Egy folyó Kolumbiában, egy lagúna Spanyolországban, Ecuadorban pedig maga az Anyatermészet – az a közös bennük, hogy mindegyiknek vannak jogai, és ha megsértik őket, valaki a nevükben bírósághoz fordulhat.

De mi értelme jogokat adni egy folyónak vagy egy tónak, és elképzelhető-e ugyanez Magyarországon, például a Balatonnal?

Erről írt tanulmányt Jakkel Barbara, a Debreceni Egyetem jogi karának kutatója – az írás augusztusban jelent meg az Állam- és Jogtudomány című folyóiratban.

Páros interjúnkban őt és Fodor László egyetemi tanárt, környezetjogászt kérdeztük, aki a téma magyar alkotmányos hátterét világította meg.

Qubit: Miért aktuális ma a természet jogalanyiságának kérdése, akár globálisan, akár Magyarországon?

Jakkel Barbara: Kezdjük azzal, hogy pontosan miről is szól ez a koncepció.

A természet jogalanyiságának gondolata mögött az a törekvés áll, hogy a természeti ökoszisztémák – például folyók, erdők – saját jogokkal rendelkező jogalanyként nyerjenek elismerést, mind az alkotmányokban, mind pedig a bíróságok előtt.

A cél az, hogy a természet ne csupán az emberi érdekek mentén védendő jogtárgyként jelenjen meg a rendszerben.

Ez a megközelítés a hagyományos természetvédelmi szabályozás kudarcai miatt került előtérbe az utóbbi időszakban.

Láthatjuk, hogy bár számtalan nemzetközi, regionális és állami szintű jogi rendelkezés célozza a környezet védelmét, ennek ellenére sem vagyunk képesek megfékezni a mértéktelen környezetpusztítást.

A klímaváltozás okozta problémák kezelése egyre sürgetőbbé válik, a mindennapjainkban érezhető problémává lép elő, és az emberiség egyre inkább válságba kerül egy olyan folyamatban, amelyben végső soron a saját életfeltételeit biztosító ökoszisztémát pusztítja el.

Ezért jelent meg az igény olyan újfajta jogi megoldásokra, amelyek reményt adnak arra, hogy hatékonyabban tudjuk biztosítani a kiemelt jelentőségű természeti területek védelmét.

Az elmúlt néhány évtizedben rengeteg ilyen kezdeményezés indult, így ez a megközelítés ma már egyáltalán nem áll távol a modern jogi gondolkodástól.

Mikor és hol jelent meg először ez a gondolat?

Egy elméleti műhelyből származó konstrukcióról van szó, vagy a gyakorlat hozta felszínre ezt a megoldási irányt?

B.: Az elmélet gyökerei a hetvenes évekre nyúlnak vissza, a legtöbben Christopher Stone „Legyenek-e a fáknak jogaik?” című írására vezetik vissza a koncepció gyökereit.

Ebben egy, a Walt Disney cég által tervezett hegyvidéki beruházás elleni per okán fejtette ki, miért kellene a természeti képződményeknek önálló jogokat adni.

Sokáig azonban nem volt komolyabb visszhangja ennek az elméletnek.

A fordulat a 2000-es évektől következett be, amikor egyre több gyakorlati kezdeményezés indult el.

Ennek az egyik legeklatánsabb példája Ecuador volt, ahol 2008-ban az alkotmányban is elismerték a Pachamama, vagyis az Anyatermészet jogait.

Innen elindult egy globális folyamat.

Ha megnézzük a jelenlegi méréseket, például az Eco Jurisprudence Monitor adatait, amely az ökocentrikus jogi megközelítéseket és az ökológiai kormányzási modelleket követi nyomon, azt láthatjuk, hogy mára 703 ilyen kezdeményezés valósult meg a világ 67 országában.

Van a nemzetközi példák között olyan, amely kifejezetten sikeres, és valóban magasabb szinten képes biztosítani a természet védelmét?

Illetve létezik olyan modell is, amely kudarcot vallott?

Hogyan működnek ezek a gyakorlatban?

B.: A szakirodalom alapján két alapvető modellt érdemes megkülönböztetni.

Az egyik a „természet jogai” modell, amely például Ecuadorban működik.

Ez a megközelítés rendkívül tágan definiálja a természetet, és általában egy adott joghatóságon belül a teljes természet védelmét rendeli el.

