Máris sokan elégedetlenek amiatt, hogy az NVVH nem ígér azonnali eredményeket.

De tévedés azt hinni, hogy a NER csupán néhány gátlástalan emberről szólt.

Az egymással rivalizáló érdekcsoportok közötti egyensúly egyoldalúsága átmeneti.

Min lesz mérhető az NVVH sikeressége?

Két merőben különböző forgatókönyv.

Sik Domonkos cikke.

Megválasztották a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatal (NVVH) elnökét, ezzel megkezdődött az intézet tényleges felállása.

Unger Anna elnök célként azt fogalmazta meg, hogy ki kell dolgozni a vagyonvisszaszerzés módszertanát nemzetközi példák alapján, el kell kezdeni magát a vagyonvisszaszerzési folyamatot, és eközben be kell mutatni a társadalom számára, hogyan is működött a társadalom és gazdaság szövetét átható korrupciós rendszer .

Vagyis az NVVH korántsem egyszerű hatóság: feladata legalább annyira szimbolikus, mint jogi-adminisztratív.

A rendszerváltást kell színre vinnie a gazdasági bűncselekmények feltárása, a lehetőség szerinti igazságtétel, valamint az elmúlt tizenhat év visszásságait megmagyarázó narratívák kidolgozása révén.

Nem véletlen, hogy az intézet körül felfokozottak a várakozások.

Sok az elégedetlen hang amiatt, hogy az NVVH nem azonnali eredményeket ígér a közvélekedés szerint „nyilvánvalónak” tartott ügyekben, hanem hangsúlyozottan jogállami, potenciálisan lassú jóvátételt .

Bár a morális felháborodás okán sokan érezhetik úgy, hogy addig kell lefolytatni az eljárásokat, amíg az elmúlt tizenhat év ügyei, illetve a miattuk támadt kollektív düh még elevenek a társadalomban, mégis fontos látni, hogy a gyorsított eljárások nem csupán jogi szempontból lehetnek kontraproduktívak.

Ahhoz, hogy érdemben magunk mögött hagyhassuk a NER örökségét, nem biztos, hogy „gyors retorzióra” van szükség.

Sokkal inkább annak megértésére, hogy társadalmi viszonyaink miként tették lehetővé egy morális szempontból régóta kétes rendszer tizenhat éven át tartó működését.

Tévedés azt hinni, hogy a NER csupán néhány gátlástalan emberről szólt volna.

Ez a rendszer tizenhat évig a magyar társadalom valósága volt – nyilván nem egyforma mértékben és módon, mégis mindannyian részei voltunk.

Ha most azt a tanulságot szűrjük le, hogy elég a fő bűnösnek tartott gazdasági haszonélvezőket azonosítani és szimbolikus értelemben „feláldozni”, akkor nem tanulunk semmit sem önmagunkról, sem a magyar társadalomról, és ilyen szempontból hiába szenvedtük végig az elmúlt éveket.

Természetesen nem célom elbagatellizálni az egyes gazdasági visszaéléseket, sem annak fontosságát, hogy az NVVH az eltulajdonított közvagyon minél nagyobb hányadát tudja visszaszerezni.

Amellett szeretnék viszont érvelni, hogy nem szerencsés, ha pusztán erre az aspektusra korlátozzuk a hivatal szimbolikus tevékenységét.

Fontos lenne, hogy ne engedjünk a gyors igazságtétel csábításának, hanem hagyjunk teret az általánosabb tanulságok levonásának is.

Ez utóbbihoz idő és türelem szükséges, nem lehet dühből és morális felháborodásból megtenni.

Morális rendek stabilizálása és az áldozati rítusok Az antropológiai irodalomból jól ismert az archaikus társadalmak morális újratermelési módja.

René Girard érvelése szerint minden társulásban elkerülhetetlenek a vágy mimetikus mivoltából fakadó belső konfliktusok.

