A cikk szerzője Burtejin Zorigt politológus.

Az új kormány megalakulásakor sokan vártuk, hogy végre érdemi előrelépés történik a nők és férfiak egyenlősége terén.

Történtek egyeztetések minisztériumok és nőjogi szervezetek között, de egyelőre nem látszik, hogy a nőjogi szempontok önálló politikai prioritássá váltak volna.

Az Isztambuli Egyezmény ügye különösen jól mutatja ezt.

Az egyezmény ratifikálását számos nőjogi szervezet követeli már régóta.

Miközben Magyar Péter más politikai ügyekben rendszeresen és határozottan hallatja a hangját, ebben a kérdésben az október 23-i beszédéig hallgatott.

Ebben legalább elhangzott, hogy sok egyéb más mellett az is feladatuk, hogy a bántalmazott nők időben védelmet kaphassanak.

Ezt megelőzően a legfontosabb fejlemény az ügyben a Tisza-frakció női képviselői által létrehozott Női Műhely megalakulása volt.

Pásztor Anett, a műhely egyik szószólója arról beszélt , hogy az egyezmény ügye kiemelt prioritás a műhelyben.

Ez biztató lépés, de vajon mikor lesz ebből konkrét politikai állásfoglalás, majd döntés?

Az új kormány számára ez politikailag is magas labda: egyértelműen megmutathatná vele, hogy a nők biztonságát valóban fontosnak tartja.

Nehezen érthető, miért nem élt mostanáig ezzel a lehetőséggel.

Szeptemberben, amikor az egyezményről kérdezték, Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnöke azt mondta , hogy a döntéshozók akkor fognak cselekedni, ha érzékelik a társadalmi nyomást.

Joggal merül fel a kérdés: mekkora nyomásra van szükség?

Hány tüntetésre, hány aláírásra, hány nyílt levélre?

A Parlament előtt már tartottak demonstrációt az egyezmény ratifikációjáért, több petíciót is indítottak, a legutóbbit több mint 25 ezren írtak alá, és egymással versengő női médiumok fogtak össze egy közös kampányban.

Sőt, október 30-ára újabb megmozdulást szerveznek.

A demonstráció és a petíció egyik szervezője Hajnal Edina, a Hétköznapi Feminizmus oldal szerzője, aki három gyermek mellett vállalta ezt a munkát.

Az ő példája is megmutatja, hogy a nőknek a mindennapi feladataik és kötelezettségeik mellett kell időt és energiát fordítaniuk arra is, hogy a saját biztonságukat érintő ügyekben változást érjenek el.

A nőjogi szervezetek pedig gyakran szűkös erőforrásokból dolgozva próbálják elérni, hogy a döntéshozók komolyan vegyék ezeket a kérdéseket.

Az ügy tehát nem a civileken múlik, hanem a politikai vezetés felelősségén.

Mintha most még azt is a nőknek kellene elérniük, hogy a kormány felismerje egy nemzetközi egyezmény ratifikációjának jelentőségét.

Nem arról van szó, hogy a társadalmi igénynek ne lenne fontos szerepe.

A demokratikus politika természetes része, hogy az emberek megszervezik magukat, képviselik az érdekeiket, és követeléseket fogalmaznak meg a döntéshozók felé.

A probléma inkább az, hogy nem minden társadalmi csoport képes ugyanolyan erővel hallatni a hangját.

Vannak társadalmi csoportok, például a taxisok, amelyek egy jól szervezett tiltakozással képesek gazdasági fennakadásokat okozni, és ezzel olyan politikai nyomást gyakorolni, amely gyors választ kényszeríthet ki.

Más ügyekben viszont a változásért küzdőknek hosszú éveken át kell dolgozniuk korlátozott erőforrásokkal és kevés nyilvánosság mellett.

A nők elleni erőszak megelőzése gyakran ebbe a kategóriába tartozik, mintha az áldozatok védelme pusztán „női” ügy lenne.

Pedig nem az a kérdés, hogy ki melyik nemhez tartozik, hanem az, hogy milyen társadalomban akarunk élni, és mit várunk el az államtól az erőszak megelőzése és az áldozatok védelme terén.

A nők elleni erőszak nem kizárólag női ügy, az Isztambuli Egyezmény ratifikációjáról pedig nem csak a női képviselők döntenek.

Hol vannak ebben a férfi politikusok?

A kormány a kisebb dízelautók üzembentartói számára támogatást vezetett be, amelyet az érintetteknek kérniük sem kell: a Magyar Államkincstár a NAV adatai alapján automatikusan folyósítja.

Miért képes az állam bizonyos ügyekben proaktívan, különösebb társadalmi nyomás nélkül cselekedni, miközben a nők biztonságát érintő kérdésekben a civil szervezeteknek, petícióknak és tüntetéseknek újra és újra fel kell hívniuk a figyelmet a probléma súlyára?

Egy kormány nem csupán reagál a társadalmi nyomásra, hanem maga is alakítja, mely ügyeket tekinti fontosnak, és melyekre fordít politikai figyelmet és erőforrásokat.

Éppen ezért kérdés, hogyan viszonyul a Tisza-kormány és a Parlament ehhez.

Egy új politikai vezetéstől sokan azt várják, hogy ne egyszerűen más szereplőket helyezzen a döntéshozatalba, hanem a politikai működés módján is változtasson.

Ha a nők egyenlősége és biztonsága fontos cél, akkor annak nemcsak a beszédekben és az egyeztetéseken kell megjelennie, hanem konkrét döntésekben is.

Nemzetközi példa is mutatja, hogy egy társadalmi igény látványos lépésekkel megkerülhetetlen politikai nyomássá válhat. 1975. október 24-én az izlandi nők óriási többsége egy napra letette a munkát: a fizetettet és a fizetetlent egyaránt.

Leálltak a munkahelyek, az iskolák és az üzletek, a férfiaknak pedig a gyerekekkel is egyedül kellett boldogulniuk.

A következő évben elfogadták az ország első átfogó egyenlőségi törvényét.

Az ilyen fellépésekre azonban nem kellene, hogy szükség legyen: egy valódi rendszerváltás azt is jelenti, hogy a nőknek nem kell újabb és újabb akciókkal kivívniuk, hogy a döntéshozók meghallják őket.

A magyar nők már most megtették, ami tőlük telt: tüntettek, aláírtak, kampányt szerveztek.

Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja nem az ő dolguk, hanem a kormányé és a Parlamenté.

Nekik kell dönteniük, nem pedig újra a nőktől várni a cselekvést.

Meddig kell még bizonyítaniuk, hogy számít a szavuk? ]]>