Édesanyám a lelkesedést oltotta belém sok minden iránt.

Tőle kaptam az úszás szeretete mellett a betegségek és a gyógyítás iránti elhivatottságot.

Anyu gyógyszerészetet tanult, gyerekkoromban sokat voltam vele a gyógyszertár varázslatos világában.

A nagybátyám ismert sebészként dolgozott.

Nem csupán műtéti, kezelési technikát, hanem a beteg iránti ma is eleven érdeklődésem alapjait is tőle lestem el.

Rengetegen segítettek elsajátítani, mit is jelent a valódi orvoslás.

A betegeim és a szüleik bizalma nélkül szegényebb lenne az életem.

Azt tapasztalom azonban, hogy mindenre kevés idő jut manapság.

Futunk, mintha valaki kergetne, és sajnos alig marad idő a betegekkel való mély beszélgetésekre.

Pedig igaz a mondás: aki beteg, egy dolgot akar, meggyógyulni, míg a többiek, az egészségesek vágyai szerteágazóak.

És: a beteg mindent tudni szeretne arról, amitől szenved, fél.

Se szeri, se száma „az orvosok már csak ilyenek” típusú rémtörténeteknek.

Nem áll szándékomban megcáfolni – hiszen nem voltam jelen – ezek valódiságát, de szeretnék javítani a rózsásnak egyáltalán nem nevezhető helyzeten.

Hálás szívvel emlékszem mindazokra, akik fiatal orvosként a segítségemre voltak, akik oktattak, akiktől el lehetett lesni technikákat, akik beavattak ha nem is a titkok titkába, de majdnem abba.

Én is kaptam, tanultam, amit tudok, és néhány hónapja azt érzem, kötelességem megosztani a tudásomat.

A szakterületem azért is csodálatos, mert köztem és a páciensem között ott vannak a szülők, akiknek muszáj megérteni, egy, hogy mi is a baj, kettő, hogy mit kell tenni, három, hogy melyek a gyógyulás esélyei.

És akkor csak a leglényegesebbeket említettük.

Akkor engedhetem haza a kis beteget, ha megbizonyosodtam arról, hogy anyuka, apuka megértette, mi a teendő.

Mire szülővé válik valaki, átélt néhány betegséget.

Nyilván orvosnál is járt, sőt, van orvosa, akiben megbízik.

Igen ám, de a gyakorló orvos számára – hacsak nem gyermekgyógyász az illető – mindig rendkívüli és izgalmat keltő feladat a gyermekek sürgős ellátása.

Nem arról van szó, hogy a felnőttgyógyász tudása kevesebb, de van néhány dolog, amitől nehézség támadhat. (Csendesen tenném hozzá: én és sok más gyerekgyógyász is tart a felnőtt betegek ellátásától.) Nézzük az okokat: a felnőttektől eltérő méretek, az életkorra jellemző kórképek és a verbális kontaktus sajátosságai, a gyógyszeradagoknak a gyerek testsúlyához igazítása – ez mind nehezítheti a helyzetet.

És ott vannak még a gyógyszerek közötti kölcsönhatások, vagy például a vitaminok és a nyomelemek közti interakciók esetén előforduló különbségek.

A szülők, érthető módon, különösen mióta az internet és főleg az AI mindenre képes válaszokat adni, sok mindent észlelnek, de nem biztos, hogy a megfelelő következtetést vonják le.

A babácskák életük kezdeti időszakában kisebb betegségeken is áteshetnek, miközben szervezetük egyre ellenállóbbá válik.

Sőt, a baba is egyre hatékonyabban tudja a szülei (meg természetesen az orvos) értésére adni, ha betegnek érzi magát.

Ha sír, és kizártuk az olyan okokat, mint az éhség, a hőség, a hideg, az átnedvesedés, a magány, a félelem, akkor nagy az esélye annak, hogy fáj valamije, rossz a közérzete: tehát beteg.