Minthogy vágyaink jelentős része egy másik ember élvezetének tapasztalatához kapcsolódik – az iránt vágyakozunk, amiről látjuk, hogy a másik számára élvezetet okoz –, a mimetikus vágy magában hordozza a vágyott tárgyért folyó küzdelem, végső soron az élvezetet átélő másik helyének átvételére irányuló törekvés lehetőségét.

Mindez magyarázza a fizikai erőszakra irányuló elemi késztetéseket is.

Az eredetileg mimetikus vágyak által kirobbantott konfliktusok idővel strukturált küzdelmekké alakulnak.

Létrejönnek a „mi és ők” megkülönböztetései, valamint a konfliktusokat magyarázó oktulajdonítások és vádak.

Minél inkább kikristályosodnak ezek a struktúrák, annál meghatározóbbá válik a bosszú láncolatának logikája.

A kollektív emlékezet múltbeli sérelmek, megtorlások és törlesztetlen adósságok sorozatát foglalja magába, és egy idő után ezek önjáróvá válnak: maguk szervezik a táborok közötti konfrontációkat.

Az ily módon rendszeressé váló belső konfliktusok az eszkaláció rémével fenyegetnek, végső soron a közösség egészének megsemmisülését valószínűsítik.

Ezt megelőzendő, az archaikus társulások sajátos mechanizmusra támaszkodnak.

A bosszú láncolatát oly módon törik meg, hogy a riválisra irányuló erőszakot egy alternatív entitásra irányítják át.

Valakire (vagy valamire), akinek elpusztítása nem szül újabb válaszreakciót.

Erre a szerepre leginkább a közösségen kívüli áldozatok alkalmasak: minthogy nincsenek beágyazva a belső viszonyrendszerbe, haláluk nem fenyeget újabb bosszúval.

Ugyanakkor az áldozat kiléte korántsem véletlenszerű: fontos, hogy úgy lehessen rá tekinteni, mint akinek köze van a belső konfliktushoz, mint aki része annak.

Csakis így biztosítható, hogy az eredetileg belső konfliktusból kiutat képezzen maga az áldozati rítus.

Archaikus keretek között természetesen nem arról van szó, hogy valamiféle ténybeli igazolást nyerjen a külső áldozat involváltsága.

Sokkal fontosabb, hogy narratívákon keresztül, szimbolikusan felelőssé tegye a közösség egésze saját belső konfliktusaiért.

Ekkor születik meg a „bűnbak”: egy olyan külső entitás, akit narratív módon felelőssé lehet tenni a közösség belső konfliktusaiért, és akinek elpusztítása révén az eredetileg egymás ellen irányuló, a bosszú láncolatát fenntartó agresszió lezárható.

Girard elmélete szerint a bűnbak feláldozásával helyreállítható a közös morális rend.

A felelősnek kikiáltott idegen feláldozása a béke záloga – egészen addig, amíg új mimetikus vágyak mentén újabb erőszakhullám nem támad.

A közösségek persze tanulnak is saját történetükből, így maga a mimetikus válság kezelése is intézményesedik, amennyiben a múltban sikerrel hárították el az újabb és újabb bűnbak feláldozásával a válságot.

Ez teremti meg a „szakrális” alapját, ami végső soron a legyőzött mimetikus válság tapasztalatában horgonyozza le a „csoda" misztériumát.

Szent az, ami képes pacifikálni a mimetikus erőszakot, és ezáltal megelőzni a közösség belső ellentétek miatti önfelszámolását.

Ahogy szakralizálódik a bűnbakképzés és az áldozat, úgy egyre inkább szimbolikussá válik maga a folyamat – ez magyarázza a vallások áldozati rítusait, melyek immár csak utalnak az áldozásra, szimbólumokon keresztül.

Természetesen nem archaikus társadalomban élünk, és külön elemzést igényelne, mi történt ezzel a logikával a kereszténység kialakulása, majd a modernizáció során .

