Valamikor 2008 júniusában vetődtem először motorral a Dolomitokba.

Addig én is óvatos kocamotoros voltam, a nagy többség egyike, aki jól elvan a magyar síkságon, melynek peremén, a mifelénk hegyeknek nevezett dombokon talán akad is pár olyan forduló, hogy szinte dönteni kell a motort.

Kati első ES125-ösét néha kölcsönvettem, de az, abban az állapotában jobb volt, ha csak Magyarországon belül gurul Az idilli tudattalanságomat sajnos megzavarta, hogy először eljutottam Ausztria lankásabb vidékeire, majd később a Tátrába is motorral.

Ott jöttem rá, hogy egészen addig kuplung nélküli üzemmódban, végtelen kredittel használtam a Forma–1-szimulátort.

Nem volt kihívás.

A hegyekben azonban megéreztem annak az ízét, vajon miért gondolják sokan, hogy még a repülésnél is jobb dolog motorozni.

Még olyanok is, akiknek van repülős vizsgájuk – teszem hozzá.

Egyik korai ausztriázásunk még az öreg Kawával Onnantól mindig a magas hegyekbe vágytam: a Grossglocknerre, vagy pláne Európa egyik legnagyobb motoros játszóterére, a Dolomitokba.

Tizennyolc éve annak, hogy először kimentünk oda először az ősrégi, még kéthengeres, berúgós, küllős Z750-es Kawámmal, aztán jártam ott a Yamaha XJ900-asommal, a Ducati SS750-esemmel, az első, majd a második Cagiva Gran Canyonommal is.

Akkoriban 40-50 éves voltam.

Az a korai Dolomitok-túra maradt meg a legemlékezetesebbnek Miközben az agyam rákapott a magashegységi motorozásra – azt azért ne higgyétek, hogy sikerült túladagolnom, mert évente, néha meg csak kétévente jutottunk ki, de még ez is sokkal több, mint ami egy átlagos embernek, vagy akár egy átlagos motorosnak kijár egy élet alatt –, az öregedésem nem állt meg.

Senki nem volt az úton Már a Ducatin is tudtam, hogy még pár év, és átülök egy túraenduróra, akármennyire is imádom a csapágyas betonkeverőhöz hasonlóan dörömbölő 750SS-t.

Lőn – azt a motort már évekkel ezelőtt eladtam.

Már csak a Cagivám van meg, amely a lelke mélyén ugyan Ducati – azok a mérnökök tervezték, Ducati 900SS blokk van benne, ilyenek -, de urasan ülsz rajta, mert egy enduró.

Tudod, amikor a derekad a görnyedést, a csuklód a kétcentis rugóutat, a nyakad a felfelé pislogást nem bírja már, akkor váltasz.

Ismerem a reakciókat – más meg nyolcvan éves korában is… Én nem olyan vagyok, amúgy meg hozzáteszem: a többség már negyven évesen se.

Tesztmotorral addigra már jártam a Grossglockneren, de saját motorral először a kopott Cagivával Szóval maradt a túraenduró.

Közben azért rájöttem, hogy a hajtűkanyarokkal tűzdelt szerpentinek inkább birkózásra jók, mint motorozásra, mert még a legdurvábban baszatós csávók is pokolian lelassulnak és utána eltépik a gép száját, amikor szűken fordulnak.

Szűk kanyarból pár százat bevenni egy nap – kész vagy estére.

Szép-szép a sok hajtű, de motorozni a lendületes kanyarokban jobb Valahol a tempós, hosszú, s a lendületesen váltó rövidebb kanyarok azok, amik az én fejemben megteremtik a zenes meditációt.

Így is mélyre tudsz dönteni, de van flow-ja a dolognak, az a flow, ami a hajtűkön összeomlik.

Igazából, ahogy öregszem, úgy kopok össze ezzel a motorozás nevű izével, aminek sokkal lassabb az ember fejében a fejlődési görbéje, mint az autóvezetésé.

Közben meg fokozatosan rájövök, hogy nem is olyan rossz az a Wildalpenstrasse Ausztriában, holott az csupa hosszú kanyar.

