Klímaváltozás, környezetszennyezés, mikroműanyagok, ózonlyuk, olvadó gleccserek: az elmúlt években egyre aggasztóbb hírek láttak napvilágot a bolygó állapotáról.

Nem csoda, hogy a klímaszorongás egyre nagyobb problémát jelent a világban, amin az sem segít sokat, hogy az ENSZ október végén közzétett jelentése szerint végleg elbúcsúzhatunk a 2,5 fokos klímacéltól.

A kilátások valóban nem valami rózsásak, a gleccserek olvadnak , minden tele mikroműanyaggal, és klímacélok ide vagy oda, a legnagyobb szennyezők közé tartozó Egyesült Államok elnöke gyakorlatilag keresztes háborút hirdetett a fenntartható gyakorlatok ellen.

A folyók kiszáradnak, az aszály egyre nagyobb problémákat okoz, a klímaváltozás miatt gleccserek tűnnek el, a villámárvizek településeket sodornak el, amit meg nem visz el az omlás, majd ellepi a tenger.

Az erdőtüzek lassan megszokottá válnak, és hiába tudjuk, hogy komoly egészségügyi kockázatot jelentenek (még akkor is, ha az ember nem gyullad fel bennük, csak beszívja a füstjüket, akár egy kontinenssel arrébb), nem igazán tudunk velük mit kezdeni, sőt, az európai tüzek egy részét szándékos gyújtogatás okozta.

Ki tehet erről az egészről?

Hát az ember.

Hiába élünk hivatalosan a holocén korban, az egyszeri szemlélő számára nagyon úgy tűnik, hogy ez már az antropocén: az ember örökre megváltoztatta a világot.

Kiszabadult a bioszférából Erről a klímakutatók sokszor és sokat írtak, és még a legpesszimistább jelentések végére is odabiggyesztették, hogy nincs még minden veszve, elérhető az a másfél fok, össze kell fogni, kevesebbet szemetelni, fogyasztani, meg kell tartani az erdőket, megújuló erőforrásokat kell használni, és így tovább.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a vészharangkongatás közben elejtett optimizmusmorzsák ellenére csak egyre rosszabb lesz a helyzet, bár a nemrégiben megkezdődött klímacsúcson várhatóan még nem temetik majd az emberiséget, de számos dühös toppantásra, asztalra csapásra és együttműködésre való felszólításra számíthatunk. „Én azt látom, hogy van egy faj, ami kiszabadult a bioszférából, a kiszabadulásával visszaél, tönkreteszi a bioszférát, és ezzel saját magát is.

A bioszféra életében vannak nagy változások, de ez az első eset, hogy egy faj nem a bioszférán belül akarja megoldani a terjeszkedését, hanem a bioszférán kívül, mentesen a bioszférától” – nyilatkozta Csányi Vilmos etológus idén nyáron a 24.hu-nak.

Már az is baj, hogy élünk?

Mint egy friss kutatásból kiderült, ez a „szándékos” szennyezés – a fosszilis üzemanyagok égetése, a vízgazdálkodás hiányosságai, az erdőirtás – még nem minden: már az is növeli a szén-dioxid-kibocsátást, ha az ember egész egyszerűen csak él.

Méghozzá elég sokkal, az emberiség évente kétmilliárd tonnányi szén-dioxidot bocsát ki úgy, hogy akkor még senki nem is csinált semmit, csak lélegzett – ezt pedig elég nehéz megkerülni.

A Bath-i Egyetem kutatói az emberiség 1985 és 2015 közötti kibocsátását vizsgálták, és arra jutottak, hogy egyre költségesebb a létezésünk: az emberi emisszió a vizsgált időszakban 75 százalékkal emelkedett, így jutottunk el a vizsgált időszak végéig a 2,05 milliárd tonnáig.