Ami mégis érdemessé teszi a mimetikus erőszak és az áldozati rítusok felidézését a jelenkori magyar helyzetre reflektálva, nem más, mint egy fontos párhuzam.

Az áprilisi választásokat megelőző időszakot súlyos belső konfliktusok jellemezték.

Az ország egymással kommunikálni képtelen szekértáborokra szakadt.

Az elmúlt hónapokban úgy tűnhetett, hogy a NER szervezeti és társadalmi alapjai összeomlottak, miközben a Tisza támogatottsága példátlanul magas volt.

Mintha a társadalom belső konfliktusai egyszerűen véget értek volna, méghozzá az egyik tábor totális győzelmével.

Erről azonban nincs szó.

Sokkal helyesebb abból kiindulni, hogy az egymással rivalizáló belső érdekcsoportok közötti egyensúly csupán pillanatnyilag vált egyoldalúvá.

Az, hogy mi történik most, amikor a NER kárvallottjai szimbolikusan elégtételt vehetnek, döntő abból a szempontból, hogy miként lesz folytatható a magyar társadalom közös története.

Ebben ugyanis – nem is kis számban – a NER haszonélvezői is benne vannak.

NVVH-forgatókönyvek: gyors igazság vagy önreflexió?

Az NVVH működésének sikeressége mérhető azon, hogy mekkora vagyont sikerül visszaszerezni, hány felelőst sikerül felelősségre vonni.

Ezek természetesen fontos szempontok.

Ám mellettük legalább annyira lényeges az is, hogy miként folytatódnak az elmúlt tizenhat évben eszkalálódott belső konfliktusok.

Sokféle forgatókönyv elképzelhető, az alábbiakban két, egymással ellentétes lehetőséget vázolok fel.

Az első szerint a legfontosabb a „nyilvánvaló” bűnösnek tartott felelősök szimbolikus feláldozása, vagyis bebörtönzése.

A lényeg, hogy az áldozati rítus megtörténjen – az eljárási szempontok ehhez képest akár másodlagosnak is tűnhetnek –, hiszen ettől várható a morális rend helyreállítása.

Ennek a megközelítésnek kétségtelenül sok híve van, olyannyira, hogy a Tisza programjának egyik kulcseleme éppen az „út a börtönbe” populista jelszó volt.

Mindazok, akik elégedetlenek az NVVH elnök által képviselt óvatosabb tempóval, valójában erre a forgatókönyvre hivatkoznak.

Fontos azonban látni, milyen következményekkel járna ez a szcenárió.

A közvélekedés szerinti, ám nyomozati munkával nem bizonyítottan bűnösök sokak szemében egyszerű „bűnbakok” lennének.

Ráadásul nem külső szereplőként, hanem az egymással konfliktusban álló csoportok tagjaiként, a morális igazságtétel szempontjából valójában annak sem ideálisak.

Feláldozásuk ugyanis nem tereli át a konfliktuspotenciált egy új megegyezés irányába.

Csupán egy újabb láncszem lenne a bosszú láncolatában, ami fenntartja, adott esetben tovább fokozza a konfliktust.

Ennyiben egy ilyen eljárás nem csupán eljárásjogi szempontból, vagyis a jogállamiság miatt lehet aggályos, hanem szimbolikus szinten is potenciálisan diszfunkcionális: nem képes megalapozni azt az új morális rendet, amit eredetileg szolgálnia kellene.

A másik forgatókönyv kétségtelenül bonyolultabb, ám hosszú távon több sikerrel kecsegtet.

Ahhoz, hogy ennek lehetőségét megértsük, magának az áldozati logikának a szintjén lezajlott történelmi változásokra is utalni kell.

Az áldozati paradigma az európai kultúrtörténetben több olyan ponton is módosult, amelyek átalakították az archaikus logikát.

Szókratész és Jézus áldozatisága kulcsfontosságú ebből a szempontból.

Mindkét történet arról szól, hogy a bűnbaknak kikiáltott áldozat önfeláldozása átalakítja az áldozati logika egészét .

