Az 1930-as évek annak ellenére a biciklizés aranykora volt Budapesten, hogy a közlekedéspolitika az autóforgalom növekedését és gyorsítását segítendő korlátozni kezdte a városi gyalogos- és a kerékpár-közlekedés lehetőségeit: 1929-től megtiltották a kerékpározást a budapesti főútvonalakon, és több utcában és hídon csak éjjel volt szabad biciklizni.
Ezzel együtt Budapesten csak a harmincas évek vége felé érte el az autók száma a tízezret, ugyanekkor százötven-kétszázezer biciklit tartottak nyilván a hatóságok.
A főváros útjait több ezer kerékpáros futár és áruszállító is járta – köztük a fiatal Kádár János , aki egy esernyőgyár kifutófiújaként biciklivel szállította az esernyőket.
A világháborús években üzemanyagot csak engedéllyel lehetett venni, azaz alig volt autó az utakon, de a kerékpározást sújtó korlátozásokat ekkor is és a háború után is fenntartották.
A Rákosi-korszakban aztán a magánautózást jóformán betiltották, ezzel az az érdekes helyzet állt elő, hogy a széles városi utak „kongtak” az ürességtől, a kor képein csak gyalogosokat, teherautókat és a túlzsúfolt tömegközlekedési járműveket láthatjuk.
Konok Tamás / Fortepan Benzinengedély-matricával ellátott autó 1941-ben.
Horváth Miklós / Fortepan A gyér forgalmú Kossuth Lajos utca 1955-ben, a 6-os számú ház első emeletéről az Astoria felé nézve. 1955-ben a Magyar Dolgozók Pártja (a kommunista párt) budapesti végrehajtó bizottságában Köböl József , Farkas László és Mező Imre a kerékpározás fejlesztése mellett érveltek, mondván, hogy az tehermentesíthetné a közösségi közlekedést.
Javasolták a rendőrségi szigor mérséklését (tehát a főútvonali tilalom enyhítését), a kerékpártárolás fejlesztését, a kerékpározás népszerűsítését.
Célként jelölték meg ötvenezer ember kerékpárra ültetését és az 5–6 százalékos forgalmi részarány elérését.
Javaslatuk végül nem került bele az aktuális közlekedésfejlesztési tervbe.
Nagy Gyula / Fortepan A Kálvin tér a Múzeum körút felé nézve.
Marics Zoltán / Fortepan A Práter utca a József körút felé nézve, előtérben a Futó utcai kereszteződés.
A forradalom kitörésével a harcok nyomán a budapesti közösségi közlekedés leállt, a villamosok nem közlekedtek, a vasúti kocsik barikáddá váltak.
Közlekedni csak gyalog lehetett, vagy egy-egy teherautóra felkéredzkedve, de ez teljesen esetleges volt.
Nem csoda, hogy kézenfekvő, kiszámítható megoldásként előkerültek a gyors mozgást lehetővé tévő, üzemanyagot nem igénylő, örök túlélő biciklik.
A forradalom napjaiban megszűntek a kerékpározásra vonatkozó tiltó szabályok, így ez az időszak a biciklizés szempontjából is a – rövid – szabadságot jelentette.
Nem csoda, hogy a Fortepan ’56-os képein azonnal, már a Sztálin-szobor ledöntésekor feltűnnek a bicikliző emberek.
Október 24-én kerékpáron behajtottam a városba.
Megtekintettem a Múzeum környékét.
A Rákóczi utat. (…) Az út nézelődőkkel volt tele” – emlékezett Tary Imre .
Nagy Gyula / Fortepan A ledöntött Sztálin-szobor maradványa.
Hofbauer Róbert / Fortepan A Sztálin-szobor darabolása a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében október 24-én. #93003 Fotó: Fortepan / Hofbauer Róbert Nagy Gyula / Fortepan A Sztálin-szobor szétdarabolása az Akácfa utcán, a Rákóczi út felé nézve október 24-én.
Kerékpárral a Kossuth tér poklában Az első két nap harcai után október 25-én reggel a rádió bemondta, hogy a város élete helyreáll, be lehet menni a munkahelyekre.
Így tett az újpesti Frank István is, a Kossuth térről nyíló Vécsey utcai Mezőgazdasági Könyvesbolt vezetője: „egy ócska kerékpáron jöttem be”.
Victor István , a Szabadság téri református gyülekezet segédlelkésze a Ráday utcából indult el biciklivel. „Az Astoria környékén láttam olyan szovjet tankot, amelyikre már magyar zászlót tűztek, s hallottam a jelszót, hogy menjünk a Parlamenthez.” Kerékpárjával megelőzte a harckocsit, és előre ment.