Ecuadorban az Anyatermészetnek önálló, elismert alkotmányos jogai vannak, például joga van a természetes ciklusainak fenntartásához, vagy sérülés esetén a helyreállításhoz.

Ebben a modellben elvileg bárki indíthat pert a természet nevében, ha úgy látja, hogy megsértették ezeket a jogokat.

Ugyanakkor több forrás is rámutat arra, hogy ez a modell a gyakorlatban kevésbé működik hatékonyan.

Mivel ez egy tisztán önkéntes alapon működő, reaktív rendszer, a fellépésre sokszor csak akkor kerül sor, amikor a károsodás már bekövetkezett, vagy közvetlen veszélye fenyeget.

Ráadásul az eljárás sikere nagyban függ attól, hogy van-e éppen olyan elkötelezett civil szervezet, amely felkarolja az adott ügyet, mivel nincs dedikált állami szerv vagy gondnok, amely kifejezetten ezt a védelmet garantálná.

A másik a „jogi személyiség” modell.

Sokan ezt a megközelítést tartják lényegesen hatékonyabbnak.

Itt nem az egész természetet ruházzák fel jogokkal, hanem konkrét, a helyi közösség számára kiemelt jelentőségű ökoszisztémák kapnak jogi személyiséget.

Erre számos jól ismert nemzetközi példa van: Kolumbiában a bíróság ismerte el jogalanyként az Atrato-folyót, míg Európában a spanyol parlament döntése nyomán a Mar Menor lagúna kapott önálló jogi személyiséget.

Ebben a modellben az érintett ökoszisztémák nem kapnak elvont, egyedi jogokat, hanem a már létező, főként emberi jogokat terjesztik ki rájuk a számukra értelmezhető módon, például elismerik a tulajdonjogukat, a bírósághoz fordulás vagy a kártérítés jogát.

A legfontosabb különbség, hogy a jogszabályok kijelölnek egy speciális gondnokot vagy képviseleti testületet, amelynek nemcsak joga, hanem kifejezett kötelessége is felszólalni a természeti entitás érdekében.

Ez proaktív fellépést tesz lehetővé: a gondnoknak kötelessége a döntéshozatali és szakpolitikai fórumokon képviselni az ökoszisztéma érdekeit, így azok már a tervezési folyamatban megjelennek, megelőzve a későbbi károkat.

Ez a gondnoki rendszer nagyon hasonlít a kiskorúak melletti kötelező gyámsághoz vagy a cselekvőképességükben korlátozott személyek gondnokságához, amely a római jog óta velünk él.

B.: Pontosan így van.

A kiindulópont ugyanaz, mint egy kiskorú vagy egy fogyatékossággal élő személy esetében: az adott entitás fizikailag képtelen arra, hogy saját érdekében eljárjon a bíróság előtt vagy a közigazgatásban, de az érdekei ettől még léteznek és kikövetkeztethetők, például egy folyó esetében az, hogy tiszta legyen a vize és fennmaradjon a természetes folyása.

Ehhez kellenek azok a szószólók, képviselők, akik jogilag kiállnak a védelmében.

Bár a gyakorlati hatékonyságot, vagyis azt, hogy évek múltán az adott erdő vagy folyó ökológiai állapota mennyit javult, még kevesen vizsgálták szisztematikusan, az egyértelműen látszik, hogy ez a struktúra jogilag és elvben sokkal hatékonyabb védelmet nyújt.

Például az, hogy egy ökoszisztéma maga válik a saját területének tulajdonosává, megakadályozza, hogy arra pusztán kiaknázható erőforrásként vagy áruként tekintsenek.

Ami pedig az ecuadori természetjogi pereket illeti, a kutatások szerint azok a perek voltak a legsikeresebbek, amelyek lokális, kisebb volumenű ügyekre irányultak, és nem érintettek nagy kormányzati beruházásokat.

Így elkerülhették az országos szintű politikai konfrontációt, mert az ügyek átpolitizálódása általában rontotta a bírósági eljárások sikerét.

Talán a lokális ügyekhez könnyebb elkötelezett embereket is találni.

Egy absztrakt cél – mint például a magyar erdők sorsa – ugyan mindannyiunknak fontos lehet, de ha a házamtól pár száz méterre lévő kis erdőről van szó, azért személyesen is sokkal többet vagyok hajlandó tenni.

