Bár egyre többen számolnak be arról, hogy érzelmileg kötődnek egy chatbothoz, vagy egyenesen romantikus kapcsolatban vannak valamilyen AI-karakterrel, még mindig inkább sci-fibe illő kérdésnek tűnik az, hogy összeházasodhat-e egy ember egy mesterséges intelligenciával.

Márpedig a Harvard kutatója, Inyoung Cheong most ezt a kérdést járta körül: az egyetem Berkman Klein Internet és Társadalom Központjának AI-szabályozással foglalkozó kutatója egy friss, még szakmai lektorálás előtt álló (preprint) tanulmányban azt vizsgálta, alkalmazhatók-e az emberi házasság alapelvei egy ember és egy AI-ágens egybekelésére.

Cheong szerint a kérdést nem lehet azzal lesöpörni, hogy az AI-nak nincs tudata, hogy sokat hallucinál, vagy hogy jogilag nem létező entitás – ezek az ellenérvek ugyanis a technológia pillanatnyi állapotán múlnak, ami rohamosan változik.

A kutató ezért egy olyan feltételezett jövőből indult ki, amelyben egy szuperintelligens, tartós identitással és folyamatosan bővülő memóriával rendelkező AI-társ már-már megfelelne a házastárs kritériumainak.

Arra volt kíváncsi, hogy ha még egy ilyen világba is képzeljük magunkat, jó ötlet lenne-e az ember–gép házasság.

A válaszhoz először azt kellett tisztáznia, miért házasodnak egyáltalán az emberek.

A jogi oldalt egy coloradói jogintézmény, az úgynevezett „kijelölt kedvezményezetti megállapodás” alapján térképezte fel, amelyben két fél tételesen döntheti el, milyen jogokat biztosít egymásnak: orvosi döntéshozatalt, öröklést, közös tulajdont.

Az antropológiai elméletek szerint a házasság a különböző civilizációkban öt fő funkciót töltött be: szabályozta a szexualitást, legitimálta a gyerekeket, megosztotta a munkát, továbbörökítette a státuszt és a vagyont, illetve tartós kapcsolatot teremtett különböző rokonsági csoportok között.

Cheong emellett Stephanie Coontz történész munkásságából is merített, aki szerint a házasságot éppen az különbözteti meg az együttéléstől, hogy anyóst, apóst, sógorokat teremt, vagyis idegeneket változtat kötelezettségekkel összefűzött rokonokká, akár generációkra.

A kutató szerint pontosan itt bukik el az AI-házasság ötlete: egy szuperintelligens társ nem tud hozni rokonságot.

Aki egy géppel köti össze az életét, az nem egy másik családba lép be, hanem egy platformot üzemeltető cégnek az ügyfelévé válik.

Cheong szerint ez óriási veszélyeket rejt magában.

Egy AI-partner, amely pontosan tudja, hogy mikor sebezhető a felhasználó, mi váltja ki belőle az érzelmi reakciókat, és milyen titkokat osztott meg vele, nagyon érzékeny viselkedési profilt szolgáltathat egy profitorientált vállalatnak.

Ráadásul míg egy emberi partner el tud hagyni minket, egy előfizetéses társ addig marad, amíg fizetünk érte.

Az a kötelék, amelyben az egyik fél működéséből fakadóan sosem szakítana, nem az idő próbáját kiálló kapcsolat, hanem egy fenntartott szolgáltatás.

Cheong következtetése ezért az, hogy a szabályozatlan ember–AI házasság még szuperintelligens ágensek esetén sem lenne kívánatos: a házasság közösségeket épít és köt össze, és ez a funkciója nem pótolható virtuális rendszerekkel, és nem válhat megvásárolható termékké.

A kérdés ugyanakkor szerinte messze túlmutat a jogi hipotéziseken, mert ha az AI-társak kielégítik az emberi kapcsolódás iránti igényünk nagy részét, a többi embertől való elkülönülés „ára” csökken, a közösségépítés pedig szükségszerűből opcionális luxussá válhat.

A kutató a jövőben azt tervezi vizsgálni, miért és hogyan szakítanak az emberek AI-partnereikkel, milyen beavatkozások segíthetnék a visszatalálást a valódi társas kapcsolatokhoz, és hol húzódjanak az adatvédelem határai egy olyan viszonyban, ahol a felhasználó önként, sőt szívesen oszt meg mindent egy piaci vállalat tulajdonában lévő informatikai rendszerrel.

Kapcsolódó cikkek: ]]>