Nagy Gyula / Fortepan Az Erzsébet (Lenin) körút a Dohány utcától a Wesselényi utca felé nézve.
Fóti István örökösei / Fortepan A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése.
Balra a Nemzeti Színház mellett egy felborított villamos.
Rózsa László / Fortepan Villamos vontatása a Népszínház utcán, a József körútnál.
Szemben a Csokonai utca torkolata.
Papp Dezső / Fortepan Kilőtt szovjet harckocsi az Üllői út 61. előtt.
Mekiss Dezső a feleségétől értesült arról, hogy az Astoriánál tüntetés kezdődik. „A főnökömmel (…) kölcsönkértünk két biciklit, rápattantunk, és Újpestről bekerekeztünk a Szabadság térre. (…) Összetalálkoztunk a tömeggel, amely a Parlament felé igyekezett.” A Kossuth térre érve Rozsondai Zoltán visszaemlékezése szerint „a Parlament előtt strázsáló harckocsikba egyetemi hallgatók szálltak be, és nagy ölelkezés kezdődött a szovjet katonákkal meg tisztekkel. (…) Egy férfi azt mondta, hogy ebből még nagy baj lesz.
Biciklivel volt ott.” Nagy Gyula / Fortepan A Kossuth Lajos téren, az Országház előtt október 31-én.
Ami ezután következett, annak könyvtárnyi irodalma van: a fegyvertelen tömegre egyszer csak tüzet nyitottak a téren lévő szovjet és magyar egységek.
A sortűz elől Rozsondai Zoltán a Földművelési Minisztérium felé futott, de az ajtók zárva voltak.
Visszanézve azt látta, hogy „jön a biciklis is, ő szintén leesik a kerékpárjáról – nagyon sietett, nyomta a pedált –, s még az árkádok előtt hanyatt vágódik.” Az épp a Szalay utcában haladó Mekiss Dezső így emlékezett: Eldobtuk a biciklinket, és a földre vetettük magunkat. (…) Nem is az életemet féltettem, hanem a kerékpárt.
Tudniillik – ahogy mondtam – kölcsönbe kaptam.
S egy bicikli akkor nagy érték volt!
Berkó Pál / Fortepan Az Oktogon (November 7. tér), szemben a Teréz (Lenin) körút a Nyugati (Marx) tér felé nézve.
Berkó Pál / Fortepan A Margit híd a pesti hídfőtől Buda felé nézve.
Gödér Hajnal / Fortepan A romos, Üllői út 91/b számú ház.
A sortűz alatt Victor István többedmagával a Mezőgazdasági Könyvesboltba menekült, majd a lövöldözés végén a térre sietett, és segített a sebesültek mentésében, végül biciklivel hazament.
Csak később tudta meg, hogy aznap két testvére is ott volt a Kossuth téren, egyikük, Victor Gábor pedig nem tért haza.
Én másnap biciklivel elmentem a Koltóiba, de már nem találtam meg.
Öccse a műtőasztalon meghalt.
Tímár Róza férje, Nádudvari Tibor szintén a sortűz áldozata lett, őt először a kórházakat kerékpárral körbejárva keresték.
A rákoskeresztúri temetőben találták meg, a temetésre menve „biciklivel tettük meg az Aquincumból Rákoskeresztúrig vezető utat.
De csak hárman, mert ennyi kerékpárt tudtunk szerezni.” Krisztián Fülöpné , a Báthory utca 4. házfelügyelője az igazolványa alapján azonosította az egyik áldozatot, és értesítette a feleségét, aki azonban addigra már „tudott arról, hogy a férje meghalt.
Valaki hazatolta a halott kerékpárját.
Postás volt a foglalkozása.” Bán Tamás / Fortepan A Kálvin tér.
A felvétel az Üllői út felől készült, háttérben a 2. számú ház látható.
Hofbauer Róbert / Fortepan Az Erzsébet (Lenin) körúton, jobbra a Barcsay utca torkolata.
Nagy Gyula / Fortepan Nézelődők a pártházhoz kötődő feltételezett kazamaták keresése idején a II.
János Pál pápa (Köztársaság) téren.
A Vértanúk tere egyik lakója épp hazafele tartott: „befordultam a Nagymező utcába, ahol egy biciklissel találkoztam.
Ő újságolta, hogy a Parlamentnél nagy lövöldözés volt és sok a halott.” Göncz Árpád , a későbbi köztársasági elnök is ott járt a téren: „a forradalom napjaiban kerékpárral jártam a várost.
Láttam a parlamenti vérengzés után a romokat és a sok törmeléket, de a holttesteket már nem.” Fortepan A Ferenc körúton.
A felvétel a Tompa utca sarkán álló épületből készült.
Mekiss Dezső végül megkereste a biciklijét: „Nem mertem felülni rá, csak toltam.
