Kelet-Közép-Európa gyakorlatilag teljes egészében a Szovjetunió befolyási övezetébe került 1945-ben.

A Vörös Hadsereg és a szovjet állambiztonsági szervek jelenléte helyzeti előnyt biztosított a térség országaiban már korábban is jelen lévő, de általában erőtlen kommunista mozgalmaknak.

Megkezdődött az államszocialista átalakulás, mely országonként eltérő időtartamban zajlott le, de 1948/1949-re már mindenütt kiépült az egypártrendszer.

A politikai és társadalmi ellenfelekkel való leszámolás, majd a párton belüli tisztogatások eredményeként az 1948–1953 közötti időszakra leginkább a „sztálini terror” kifejezés illik.

Ennek kulcsfigurája Magyarországon Rákosi Mátyás , a Magyar Kommunista Párt főtitkára, és a „trojka” – avagy a „négyesfogat” többi tagja –, Gerő Ernő , Farkas Mihály és Révai József voltak.

A terror legfontosabb eszköze a politikai rendészet, Magyarországon az Államvédelmi Hivatal volt, melynek vezetője, Péter Gábor futószalagon derítette fel az „államellenes összeesküvéseket”, míg évekkel később ő maga és kollégái is a megtorló apparátus áldozatává váltak.

A Rákosi-korszak halálos áldozatainak száma nem ismert, az ítélettel vagy ítélet nélkül internáltak és kényszermunkára hurcoltak száma 40-50 ezer főre tehető, politikai perekben legkevesebb 200 embert ítéltek halálra és végeztek ki.

Horváth József / Fortepan Az Országház főbejárata előtti díszemelvényen Rákosi Mátyás 1953-ban.

Itt a pontos adat meghatározása azonban nehézkes, ugyanis folyamatosan zajlottak háborús bűnperek a Rákosi-korszakban is, amelyeket nem lehet összemosni a koncepciós eljárásokkal.

Előfordult azonban, hogy koncepciós eljárásokba is bevontak vélt vagy valós háborús bűncselekményeket, hogy így igazolják a vádlottak „fasiszta” kötődését.

A Szovjetunióba utazott Sztálin 1953-ban elhunyt, Hruscsov pedig nagyszabású beszédben bélyegezte meg a sztálini időszakban elkövetett törvénytelenségeket (több esetben maga Hruscsov is felelős volt).

Ez láncreakciót idézett elő, az enyhülési politika a keleti blokk országainak többségét is elérte (az egyedüli kivétel Románia volt, ahol sajátosan csapódott le az a hruscsovi „olvadás”).

Rákosi 1953-ban kénytelen volt Nagy Imrét kinevezni miniszterelnökké (a pozíciót korábban maga Rákosi töltötte be).

Nagy Imre, bár a pártállam kiépülésének első éveiben még kiszolgálta a rendszert, később több kérdésben is kritikát fogalmazott meg a pártvezetéssel szemben, amiért önkritikára kötelezték és félreállították, ugyanakkor – több harcostársával ellentétben – börtönbe nem került.

Hatalomra jutását követően hazaengedte a kényszerrel kitelepítetteket, felszámolta a kényszermunkatáborokat, és elkezdődött az a folyamat, mely a Rajk-per és mellékperei során halálra ítélt és kivégzett politikai elítéltek részleges rehabilitációját eredményezte.

Nagy Imre miniszterelnöksége alatt relatív szólásszabadság is megvalósult: 1955-ben megalapították a Petőfi Kör értelmiségi vitafórumot.

A Kör eseményeire hatalmas tömegek gyűltek össze, s több esetben nyíltan bírálták a Rákosi-rendszer belpolitikáját.

A Petőfi Körnek fontos szerepe volt az 1956. október 23-i tüntetések és így a forradalom megalapozásában.

Rákosinak ugyanakkor volt ereje még egy rövid restaurációra.

Moszkvába utazott, hivatalosan „gyógykezelésre”, itt azonban sikeresen besározta Nagy Imrét.

Moszkvában megállapították, hogy Nagy Imre „jobboldali elhajló”, ezt követően eltávolították a miniszterelnöki székből.

Helyét Hegedüs András vette át.

A palackból kiengedett szellemet azonban már nem lehetett ismét visszazárni, a pártállami diktatúrában mutatkozó „erjedés” rövidesen robbanáshoz vezetett.