Bálint a Wildalpenstrasséra már a saját CB500-asával jött három évvel ezelőtt És itt előjött egy régi emlékem, az első azok közül, amikor külföldön motoroztam.

Még a Katival való első közös olasz túránkon béreltünk ugyanis Firenzében robogót, s ha már egyszer így tettünk, kicsit motoroztunk a város környéki utakon is.

Annak a kétütemű, nagykerekű Honda bérrobogónak lóerői ugyan csak papíron léteztek, de még így is óriási flash volt ott, Olaszban, az olaszok között döntögetni a gépet.

Az az élmény, a langyos toszkánai délutánban, a ringatózó dombok közötti kanyargás eufóriája megragadt az agyamban.

Idén hát úgy döntöttünk Katival – megcsináljuk az ismétlést.

Kati és Boji haverom a bérrobogókon, Firenze mellett 1996 nyarán Mivel már mindkét gyerekünk önálló, most először négy napnál hosszabb időben is gondolkozhattunk.

Járulékos előnyként a Mini vonóhorgosítása is elkészült, ami a létező legjobb kombinációt adta ki.

A motort utánfutóra tesszük, s az autóban, kényelmesen ülve, zenét hallgatva letolhatjuk az autópálya végtelenül unalmas és zsibbasztó közel ezer kilométerét.

Majd odaérve, a szálláson a motort a futóról letolva egy csapásra igazi olasz motorosokká válhatunk.

Olyanná, mint akiket eddig folyamatosan, őrjöngve, sárgává fakulva irigyeltem minden alkalommal, amikor Olaszországban nyaraltunk. 2020. március 15., a Covid alatt motorozunk a családdal Az én fogalmaim szerinti jó motorozáshoz azért nem árt, ha van némi hegy.

Nem ezerméterecskés domb, hanem olyan, ami közepesen azért megdolgoztatja az embert.

Ilyen méretű kitüremkedések Toszkánának inkább az északi részén hevernek, tehát a zon a környéke n kerestünk szállást is.

Kati tengerpartosra vette volna a figurát, én inkább mentem volna be ljebb , egy kicsi, eldugott településre, a szárazföld belseje felé.

Már épp azt latolgattuk, hogy néhány estére a hegyekben lakunk, aztán költözünk féltávon, s az utolsó napokon a tenger mellett lakunk majd , amikor az AirbNb elénk dobta a tökéletes megoldást.

Házunk Viareggi óhoz közel , fenn a domboldalon, a tengertől tízpercnyi motorozásra, közel a dolgok zajos sűrűjéhez, közben mégis egy eldugott kis helyen, Stiavában , egy apró, présházból átalakított vityilló képei villantak elő.

Teljes felszereltség, konyha, óriáspanorámás terasz, beépített légkondi és széria gekkók.

Nekem meglenne a nyugalom, amire mindennél jobban vágyom mostanában, Katinak meg délutánonként a tenger.

Naná, hogy azonnal kivettük.

Első Dolomitunk a Ducatival, amikor nem tudtuk, hogy a hágókat május közepén nyitják meg leghamarább A Dolomitokban a Ducatival általában 200-220 kilométer volt a z a túramennyiség, amit akkoriban még kellemes fáradsággal abszolvál ni tudtunk , a Cagiván , ami sokkal kényelmesebb, ez 220-250 -re nőtt .

Úgy számoltam, hogy ezen a lankásabb vidéken belefér majd a 300-350 is, így álltunk neki a tervezésnek.

Ötnapnyi motorozást vázoltunk fel a Google térképen, útba ejtve várakat, turistamentes kisvárosokat, fürdőhelyeket, no meg sok-sok kanyart is.

Az odaút hoz egy már korábban bejáratott menetrendet vettünk elő , pláne, mert u tánfutóval nem lehet személyautó-tempóban száguldozni.

Munka után e lindulunk , az éjszakát a határ melletti Sormáson töltjük, másnap este pedig már Stiavában, le- és kipakolva indulhatunk a falubeli sétára, feltérképezni a közvetlen környéket, keresni egy vacsorázóhelyet.

Tökéletes a terv.