A Szemere és az Alkotmány utcán keresztül értem ki a Bajcsy-Zsilinszky útra.
A Deák tér felől, az Alpári Gyula utca magasságában nagy tömegre figyeltem fel, zászlókkal vonultak és közeledtek felém.
Én azonban hátraarcot csináltam, és jobbnak láttam nyeregbe pattanni és elkerekezni a Váci út, Lehel út nyugalmasabb vidékére.” Frank István átment a könyvesbolt melletti fodrászatba, melynek „egyik sarkában állt az én biciklim.
Fogtam a kétkerekűt és a Báthory utcán át kimentem a Bajcsy-Zsilinszky útra, onnan pedig tovább haza.” Nagy Gyula / Fortepan A „véres zászlós” tüntetés a Szabadság téren 1956. október 25-én délután.
Hegyi Zsolt / Balla Demeter / Fortepan A Rákóczi út október 29-én, a Szövetség utcától a Keleti pályaudvar felé nézve.
Balra a Magyar Divatcsarnok romjai.
Triciklis életmentés és bicikli-befektetés A Corvin köz környékének különös jelensége volt egy tricikli, amellyel Vén István és Vadas Éva fehér köpenyben, vöröskeresztes karszalaggal szállította a sebesülteket.
Utólag nem emlékeztek már, honnan szerezték a járgányt: vagy a II. sz.
Sebészeti Klinika portáján kapták, vagy a Corvin köz valamelyik házmesterétől.
Vén szerint a triciklivel a lövések hangját követték mint tudósok a csillagképeket.
A hangra vadásztunk.
Persze szóltak is, hogy ide meg oda menjünk.
A lakosság mindig tájékoztatott és segített bennünket.
A szintén önkéntes mentőként dolgozó Adorján Imre így emlékezett a duóra: „Egyetlen egység volt a mentős csapatból, amelyik mindenhová bejutott: a Biciklis páros.
Elöl a ládában Vadas Éva ül, előtte, keresztben a hordágy, és hátul egy fiú hajtja a triciklit.
És a Corvintól a Kiliánig repdesnek összevissza a lövedékek, de ők csak mennek.
Ahová mi már nem tudtunk vagy nem mertünk bemenni, ők onnan is kihozták a sebesültet.” Nagy Gyula / Fortepan A József körút és a Corvin (Kisfaludy) köz sarkán.
A triciklin Vén István forradalmár, aki a sebesültszállításban vett részt a környéken.
Vadas Éva emlékei pedig ezek voltak: „azokban a napokban vagy gyalog mentek az emberek, vagy hát ahogy mi közlekedtünk – triciklivel.” Egy idő után az út annyira tele lett törmelékkel, roncsokkal, hogy „leraktuk a triciklit az Iparművészeti Múzeum lépcsőjéhez, és csak hordággyal jöttünk-mentünk.” Az volt a benyomása „mintha az orosz tankok, amelyek keresztben álltak az Üllői úton és a körúton, rádió segítségével tudatták volna egymással, hogy ne lőjenek, mert jönnek a triciklisek.
Egy tény: igaz, hogy a mozgásunkat gyakran követte az ágyúcsövek mozgása is, de soha, egyetlenegyszer sem lőttek ránk.” Rédei Mária / Fortepan A Balatoni úton az Osztapenko-szobor ledöntésekor, jobbra a háttérben a Budaörsi út házsora.
Keveházi János / Fortepan A Kőbányai úton, a MÁV Északi Járműjavító előtt.
A város szélén Stéhli Ferencre sem lőttek: „Vecsés határában egy jó darabig az volt az érzésem, hogy hátba fognak lőni.
Néptelen volt az országút, de Vecsés és Üllő között, az országút árkában állomásozott egy csomó szovjet tank, láttam a katonákat, akik füleltek kifelé.
Sokáig egymagam kerékpároztam, nagyon kellemetlen érzés volt.
Akkor könnyebbültem meg, amikor megláttam, hogy szemközt jön egy másik biciklis, nem vagyok egyedül.” Kardos Kázmér viszont az ellenkezőjét tapasztalta: „Egyik alkalommal délután kerékpároztunk hazafelé a kihalt 4-es úton, amikor a Vecsés és Üllő között levő kiserdőből fegyverropogás hallatszott.
A feleségem 6 hónapos terhes volt.
Szerencsére egyikünket sem találták el.” Juricza Tibor / Fortepan A Visegrádi utca 10. előtt.
Nagy Gyula / Fortepan A Teréz (Lenin) körút a Podmaniczky (Rudas László) utcától a Szondi utca felé nézve.
A szovjet csapatok ideiglenes kivonulása október 31-én.
Pölöskei János / Fortepan A Rákóczi út, jobbra az Osvát (Miksa) utca torkolata.