Franz Fink / Fortepan Nagy Imre miniszterelnök beszél a forradalmi tömeghez, jobbra Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes.

Rákosit 1956. július 18-án eltávolították a főtitkári tisztségből, formailag önként mondott le: „Kérelmemnek egyik indítéka, hogy 65 éves vagyok, és betegségem már két éve kínoz, mind súlyosabbá válik, és akadályozza a KB első titkárának tisztségén végzett munkámat.

Ezenkívül a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsa.” A Szovjetunióba utazott, ahonnan már soha többé nem térhetett haza .

Helyét a párt és az ország élén legközelebbi munkatársa, Gerő Ernő vette át.

Rajk és a lengyel események A forradalom kitöréséhez közvetlenül bel- és külpolitikai események is hozzájárultak.

Egyik ilyen esemény volt Rajk László és kivégzett társainak újratemetése 1956. október 6-án.

A Kerepesi úti temetőben 200 ezer ember jelent meg, így a temetés politikai demonstrációvá változott.

Egy korabeli anekdota szerint Rajk egyik ismerőse fejcsóválva jegyezte meg: Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne!

Berkó Pál / Fortepan Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése 1956. október 6-án.

Utalva arra a visszásságra, hogy az újratemetett Rajk László ereje teljében lévő belügyminiszterként még bizony egyáltalán nem zárkózott el az erőszak alkalmazásától, ha a fennálló államrend védelméről volt szó.

A legjelentősebb nemzetközi előzmény a lengyelországi Poznańban június 28-án kirobbant tömegtüntetés volt, melynek során egy poznańi gyár munkásai vonultak az utcára, jobb munkafeltételeket követelve, a rendfenntartók beavatkozása miatt azonban a tüntetések nagyon hamar rendszerellenes felkeléssé változtak.

A halálos áldozatok pontos száma a mai napig vita tárgya, legkevesebb 57 felkelő és 8 katona vesztette életét.

Bár a felkelést elfojtották és felmerült egy szovjet katonai intervenció lehetősége, a válságot sikerült politikai szinten rendezni.

Az addigi pártvezetés lemondott, helyére pedig a reformistának tartott Władysław Gomułka érkezett, akinek sikerült a szovjet intervenciót elodáznia, sőt elérte, hogy a Moszkvát Lengyelországban képviselő Konsztantyin Rokosszovszkij marsallt (a lengyel honvédelmi minisztert) is hazahívják, a szovjet „tanácsadók” zömével együtt.

Valójában Debrecenben kezdődött A lengyel események azt a látszatot keltették, hogy elérhető egy vértelen politikai fordulat Magyarországon is, Gomułka személyét a közvélemény számára Nagy Imre testesítette meg.

Azt a magyar forradalmárok sem tudhatták előre, hogy Gomułka nem váltja be majd a hozzá fűzött reményeket, és 14 év múlva egy nagyon hasonló munkásfelkelés fogja megbuktatni, mint a poznańi. 1956. október 22-én a magyarországi egyetemek küldöttei a budapesti Műegyetemen elhatározták, hogy másnapra szimpátiatüntetést hirdetnek Budapesten, ehhez szimbolikusan a lengyel–magyar szabadságharcos, Bem József szobrát választották helyszínként.

Ezen a gyűlésen elfogadták a 16 pontot is, melyek közül már a legelső ledöntött egy nagyon fontos tabut, melyet korábban senki nem mert feszegetni: „Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról”.

Ez a szlogen változott át később a „ruszkik haza!” szállóigévé.

Kevésbé közismert azonban, hogy október 23-án az első események valójában Debrecenben történtek.

Reggel a Debreceni Egyetem diákjai tüntettek, majd a belvárosi pártszékházhoz vonultak, ahol tárgyaltak a helyi pártvezetéssel, időközben Görbe János színművész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című költeményét.

A helyi állambiztonság beavatkozását követően azonban az addig békés megmozdulás véressé vált: este hat óra tájban a tömegbe lőttek, a debreceni sortűznek két halálos áldozata és több mint egy tucat sebesültje volt.

Ugyanaznap este 9 óra körül eldördültek az első lövések Pesten is a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházánál.

Innen már nem volt visszaút: kitört a forradalom.

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.

The post Így mondatták le Rákosit a forradalom előtt first appeared on 24.hu .