B.: Igen, éppen emiatt az első sikeres természetjogi perek ott tudtak megvalósulni, ahol a helyi közösség és a védendő ökoszisztéma között szoros, sokszor spirituális vagy vallási kötelék állt fenn.

Például az új-zélandi maorik esetében, akik szentként tisztelik a folyót.

Ők rendkívül hatékonyan tudták képviselni ezt a sajátos, mély kapcsolatot.

Ez persze egy komoly dilemmát is felvet: alkalmazhatóak-e ezek a perek a mi európai kultúránkban, ahol hiányoznak az ilyen típusú animista vagy törzsi vallási hagyományok?

Mi nem pontosan így kötődünk a természeti képződményekhez.

Kezdetben a bíróságok gyakorlatában is volt bizonytalanság abban, hogy a döntések esetleg nem magát a természetet, hanem csupán a helyi lakosok vallásszabadságát védik-e.

Bár a joggyakorlat azóta ezen már túllépett, a kérdés elméletileg továbbra is izgalmas.

Mik a legfőbb elméleti és gyakorlati érvek a jogvédelem ilyen irányú kiterjesztése mellett, és milyen ellenérvek merülnek fel a jogtudományban?

B.: Mellette szóló érv például az, amelyre Christopher Stone elmélete mutat rá.

Eszerint az emberiség erkölcsi fejlődése egy folyamatosan táguló kör.

Amikor egy új entitás jogalanyiságát akarjuk elismerni, azt a kortársak elsőre mindig furcsának, nevetségesnek vagy ijesztőnek találják, egyszerűen azért, mert addig képtelenek vagyunk másként tekinteni rá, mint számunkra hasznos, birtokolható dologra.

Az erkölcsi fejlődésünk során azonban fokozatosan kiterjesztettük a szimpátiánkat: először csak a hozzánk hasonló emberekre, majd a rabszolgák felszabadításával, a nők egyenjogúsításával vagy a fogyatékossággal élők jogainak elismerésével minden emberre, később pedig az állatokra is.

A jognak követnie kell ezt az erkölcsi fejlődést, és ki kell terjednie a természetre is.

Ráadásul az 1970-es évek óta a környezeti katasztrófák víziója mindennapi realitássá vált.

Mivel a klasszikus környezetvédelmi jog nem elég hatékony a destruktív folyamatok visszafordítására, minden olyan új jogi megoldással megéri kísérletezni, amely hatékonyabb védelmet ígér.

Egy természetjogi per alapvetően különbözik egy hagyományos környezetvédelmi pertől.

Ha például egy folyó elszennyeződik, a hagyományos jogban mindig csak azt vizsgáljuk, hogy a folyóparton élőknek vagy a tulajdonosoknak milyen kára származott ebből.

A folyó és a benne élő lények szempontjai háttérbe szorulnak.

Ha viszont a folyó önálló jogalany, tulajdonos lenne, a kártérítést közvetlenül a folyó ökoszisztémájának helyreállítására kellene fordítani, függetlenül az emberi károktól.

Ez egy embertől független, proaktív védelmet tenne lehetővé ott is, ahol a környezetkárosítás még nem ér el közvetlen emberi érdekeket, de később már visszafordíthatatlan lenne.

Az ellene szóló érvek arra a kérdésre épülnek, hogy lehet-e egyáltalán jogalany a természet, és nem tágítjuk-e ezzel túl messzire a jogalanyok körét.

Sokan vallják azt a merev nézetet, hogy kizárólag az ember lehet jogalany.

Ez azonban a mai jogrendszerekben sincs így, hiszen a jog régóta elismeri az olyan fiktív entitások jogalanyiságát is, mint a vállalatok vagy az állami szervek.

A kortárs jogelméletben az egyik vezető álláspont, az érdekelmélet szerint, ha valakinek vagy valaminek jogilag értékelhető, figyelembe veendő érdekei vannak, akkor az méltó a jogalanyiságra.

A jogfilozófusok szerint a jogi figyelembe vehetőség alapja a szenvedésre való képesség.

Ez alapján az állatok jogalanyisága a fizikai fájdalomérzetük miatt elméletileg könnyen megalapozható, még ha a joggyakorlatban ez nehezen is jelenik meg.

Ugyanakkor felmerül az ellenérv, hogy a vállalatok sem képesek a szenvedésre, mégis jogalanyok, ám a vállalatokat és civil szervezeteket felfoghatjuk az emberi akarat és érdekek összességeként is.