A toszkán túra előtt még volt egy jelenésem Székefehérváron Előtte kedden nekem még volt egy Inter Cars-eseményen való ottlétem, s mivel sok jó téma előkerült, s néhány régi ismerősbe is beleakadtam, ezért pöttyet későn fordítottam a Nózi orrát Budapest felé, nem is értem haza elég hamar.

A motor felpakolásával szerencsére már korábban elkészültem – magát a futót még a hétvégén elhoztam Horogh Árpitól, a Cagivát pedig aznap este fel is málháztam rá.

Mondtam már, hogy utálok motort spanizni, pláne olyat, amin sok a műanyag burkolat?

Minden összekészítve, kedd délután van, indulhatunk Olaszországba Az Alfa tehát még forrón percegett a garázsban, amikor Fehérvárról frissen megérkezve elkezdtem a Minibe hordani a bőröndöket, motorosruhákat.

A körülményekhez képest végül egészen gyorsan nekivágtunk az útnak, Sormáson a pultos alig várta, hogy lefekhessen aludni, de megvárt, s nekünk is lett egy szemhunyásnyi alvásunk.

Aztán reggel téptünk tovább.

Sormás Két szót hadd ejtsek a Miniről, amely hónapról-hónapra bizonyítja, milyen derék kis jármű ő. 650 kilót húzhat, ennek a bő felét ráaggattam most is, hiszen a Cagiva nagyjából 220 kiló, a futó másik 150.

Alig érezte, pedig csak egy 75 lóerős, egynégyes, apró dízelmotor mozgatja.

Szerintem, ha engedélyezett lenne, bírta volna a tartós 130-at is a pályán, de így csak egy óvatos, kerek számra ragasztottam a mutatót.

Alig érezte, hogy rá van akasztva bármi is.

Stiavában aztán fura meglepetés ért.

Aki a szállást bérbe adta, szerintem álmában nem gondolt arra, hogy oda bárki vontatmánnyal akar egyszer felrongyolni.

Ahhoz a Viareggio irányából érkező, eleve emelkedős főúthoz – ami valójában egy baromi keskeny kis kétsávos, hegyi utacska – hegyes szögben csatlakozik a házhoz egy másik házzal közösen induló feljáró.

Ráadásul már az elején pokoli meredek és csak nagyjából van leöntve aszfalttal.

A határ Képtelenség volt ráfordulni, az még a szóló Minivel is komoly kihívás lett volna.

Elindultam hát felfelé a hegyen, s egyik-másik kanyarban megpróbáltam átfordítani a szerelvényt.

Ilyen domborzati viszonyok között, az én kamionos képességeimmel, egy ennyire keskeny úton ez lehetetlennek bizonyult.

Végül messzire felmentünk, ott találtam egy nagyvonalú Y-t, pár manőverrel megfordítottam a Mini orrát, s a bejáróhoz a másik irányból érve már simán rá tudtam kanyarodni a szolgalmi útra.

Az elejére.

A mi házunkhoz ugyanis még abból nagyjából derékszögben jobbra ágazott ki a saját zsákutcánk.

Tedd hozzá, hogy már a stiavai főút is elég meredek.

A szolgalmi út eleje abból kiágazva még pokolibban meredek.

És abból még sokkal meredekebben ágazott ki a saját utcánk.

Ja, nem mondtam, 36 fok volt éppen.

A szállásunkhoz vezető útról fotózok lefele Álltam ott alapjáraton a szerelvénnyel, s az útszakasz utolsó méterein már éreztem, hogy ehhez a kihíváshoz lehet, hogy kevés lesz a Mini Toyota-dízelének kevesebb mint másfél literje.

Az, hogy kikukucskálva a szélvédő tetejénél elvesző púpra, hogy erőltetem fel a szerelvényt, még a varázsgömb titka volt.

Ráadásul közben ott volt az a közel derékszögű kanyar is, óriási gödörrel a meredek és még sokkal meredekebb utacskák találkozásánál.

Ja, és az aszfalt is olyan förtelmes állapotban volt, hogy oda tényleg terepjáró kellett volna.