Ezekben a történetekben az az egyedülálló, hogy szemben az archaikus logikákkal, nem az áldozóknak, hanem az áldozatnak van morálisan igaza.

Nem azáltal áll helyre a morális rend, hogy a közösség azonosítja és elpusztítja saját konfliktusának vélt forrását, és ebben megbékél.

Hanem azáltal, hogy a közösség vélt igazától függetlenül, a példamutatásra törekedve feláldozza magát egy kivételes morális igazság megtestesítője.

Azáltal jut el a közösséghez a morális igazság, hogy előbb elpusztította annak hírnökét, és belátta saját maga morális hibáját.

Mit jelent mindez a jelen helyzetben?

Egy olyan áldozati logikát, amelyben hagyunk szimbolikusan feláldozni önmagunkból valami fontosat, mégpedig azért, hogy ebből morális tanulságot nyerhessünk.

Amin érdemes elgondolkodni: mi lehet az alapja ennek a kifordított áldozati logikának?

Ezen a ponton válik döntővé a társadalmi önreflexió.

Az első NVVH-s forgatókönyv szerint az igazságtételt az szolgálja, ha a bajokért felelőssé tett másikat minél gyorsabban feláldozzuk.

Ebben a szereposztásban az áldozóé a morális igazság: azáltal, hogy megbünteti a bűnöst, új rendet teremt.

Ez a forgatókönyv külsővé teszi a bűnt, nem teszi fel a kérdést, hogy a nyilvánvaló bűnösökön kívül milyen egyéb társadalmi felelősségek merülnek fel.

Vagyis rövidre zárja a társadalmi önreflexió folyamatát.

Bár pillanatnyi megnyugvást okozhat, valójában középtávon nem nyerünk vele sokat.

Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a bűnbakképzés szempontjából is éppen az eszkaláció irányába ható dinamikák indulhatnak be.

A második NVVH-s forgatókönyv szerint legalább olyan fontos az is, hogy megértsük, mi történt velünk az elmúlt tizenhat évben.

Vagyis nem csupán a külsőnek, másiknak tekintett bűnöst áldozzuk fel, hanem saját magunkat is.

Amikor azt mondjuk, hogy a társadalom egészének is volt valamilyen szerepe a NER működtetésében, akkor pozitív önbecsülésünket és önértelmezésünket áldozzuk fel.

Nem könnyű ezt megtenni.

Értelemszerűen vonzóbb lenne elintézni annyival a kérdést, hogy volt néhány gátlástalan ember, aki felelős az előző rendszerért, mintsem azt mondani, hogy a társadalom egészének, így nekünk magunknak is volt szerepünk abban a rendszerben.

Elveszítjük saját ártatlanságunkba vetett „vakhitünket”.

Ez azonban csak látszólag veszteség: valójában a „vakhit” elvesztésével teret nyitunk a társadalmunk működését aláásó paradoxonokkal való, kétségtelenül fájdalmas szembenézésre.

Ha hagyjuk, hogy az NVVH ígéretének megfelelően ne egyszerűen egy rögtönítélő bíróság legyen, hanem a korrupció rendszerét feltáró és a társadalom számára elmagyarázó vállalkozás, akkor biztos, hogy fájdalmas pillanatokat is át kell élnünk.

Önmagunkat, önbecsülésünket is fel kell részben áldoznunk.

Ugyanakkor az is biztos, hogy csakis egy ilyen értelemben őszinte szembenézéstől várható, hogy az önámító morális féligazságok helyett reális képet kaphassunk arról, hogyan tudnánk másfajta országot építeni.

Ezt senki nem teheti meg helyettünk, a szembenézés valójában nem delegálható egyetlen hivatalnak sem.

Vagy együtt megyünk végig ezen a folyamaton, vagy folytatjuk azt az utat, ami az elmúlt tizenhat évhez vezetett. (Sik Domonkos szociológus, filozófus) ]]>