A természet esetében viszont emberen kívüli létezőkről van szó.

A jogelmélet másik ága, az akaratelmélet szerint csak az lehet jogalany, aki képes önálló akarattal joghatásokat kiváltani, azaz jogokat és kötelezettségeket vállalni.

E nézet szerint a gyermekeket vagy a természetet nem önálló jogalanyként, hanem az emberek, tehát a kizárólagos jogalanyok által, saját jogi eszközeikkel kell megvédeni.

Összességében azonban úgy vélem, hogy a természet jogalanyiságának elismerése, még ha az ökológiai állapot számszerű javulását nehéz is mérni, már önmagában az elismerési folyamat révén sikeres lehet.

Bevonja a lakosság széles körét, felértékeli a természet ügyét a társadalom és a döntéshozók szemében, és irányt mutat a környezetvédelmi szabályozás hatékonyságának növelésére.

Hogyan illeszkedik ez az egész megközelítés a magyar környezetvédelmi jogi és alkotmányos hagyományokba?

Voltak-e már nálunk is hasonló próbálkozások?

Fodor László: A jelenlegi fősodorbeli magyar jogfelfogástól és a tételes jogi gondolkodástól a természet vagy egyes természeti elemek jogalanyisága egyelőre meglehetősen távol áll.

A gyakorlati jogászok ezzel nem foglalkoznak komolyan, bár elméleti síkon, gondolatkísérletként ismerik a koncepciót.

Ha a magyar jogtörténeti kapcsolódási pontokat keressük, érdemes megemlíteni néhány fontos momentumot.

Az első az Alkotmánybíróság mérföldkőnek számító 1994-es határozata.

Amikor az Alkotmánybíróság szembesült azzal a feladattal, hogy értelmezze az Alkotmányban szereplő, egészséges környezethez való jogot és meghatározza annak alanyát, egy nagyon különleges gondolatmenetet fejtett ki a híres 28/1994. (V. 20.) AB határozatban , az úgynevezett környezetvédelmi alaphatározatban.

Az AB arra jutott, hogy ez a jog bizonyos értelemben egy alanytalan jog, de ha mégis meg kellene jelölni az alanyát, akkor az valójában maga a természet vagy az emberiség lehetne.

Az AB azonban ezt a megfogalmazást rögtön „képes beszédnek” minősítette.

Kimondta, hogy nincs szükség ilyen konstrukciókra ahhoz, hogy a természettel vagy az emberiséggel szemben fennálló állami kötelezettségeket megállapítsuk.

Ebből vezették le az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét, vagyis azt, hogy ha a természetnek nincs is joga, az államnak védelmi kötelezettsége van.

Azóta az AB álláspontja némileg finomodott, és ma már egyértelműbben elismeri, hogy az egészséges környezethez való jog nem teljesen alanytalan: a polgároknak igenis vannak bíróság előtt kikényszeríthető alanyi (eljárási, információhoz való vagy kártérítési) jogaik.

Egy másik fontos pont az európai párhuzamok és a halak esete: Eleanor Sharpston, az Európai Unió Bíróságának volt főtanácsnoka fogalmazta meg azt a híressé vált mondást, miszerint „a halak nem mehetnek bíróságra”.

Ez jól mutatja, hogy a bírói fórumok is érzékelik a problémát: a jelenlegi szabályok nem elégségesek a természeti entitások közvetlen védelmére.

A mi jogi kultúránk válasza erre eddig az volt, hogy próbáljuk meg az emberek környezethez való alanyi és eljárási jogait megerősíteni, mintegy pótszerként használva azokat a természet saját jogai helyett.

Fontos elem továbbá a jövő nemzedékek szószólójának intézménye, amely párhuzamos modellként szolgálhat.

A posztot ma az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelméért felelős helyettese, Bándi Gyula tölti be.

A jövő nemzedékek, vagyis az egészséges környezethez való jog várományosai még ugyanúgy nem tudják maguk érvényesíteni a jogaikat, mint a fák vagy a folyók.

Itt a jogalkotó már elfogadta azt a konstrukciót, hogy adjunk egy hivatalos szószólót azoknak, akiknek még nincs saját hangjuk.

Ezekre az alapokra építve eddig egyetlen hazai gondolatkísérlet született: a Balaton jogalanyiságának felvetése.