Összevetésképpen: a NASA adatai szerint a vulkánkitörésekkel 130-380 millió tonnányi szén-dioxid jut a légkörbe évente, de az emberi létezés rezsije semmi a fosszilis üzemanyagok elégetéséhez képest még semmi: ez 30 milliárd tonnányi kibocsátást jelent.

A legnagyobb kibocsátónak a Föld két legnépesebb országa, India és Kína számít: ez a két ország több metabolikus eredetű szén-dioxidot juttatott a légkörbe, mint a tíz legnagyobb kibocsátó többi országa (Banglades, Brazília, Indonézia, Japán, Nigéria, Pakisztán, Oroszország és az Egyesült Államok) együttvéve.

Ez a kibocsátás nem az a kibocsátás Van azonban egy fontos különbség kibocsátás és kibocsátás között: több oknál fogva sem véletlen, hogy a klímakutatók a fosszilis kibocsátás visszaszorítását tartják fontosnak, nem pedig azt, hogy kipusztítsák az emberiség nagy részét.

A mostani tanulmány szerint márpedig ezért a kibocsátásért csak az élet tehető felelőssé, nem az, hogy egyénenként lényegesen több szén-dioxidot juttatnánk a légkörbe, mint negyven évvel ezelőtt.

A növekedés legfőbb oka az, hogy a népesség is növekedett, emellett az átlagos testtömeg is nagyobb lett, ezt viszont kis részben ellensúlyozza az is, hogy az élete során az ember nemcsak kibocsátja, hanem meg is köti a szenet.

Ez a metabolikus kibocsátáshoz képest nem olyan jelentős, de nem is elhanyagolható: míg az esőerdőkre gyakran gondolunk úgy, mint jelentős szénmegkötőkre, az emberekre már jóval ritkábban.

A kétmilliárd tonna soknak tűnik, de érdemben nem befolyásolja a klímaváltozást, ráadásul ez a kibocsátás a szénkörforgás része (ahogy minden élőlény is: az emberrel sem az a baj, hogy létezik, még csak nem is az, hogy ennyi van belőle, hanem az, amit művel).

Az ember által kilélegzett szén-dioxidban található szén legnagyobb része az elfogyasztott élelemből származik: a növények megkötötték a légkörből, ahova vissza is kerül, ez a természetes körforgás része.

A problémát a fosszilis üzemanyagok és az erdőirtás jelentik: az erdők több szenet kötnek meg, mint a helyükbe ültetett haszonnövények, az így lecsupaszított talajból az elhalt növényi részekből származó szén is a légkörbe kerül.

A NASA szerint a mezőgazdaság és az erdőirtás együttes hatására évente nagyjából egymilliárd tonnányi szén-dioxid kerül a levegőbe.

Beavatkozás a körforgásba A fosszilis üzemanyagok évmilliók óta pihennek a föld mélyén, és a lassú körforgás részét képezik, az elégetésükkel viszont az ember a gyors körforgás részéve tette őket – amivel a bolygó már nem tud mit kezdeni.

A fosszilis kibocsátás mértékéhez képest önmagában az, hogy lélegzünk, még semmi – de a kutatók nem is azt javasolják, hogy ne vegyünk többé levegőt, sőt, Javier Gonzalez, a tanulmány vezető szerzője kifejezetten hangsúlyozta, hogy ez rossz ötlet lenne.

Az a szén-dioxid, amit kilélegzünk, nem ugyanolyan, mint amit a fosszilis üzemanyagokkal juttatunk a légkörbe.

Gonzalez szerint az, hogy sikerült megállapítani, hogy az élet milyen szén-dioxid-kibocsátással jár, a pontosabb előrejelzések és pontos mérések miatt fontos: a sűrűn lakott területeken már ez is jelentősnek számít, ezért ha méréseket végeznek ott, ezt is figyelembe kell venni, amikor azt mérik, hogy csökkent vagy növekedett-e a szén-dioxid mennyisége a légkörben, emellett segít megérteni, hogy milyen szerepet tölt be az ember a bolygó gyors szénciklusában. ]]>