Gyalog azért felmásztam a leendő parkolóhelyemig, fejben kiraktam, hogyan tudok oda jól-rosszul becsusszanni majd a szerelvénnyel.

A durva emelkedő pont a placc előtt ért véget, tehát sejtettem, hogy csak az utolsó utáni másodpercben pillantom majd meg az autó vezetőüléséből, hova kellene állnom – inkább munkához láttam.

Pokoli meredek és förtelmes volt az utcácska Rátekertem a fűtést, maximumra állítottam az utastéri ventilátort, nagy gázt adtam, és a kuplungot égetve, csúsztatva, a kormányt jobbra tekerve, óriási rössel nekiindultam az emelkedőnek.

Kati már idejekorán kiszállt, itt kicsit sikoltozott a partvonalról, mert valószínűleg nem volt szép végignézni, ahogy élőben elpusztítom szeretett Mininket.

De a helyzetet meg kellett oldani, én meg már nagyon vágytam rá, hogy megérkezzek.

Lényegében az eget láttam, oldalt meg valami keveset az útból, üvöltött a motor, égett ferodo szaga borította be a dombot, s miközben a szörnyű buckákon hánykolódtam, arra gondoltam, el ne kaparjon a kerék, mert ezt nem akarom megismételni.

Félúton pörgött ki.

A szívem addig 400-at kalapált, ott egy pillanatra megállt.

Vissza kellett vennem a gázt, miközben épp fogyott ki a lendület, az egész helyzeten csak a kuplung további csúsztatásával segíthettem, melynek cseréje a Miniben köztudottan horrorisztikus élmény.

Egészen valószerűtlenül komplex dolgokat él meg az ember egy egyszerű kaptatóra való felautózásnál.

Fent a szerelvény De végül valahogy sikerült nem lerombolnom az épületet és a fákat se döntöttem ki.

Ha nem is túl elegáns entré-val, de az égett kuplungszagban pácolódó Minivel, s ami a legfontosabb, a mögé kötött futóval végre fent álltam a leendő teraszunk előtt.

Hagytam járni a motort, hadd hűljön a turbó, s lemálháztam a motort.

Hogy az hogy jött le a futóról, külön sztori, mert ugye, a rámpát már közvetlenül a meredek lejtőre kellett letámasztanom, de foglalkozzunk innentől inkább a dolgok finomabb oldalával.

Amelynek ideje ekkor még nem jött el, ezt rövidesen megtudtuk.

Mire kipakoltunk, a motort valahogy irányba állítottam a komplex lejtő/buckahalom tetején, s a négyszer levert halál vizét lezuhanyoztuk magunkról, besötétedett.

Júniusban Olaszországban ez azt jelenti, hogy fél tízet mutatott az óra.

Egy jó Aperol Spritz és egy kiadós pizza reményében nyakunkba vettük a falut.

A Google két nyitva tartó éttermet is írt, gondoltuk, a hely nem nagy, megnézzük mindkettőt, aztán döntünk.

Erre – hogy is mondják finoman? – nem nyílt mód.

A huhogóan vaksötét országúton legyalogoltunk a település valódi széléig – közben ezernyi finom ledként villogó szentjánosbogár rajzott körülöttünk, az állat volt – s a teljesen kihalt és abszolút jellegtelen falu széléről beverekedtük magunkat egy központnak tűnő szélesedéshez.

Ezt körülbelül úgy képzeljétek el, ahogy egy bogárnál az idegdúc-vastagodást némi eufemizmussal agynak szokás nevezni.

Indulunk megtekinteni Stiavát A „citta” olaszosan izzó hangulatú központjában egyetlen légy se rezdítette szárnyait este 10-kor, ami a helyi szokások ismeretében akár baljós jelnek is tűnhetett volna.

Elértük a hívogatás és olaszosság jegyeinek addig a legcsekélyebb jegyeit sem mutató Stiava fénypontját, a nagyobbik pizzériát.

Amely zárva volt, odabent pedig olyan sötétség honolt, hogy szerintem az izzókat is kicsavarták estére a lámpákból.

Hahh!, de mellette fény szűrődött ki az udvar nyeles bejárójából, s a kapu is nyitva állt.