Ilyenkor szokott előjönni a kérdés: elrontjuk-e, pontosabban el tudjuk-e rontani a kisbabát azzal, hogy figyelembe vesszük a panaszait.

Sok szülő úgy véli, hibásan, hogy azért sír a baba, mert rosszalkodik, és nem kell ezt komolyan venni.

Vagy legalábbis nem mindig kell odafigyelni.

Pedig nagyon nem így áll a helyzet.

Kérdés, mivel rontjuk el, egyáltalán el tudjuk-e rontani a babát.

Olykor a felnőttgyógyászok is megerősítik a szülőt abban, hogy a gyerek csak nyafka, mert tapasztalatuk szerint vannak érzékenyebb, hamarabb kétségbeeső felnőtt betegeik, és úgy gondolják, ez a kisbabáknál is előfordulhat.

Való igaz, sokfélék vagyunk, és ennek jelei már apró korban is észlelhetők.

Vannak nyitott, érdeklődő kisbabák, és akadnak olyanok is, akik már egészen kicsiként is elutasítóbbak például az érintéssel, a vizsgálattal szemben.

Pláne, ha a közérzetük sincs épp a csúcson.

Szívből tiltakozom az ellen, hogy a panaszkodó kisbaba rosszaságból sír.

Nagyobbacskáknál, iskoláskorban megesik egy-egy „színházi előadás”, de csecsemők, kisdedek nem tesznek ilyet.

Mindenki szeretné jól csinálni, szeretne boldog, egészséges, jólnevelt, sikeres gyereket, gyerekeket nevelni.

És természetesen nem „elrontani” azt, akit a sors rábízott.

Meggyőződésem, hogy nem azt a kisbabát rontják el, akit dédelgetnek, hanem azt, akit vaskézzel fegyelmeznek.

Egyesek szerint ez ellentmondás, ezért szabad legyen némi magyarázattal szolgálnom.

Régen úgy vélték, hogy a síró kisgyerek „ki akar babrálni az anyukájával”, „rá akar telepedni” – mintha a baba valami álnok szélhámos lenne.

Csakhogy a babácska azért sír, mert kizárólag így tudja elmondani, hogy valami nem stimmel, és segítségre van szüksége.

Szó sincs róla, hogy gyakorolja, mint egyesek vélik, a hangképzést, pláne nem áll szándékában bosszantani az anyukáját.

Régen az volt a trend: hagyd sírni, majd abbahagyja.

És láss csodát: abba is maradt a sírás.

Viszont cserébe befelé forduló, szomorú babácska lett a kicsiből.

Nem kért több segítséget, csendesen magára marad, mert megtanulta: hiába kiabál.

Orítok, mert bajom van, nem segítenek, egyedül hagynak, hiába panaszkodom – ezt kottázza le a csecsemő.

Nem érdemes sírni, senkit nem érdekel, velem mi van.

Egy baba nem rossz (szerintem a nagy sem), rengeteg szeretetre, simogatásra, vigasztalásra van szüksége ahhoz, hogy teherbíró felnőtté váljon.

Ha egy kisbaba érzi, hogy szeretik és törődnek vele, megtanulja, hogy értékes valaki, míg az, akit nem vigasztalnak meg, akit magára hagynak, félszeggé, tétovává válik, mert azt éli meg, hogy ő senkinek se fontos.

A szeretett, elfogadott kisbaba bátran indul felfedezni a világot, a másik, elfogadás híján, bizonytalankodik.

Egyik tanárom szerint: „A szeretett csecsemő jelmondata: próba szerencse.

És nekiveselkedik.

Míg a túlfegyelmezett azt érzi, gondolja, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem.” (Szeretve lenni persze mindig jó – legyen az ember akárhány éves.) Fontos, mivel alapozzuk meg egy kisbaba útját.

Később, iskolás korban, persze már lehet fegyelmezni egy gyereket, ám csecsemőkorban egész biztosan árt a fokozott fegyelmezés.

The post Gyarmati Andrea: A csecsemő nem színészkedik first appeared on 24.hu .