„Ne csak az áldozatok történetét írjam meg, hanem az egész folyamatot, amelyben az emberek egyedül maradnak”

Körbe címmel jelent meg Adorjáni Panna első regénye, akit eddig színházi alkotóként ismertek főleg.

Egy kolozsvári független színház kezdeményezésére született, 99,6% című előadásuk sokunk számára fontos volt, a kísérletező színház legjobbjait elismerő Halász Péter-díjat is megkapta.

A regény szereplői húszas éveikben járó magányos fiatalok, akik reménytelenül próbálnak kapcsolódni egymáshoz.

Olvasóként talán pont az a legfrusztrálóbb az egészben, hogy látszólag olyan kevés kellene ahhoz, hogy sikerüljön, de az utolsó pillanatban mégis mindig elcsúszik valami. 444: Az egyik szereplőről, Beniről írod, hogy „...mintha egy vastag üvegfal választaná el mindenkitől”, de ez gyakorlatilag mindenkire igaz a könyvben.

Szeretnének kapcsolódni, de nem tudják beengedni a másikat.

Pedig ennek a generációnak már alap, hogy pszichológussal konzultálnak, segítő könyveket olvasnak.

Adorjáni Panna: A könyv hősei a húszas éveik végén járnak többnyire, nekem erről a korszakról az a tapasztalatom, hogy egyszerre a keresgélés és a tévelygés időszaka.

Ezt persze akkoriban még nem voltam képes így összerakni, az volt csak bennem, hogy nem tudom, mi történik velem.

Talán pont ebben rejlik a válasz a kérdésedre.

Ez az üvegfal azt jelzi, hogy van egy lényegi „nemértése” a világnak, a másik embernek.

Hiába vannak segítő könyvek meg pszichológus, a főszereplő, Mirjam is csak akkor mondja ki, hogy talán segítségre van szüksége, amikor leér a lejtő aljára.

Említhetnék másik karaktert is, Vincét, a tökös macsót, aki belül teljesen bizonytalan.

Olyan világ ez, amelyben még a tökös macsóknak sincs önbizalmuk?

Amikor ennek a könyvnek a nyelve elkezdett kialakulni, volt bennem egy érzés, hogy valójában minden ember ugyanolyan.

Miközben ezeket a visszaélés-sztorikat leginkább áldozat-elkövető leosztásban szoktuk leírni, a legtöbb határátlépés olyan emberek között zajlik, akik ugyanolyanok és ugyanazokkal a dolgokkal küzdenek, csak másképpen.

Ez nem fekete-fehér történet – persze pszichopaták, szélsőséges esetek nincsenek a könyvben.

Nekem ez segített abban, hogy ne csak az áldozatok történetét írjam meg, hanem az egész, bonyolult kölcsönhatásokkal teli folyamatot, azt a világot, amelyben az emberek állandóan egyedül maradnak, mert újra és újra megfeneklenek a kapcsolódási próbálkozásaik.

Hiába nyílik ki a világ és férünk hozzá rengeteg információhoz, a bizonytalanság állandó.

És hosszú út vezet addig a pillanatig, amikor valaki belátja, hogy rosszak az eszközei vagy az a mód, ahogy egy problémát megközelít.

A regény pont ezt a felismerés előtti utolsó pillanatot szerette volna megmutatni.

Amikor még nem tudod, hogy mi van, csak azt érzed, hogy nem működik a dolog, pedig te baromira próbálkozol.

Nem egyszerű belátni, hogy muszáj változtatni.

És rögtön ott a következő kérdés, hogy akkor hogyan is kellene csinálni.

De a könyv főhősének nincsenek mintái.

Az a konzervatív erdélyi közeg, ahonnan ő jön, teljesen másképp működik.

Ez a „két szék között a pad alatt” időszaka. ]]>