Homlokunkra csaptunk (az enyém nagyobbat csattant) – nyilván kerthelyiségről lesz itt szó, hát persze, még most is 32 fok van, miért is lennének bent szegény vendégek?

Begyalogoltunk.

Persze, volt ott két napernyő, néhány pad is.

Rajtuk erősen otthonkába, illetve rövidgatyába öltözött, vegyes korú emberek masszíroztak mindenféle izéket, vödrökben, ránk emelt tekintetük inkább sötét, mint hívogató volt.

Mivel az olaszok mindig rendes gúnyát vesznek, ha kint vacsoráznak (a Crox-papucsos emberekről például rögtön tudod, hogy balkáni turisták, akik nem érzik a vibe-ot), ezek itt meg nagyon nem estélyiben gunnyadtak, rögtön sejtettük, hogy valami nincs rendben.

Nyilván a pizzériás családtagjai voltak, akik a másnapi adag pestót, bolognai ragut és sajtmártást gyűrték épp óriási örömmel.

Stiavai night life, balra a szolgalmi út, amin bementünk Mit mondjak, finoman szólva sem örültek nekünk, persze te se örülnél, ha szombat este valami idegen beesne a lakásodba, miközben a másnapi családi ebédhez főzöd a gulyást, és idegen nyelven hablatyolva enni kérne.

Pedig már nagyon éhesek voltunk, mert ezeken a hosszú utakon szinte sosem pazaroljuk az időt rendes ebédre.

Sormáson láttunk utoljára ételnek tűnő ennivalót, onnantól csak kekszek és gyümölcsdarabok csúsztak le a torkunkon.

Hosszú nap volt ez Oké, jöjjön a másik pizzéria – nos, azt meg se találtuk.

Itt kezdett derengeni, hogy amit az ember megszokott Európa északabbi vagy nyugatabbi részein – miszerint a Google általában releváns információkat közöl -, az Olaszországban maximum nyomokban létezik.

Korgó gyomorral álltunk ott, a halálfasza kihalt szemölcsén, és bevillant az Életben maradtak című film.

Én konkrétan már azt néztem, Katiból mit tudnék leharapni, ami talán nem hiányozna és/vagy fájna neki túlságosan.

Sajnos az Aperolom még úgy is elmaradt volna, ezért feladtam az ötletet.

Viareggio szélén kaptunk végül enni Visszacaplattunk a házhoz – újabb halálvize szakadt le rólunk – s ahogy voltunk, sétálós göncben, úgy felkaptuk a sisakokat, legurultam a Cagivával a lejtő aljára, Kati felszállt, s bementünk Viareggio széléhez.

Egyetlen pizzériát találtunk, isteni volt, amit adtak, még egy pohár proseccót is bekockáztattam, hiszen Olaszországban nem nulla a limit.

Hazamentünk, még kivittünk néhány fura, hosszú, soklábú fekete izét a hálószobából, mert nem akartunk velük osztozni az ágyon, megtekintettük a Van der Waals-kötéssel riadtan a falba kapaszkodó házi gekkónkat, s onnantól indulhatott a kikapcsolódás.

Elképesztő helyen laktunk Első nap még ragaszkodtunk az eredeti tervekhez.

Miután reggel, a teraszra kiülve szinte már a látvánnyal is jóllaktunk, olyan helyre csöppentünk – azért persze ettünk mellé nyereg alatt puhított croissant-t meg némi kekszet teával – kidolgozhattam, hogyan állítsam csatasorba a motort az extrém lejtőn.

Még szerencse, hogy nem fullos bőrszerkóval készültünk a túrára.

Én már otthon sejtettem, hogy meleg lesz, hiszen itt nem lehet azzal a trükkel élni, ami a Dolomitokat oly kellemessé teszi, hogy felmész egy hágóra, ha meleged van, lemész a völgybe, ha fázol, mert errefelé nem lesznek akkora hegyek.

Itt verejtékezni fogunk, végig.