Ez a legközvetlenebb hazai kezdeményezés.

Pár évvel ezelőtt az említett Bándi Gyula elindított egy tudományos párbeszédet arról, hogy vajon a Balaton védelmét lehetne-e hatékonyabban biztosítani azáltal, ha jogalanyiságot adnánk a tónak.

Itt a Balatont komplex módon, ökoszisztéma-szinten, térségi összefüggésben értelmezték.

Bár a vitából nem született jogalkotási javaslat vagy törvénytervezet, így megmaradt elméleti diskurzusnak, a megjelent tanulmányok és cikkek bizonyítják , hogy a téma jelen van a hazai tudományos életben.

A spanyolországi példa is mutatja, hogy ez a megközelítés már nem idegen az európai jogi kultúrától, ugyanakkor Magyarországon jelenleg az emberek környezethez való jogainak erősítése látszik a reálisabb alternatív útnak.

Ezen a téren is komoly nemzetközi viták zajlanak, például jelenleg is aktuális kérdés, hogyan foglaljon állást a magyar kormány 2026-ban arról, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményébe bekerüljenek-e kifejezett környezetvédelmi jogok.

Ha Magyarország jelenlegi környezeti problémáit nézzük, a klasszikus vagy az új típusú, jogalanyiságon alapuló gondolkodás adhat-e jobb válaszokat a kihívásokra?

L.: Ez rendkívül nehéz kérdés.

Magyarországon a globális környezeti problémák helyi lecsapódásaival küzdünk: a klímaváltozással, a fajok gyorsuló kihalásával vagy az idegenhonos, invazív fajok tömeges megjelenésével.

A legnagyobb rendszerszintű problémát az jelenti, hogy a víz drasztikus mértékben tűnik el a tájból, és itt segíthet igazán a természet jogalanyiságának gondolata.

Az elmúlt évszázadokban abból indultunk ki, hogy mi az ember aktuális gazdasági, jóléti érdeke, és ehhez szabtuk hozzá a környezetet.

Bár a 19. századi nagy folyószabályozások és lecsapolások idején is voltak aggódó hangok, a gazdasági érdek mindent elnyomott.

Büszkék voltunk rá, hogy legyőztük a természetet, de a 150-200 évvel ezelőtti döntéseink negatív következményei most ütnek vissza ránk katasztrofális módon.

Ha képesek lennénk szakítani ezzel a tisztán antropocentrikus szemlélettel, és a természet jogalanyisága keretében határoznánk meg, hogy mit várunk el például a Balatontól vagy a Hortobágytól mint komplex rendszertől, az sokkal hatékonyabb védelmet adna, mint az, ha külön-külön, mozaikszerűen próbáljuk védeni a vizet, a talajt vagy az élővilágot.

Ehhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség.

Sokan radikálisnak tartják, hogy a természetre alanyként tekintsünk.

Gyakori kritika, hogy ha jogokat adunk a természetnek, akkor nem ehetünk húst, vagy minden fűszálat és fát külön perrel kell majd védeni.

Valójában nem erről van szó.

Nem önzőség kimondani, hogy a természetet azért is védjük, mert nekünk is érdekünk a túlélés – ennyiben racionális határok között antropocentrikusak maradunk.

De el kell jutnunk az intelligenciának és az empátiának arra a szintjére, hogy elismerjük a tőlünk eltérően működő, önálló létezők szempontjait is.

Ezt tükrözi az is, hogy az Alkotmánybíróság a határozataiban a környezethez való jog elemzésekor az „emberi élet természeti feltételei” kifejezés helyett egyre többször használja egyszerűen az „élet természeti feltételei” fordulatot.

Ez a finom nyelvi elmozdulás jelzi a törekvést a merev emberközpontúság meghaladására.

Ez a gondolat szépen rímel például Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájára is, amely a környezetvédelmet „teremtésvédelemként” fogalmazza meg, ahol az ember a többi élőlény társa a teremtett világban, és felelősséggel tartozik értük.

A lényeg az a felismerés, hogy megfelelő biodiverzitás és egészséges ökoszisztémák nélkül az ember sem élhet minőségi életet – sőt, egy idő után egyáltalán semmilyen életet.

Ennek a kölcsönös függőségnek a felismerése és jogi lefordítása zajlik most a szemünk előtt Magyarországon is. ]]>