A forradalom leverése után többeknek a menekülését segítette a bicikli.
Dusóczky Tamás ott volt az első napon a Kossuth téren és a Magyar Rádió épületénél is. „A véres harcok után másnap úgy döntöttem, elhagyom az országot, ezért kerékpárra ültem, és Mosonmagyaróvár felé vettem az irányt.” Petőcz Sándor Dombóvárról kelt útra november 5-én: „hajnalban a feleségemmel – ketten egy kerékpáron – elindultunk Szántód felé.” Sokan dél felé, Jugoszláviába menekültek, a Lendván élő Salamon Árpád leírása szerint „a főutcán jöttek a menekültek, ki kerékpáron, ki kocsival, gyalog, csapatostól.
Családok is hatalmas batyukat cipelve vagy tolva a kerékpáron, kocsin.” Peter Isaac / Fortepan Magyar menekültek útban Ausztria felé.
A győri Tóth Istvánt 1957 elején letartóztatták.
Cellájának ablakrepedésén kilátott az utcára, és egy kis reményt jelentett számára az alábbi epizód: „nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel.
Így láthattam őt.” A kerékpár befektetést is jelenthetett. 1956 decemberében Pelcz József szerint „az emberek rettenetesen féltek az inflációtól.
Mindenki, mint az őrült, vásárolt.
Az a vicc járta, hogy bemegy az asszony a hangszerüzletbe, és azt kérdezi: »Van fehér zongorájuk?« »De hát asszonyom, minek magának fehér, itt van fekete, az nem jó?« »Az már van.« Apám is vett egy biciklit meg egy motorbiciklit.” Juricza Tibor / Fortepan A New York palota az Erzsébet (Lenin) körút 11-ben.
Kádári berendezkedés – kerékpár nélkül Kádár János 1956-ban, a szabadságharcot leverő szovjet harckocsik nyomában érkezett vissza Magyarországra, és átvette a hatalmat.
A kegyetlen megtorlás után konszolidációra is törekedett, megkötve a máig ható kádári alkut a társadalommal: ha az emberek nem foglalkoznak politikával, nem csinálnak újra forradalmat, akkor cserébe – mérsékelt – életszínvonal-javulást kapnak.
Lakótelepi lakáshoz, hétvégi telekhez, telefonvonalhoz, sőt: saját autóhoz juthatnak.
A tömeges egyéni motorizáció felételeit 1957-től kezdték megteremteni.
Újra lehetővé vált az autóvásárlás, autószalon nyílt a Népköztársaság útján (Andrássy út), fejleszteni kezdték a benzinkutak hálózatát, a szervizeket, a parkolókat, és elkezdték bővíteni az utakat.
A városi biciklizés mellett korábban szót emelő funkcionáriusok közül Köböl Józsefet Nagy Imrével való szimpatizálása miatt 1956 után kizárták a Központi Bizottságból, Farkas László rákosista múltja miatt kegyvesztetté vált.
Mező Imre a Köztársaság téri pártszékház ostroma során életét vesztette.
Így a budapesti kerékpározás a forradalom után az addigi halvány „lobbierejét” is elvesztette.
Ahogy maga a forradalom is csupán egy rövid villanás maradt a szocializmus szürkeségében, úgy 1956 októbere is csak pillanatnyi szabad periódus lehetett a kerékpár-közlekedést érintő szigorítások sok évtizedes folyamatában.
Az ötvenes évek végén a rendőrség megtiltotta a biciklis, kézikocsis, lovaskocsis áruszállítást a Hungária-gyűrűn belül – ettől kezdve az esernyőket motorizált járművekkel volt kötelező szállítani. ∗ Adatbázisok: Arcanum Újságok ; Hungaricana Közgyűjteményi portál ; OSZK Magyar Elektronikus Könyvtár ; Oral History Archívum .
Könyvek: Kő András – Nagy J.
Lambert : Kossuth tér 1956 (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001); és Molnár Adrienne (szerk.) – Kőrösi Zsuzsanna (szerk.) – Keller Márkus (szerk.): A forradalom emlékezetе.
Személyes történelem (1956-os Intézet, Budapest, 2006).
Honlapok: 18ker1956.hu és a 24.hu Kádár-cikksorozata Írta: Bereczky Ákos | Képszerkesztő: Virágvölgyi István A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg.
Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kerekpar-1956 Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
The post „Nem is az életemet féltettem, hanem a kerékpárt” – így nézett ki biciklinyeregből az 56-os forradalom first appeared on 24.hu .
Vélemények és hozzászólások
Vitatkozz a témáról kulturáltan. A hozzászólásokra a közösségi irányelveink és az adatvédelmi tájékoztató vonatkozik.