Az egyik legnagyobb politikai teljesítménye Orbán Viktornak az elmúlt évtizedekben az volt, hogy csapattá formálta kollégiumi társaságát, megszervezte belőle a Fideszt, és elfoglalta a jobboldalt.

Személyes kapcsolatokra építve szervezett közösséget maga köré, amiben sokan és sokáig bíztak.

Emberek százaival hitette el, hogy egy közös ügyet szolgálnak, és hogy ez a közösség megvédi őket, ha kell.

A legkülönbözőbb módokon győzte meg őket, hogy áldozzanak az ügyért.

Bizalmukba férkőzött, hogy motiválni tudja őket.

Elérte, hogy fontosnak érezzék magukat.

A nélkülözhetetlenségükről hízelgett nekik.

Harcostársként emlegette és nyilvánosan méltatta őket.

És persze akit kellett, kifizetett.

Így fanatizálta embereit.

Volt, aki saját testével védte őt: gondoljunk Havasi Bertalan heroikus küzdelmeire, vagy Kocsis Mátéra és Kubatov Gáborra, ahogy Hadházy Ákos útját állták a parlamentben.

Százak hahotáztak untig ismételt poénjain az évértékelőkön.

Állami vezetők beszéltek úgy magukról, mint „megveszekedett orbánisták”.

És gondoskodott azokról, akikre épp nem volt szükség, de lojálisak maradtak.

Schmitt Pált máig becsben őrzik a Fidesz-családban.

Bukott miniszterek Brüsszelben húzhatták meg magukat, Lázár Jánoshoz, amikor nem volt helye a kormányban, hozzávágott egy ménesbirtokot.

Mindenkinek jutott állás legalább egy fideszes think tanknél.

Még a hatalmasat bukó Orbán Balázs kampányfőnöknek is leesett egy EP-mandátum.

Senkit nem hagytak az út szélén.

De igazán most, a vesztes háború után látszik, mire is valók ezek a katonák: védvonalat képezni a vezető körül.

Most látszik, mi volt az ára a miniszteri posztoknak és kiváltságoknak: aláírni a papírokat, lefolytatni a politikai akciókat, és vállalni értük a felelősséget, ha számonkérésre kerülne sor.

Most látszik, hogy ők nem harcostársak, csupán eldobható pajzsok voltak egy politikai küzdelemben.

A letelepedési kötvényektől az autópálya-koncesszión át az Eximbank-szerződésekig nem Orbán Viktor aláírása szerepel a papírokon.

A Tisza-programot sem ő hamisította meg és a jegybanki alapítványokat sem ő hívta életre.

Azok tették, akikkel elhitették, hogy a rendszer és vezetője lojalitásukért cserébe megvédi őket.

Akiket hamis közvélemény-kutatásokkal meggyőztek arról, hogy a Fidesz ismét győzni fog.

Akikkel elhitették, hogy mindent szabad.

Hankó Balázs azért utalta ki a pénzeket, mert felhatalmazva érezte rá magát.

Hajdu János azért intézkedett az aranykonvojnál, mert ezt látta feladatának.

Matolcsy Györgyöt pedig olyan régi és bizalmas viszony fűzte Orbánhoz, hogy alighanem érinthetetlennek hitte magát.

Ma már látszik, hogy ez illúzió volt.

Hajdu és Hankó nem mártírok, és is nem hősök, mint ahogy Orbán emlegeti őket, hanem feláldozható bábuk, akik most saját testükkel kénytelenek védeni a vezető szabadságát.

A példáik láttán a fideszes „közösség” kénytelen lesz ráeszmélni, hogy amíg Orbánt nem éri el az igazságszolgáltatás, senki nincs biztonságban. ]]>