A motor irányba manőverezése nem volt egyszerű ügy reggelente Éppen ezért protektoros farmerben, magasszárú motoros cipőben, nyári dzsekiben nyomtuk le a távot, én pedig másnap, egy közeli barkácsáruházban levettem a legdrágább melós kesztyűt is a polcról, mert a nyári bőrkesztyűm elviselhetetlenül meleg kezdett lenni.

A könnyített szerkó annyira volt elég, hogy miután 20 mozdulatból, a lejtő élén 10-15 centit araszolgatva átmozgattam irányba a motort, legurultam a főúthoz, s Katinak előálltam a lejtőnk alján a már felülésre alkalmas motorral, a menetszél kihűtse a ruhában belső tengerszemmé vált kicsiny testemet.

Szóval kábé ennyi az a ruházat, ami 34-39 fokban elviselhető.

Tehát jött az eredeti terv: egy laza, 220 km-es nappal kezdünk, délutáni fürdéssel, bevásárlással (reggelinek való kell), majd egy kiadós vacsorával zárva, hogy ne tájfunként ragadjon el a dolgok szele.

Most kivételesen van időnk.

Aztán úgy készültünk, hogy másnap egy hosszabb, harmadnap egy rövidebb, majd megint egy hosszabb, aztán újra egy rövidebb túra jön.

Jól hangzik, mi?

Épp kibukkanunk az erdőből Helyből a hegynek mentünk, eleinte szélesebb, aztán arról letérve, már apró, kanyargós, néptelen utakon, Pescaglia felé.

Helyenként annyira dús, romantikusan szép volt az erdő, mintha csak gyalogos kirándulásra indultunk volna, ott alaposan vissza is fogtam a tempót, mert nemcsak száguldozni, a motort ívre tenni és gázzal egyensúlyozni, hanem nézelődni is kiváló mulatság errefelé.

Ez is egy összetett élmény, és szerencsére nagyon máshogyan, mint egy vergődő Minivel olyan helyre felhúzni a motoros utánfutót, ahová normális ember felezővel és portáltengellyel indul.

Ahogy szokott, idővel a kedvenc útfajtám is alánk csusszant – a kanyargós út mellett megjelent egy hegyi patak vályúja, az aszfaltcsíkunk amellett tekergett.

Nem tudom, hogy van ez, de ott mindig isteni kanyarkombinációk vannak, ahol az út valami hegyi folyócska mellett tekereg, ez igaz Ausztriára, a Tátrára, a Dolomitokra, de Olaszország e délebbi részére is.

Garfagnana irányában Az agyad ilyenkor egy különben soha nem használt üzemmódba kattan át, olyan, mintha lenne egy saját G-pontja lenne, amit az alattad morgó V2-es masszírozgatna szelíden, karöltve az ívről-ívre átfordulás G-ivel.

Aki még nem motorozott, annak úgyse tudom elmondani, milyen, sajnos el kell jutni egy közepes tudásig ahhoz, hogy ezt megéld.

Aki viszont tudja, tudja.

Olaszországi túráinkon aprót szoktunk ebédelni (úgyis mindig későn kordul meg a gyomrunk, olyankor meg általában már szieszta van, tehát csak a szar helyek vannak nyitva), s este eszünk nagyot, ezért úgy gondoltuk, valami út széli krimóban bekapunk egy-egy paninót némi ásványvízzel, kávéval, azt tovább.

A folyó egyik kanyarulatában, valami Emporio Polifunzionale tábla alatt egy pont megfelelő helyet találtunk.

Út széli fogadónk Beléptünk, istenien hangulatos, kétrészes kerthelyiség… tömve nyugdíjasokkal.

Annyira fura ez – amikor a kilencvenes években elkezdtünk rendszeresen Olaszországba járni, minden tömve volt fiatalokkal.

Most, harminc évvel később mindenki nyugger… Lassan én is.

Jobb volt az első verzió, kinézetre is, érzésre is.

De hát, ez van, ettől az élet még ízes.

Meg a kaja is.

Amikor megláttuk, hogy 12 euró a háromfogásos menü, el is dőlt: ketten eszünk egyet, s ha nem lesz elég, rendelünk utána még valami desszertet.

A három fogás isteni paradicsomos tésztából, valamilyen fura szószban ázó natúr pulykából és pi