Platón Államának második könyvében Glaukón egy lüdiai pásztor történetét meséli el, aki egy földrengés nyomán megnyílt hasadékban aranygyűrűt talál, majd felfedezi, hogy a gyűrű foglalatának elfordításával láthatatlanná válhat.

E képességét kihasználva bejut a királyi udvarba, elcsábítja a királynét, megöli az uralkodót, és végül megszerzi a hatalmat.

Glaukónt az érdekli, hogy vajon az igazságos ember akkor is ragaszkodna-e az igazságossághoz, ha bármit megtehetne anélkül, hogy felelősségre vonnák.

Szerinte aligha: az emberek többsége nem azért igazságos, mert az igazságosságot önmagában jónak tartja, hanem mert nem áll hatalmában következmények nélkül igazságtalanságot elkövetni.

Gügész gyűrűje ezért nem egyszerűen a láthatatlanság, hanem az ellenőrizetlen hatalom története.

Aki láthatatlanul gyakorolhat hatalmat, kikerülhet azoknak a társadalmi és intézményi mechanizmusoknak a hatóköréből, amelyek e hatalmat számonkérhetővé teszik.

A digitális platformok természetesen nem láthatatlanok: ismerjük a nevüket, tulajdonosaikat és vezetőiket.

Azonban a működésük révén gyakorolt hatalmuk jelentős része rejtve marad azok előtt, akikre irányul.

A felhasználó bejegyzéseket, videókat vagy hirdetéseket lát, de rendszerint nem tudja, hogy miért éppen az adott tartalmakat mutatták meg neki: csak az eredményt érzékeli, a döntés szerkezetét nem.

Ez a láthatatlanság nem titkosságot, hanem aszimmetriát jelent: a platform ismeri és alakítja a felhasználó választási környezetét, miközben a felhasználó nem látja azokat a szempontokat, amelyek alapján az elé kerülő tartalmakat kiválasztják és rangsorolják.

Az algoritmus önmagában nem Gügész modern megfelelője: nincs saját akarata, érdeke vagy erkölcsi belátása.

A gyűrűt az az intézmény viseli, amely eldönti, hogy az algoritmus mit optimalizáljon, milyen adatokat használjon, mit tekintsen sikernek, és mely kockázatokat hagyja figyelmen kívül.

A döntés az automatizálással nem tűnik el, csupán nehezebbé válik felismerni, hogy hol született, és kit terhel érte a felelősség.

A kérdés az, hogy rábízható-e a láthatatlan hatalom igazságos gyakorlása kizárólag annak önmérsékletére, aki a gyűrűt viseli.

A gyűrű viselője a bíróság előtt Erre a kérdésre keresett jogi választ a Facebook és az Instagram tulajdonosa, a Meta ellen az Egyesült Államokban idén nyáron indított per.

Az oaklandi szövetségi bíróság előtt folyó egyesített eljárásban huszonkilenc állam lépett fel a Metával szemben, közülük négy saját fogyasztóvédelmi jogára alapított igényeket is érvényesített, az államok közös keresete pedig gyermek-adatvédelmi jogsértésekre is kiterjedt.

A Metát azzal vádolták, hogy a Facebookot és az Instagramot tudatosan úgy alakította ki, hogy azok minél hosszabb ideig lekössék a fiatal felhasználók figyelmét, félrevezetően kommunikált a szolgáltatások biztonságáról, továbbá szülői hozzájárulás nélkül kezelte tizenhárom év alatti gyermekek adatait.

A Meta mindvégig vitatta a vádakat: biztonsági intézkedéseire és arra hivatkozott, hogy a közösségi média használata és a fiatalok lelki problémái között nem bizonyított egyértelmű oksági kapcsolat.

Az augusztus 18-án megkezdődött tárgyalás azonban nem jutott el a Meta felelősségéről szóló döntésig: a cég augusztus 26-án az amerikai államok túlnyomó többségével mintegy 18 milliárd dollár értékű egyezséget kötött, amelyet a bíróság még aznap jóváhagyott.

A Meta nem ismerte el a jogsértést, de olyan változtatásokat vállalt, amelyek közvetlenül érintik a Facebook és az Instagram működését.

Ezek között szerepelnek a fiatal felhasználók napi használati idejére, éjszakai hozzáférésére és értesítéseire vonatkozó korlátozások, az életkor megbízhatóbb ellenőrzése, valamint a nem algoritmikus, időrendi hírfolyam választásának lehetősége.

A perbeli egyezség nem adott végleges jogi választ arra, hogy felelőssé tehető-e a platform működtetője szolgáltatása felépítéséért: a végtelen görgetésért, az értesítési rendszer működéséért vagy a társas visszajelzések számszerűsítéséért.

A vállalt intézkedések mégis azt mutatják, hogy a platform felépítése a jogvita részévé vált, az egyezség pedig annak megváltoztatására is kiterjedt.

Ha a figyelem megragadását szolgáló megoldások nem semleges technikai adottságok, hanem vállalati célok, terméktervezési döntések és üzleti mérlegelések eredményei, akkor következményeik sem háríthatók egyszerűen a felhasználókra.

A per ebben az értelemben arról szólt, hogy meddig terjedhet a terméktervezés szabadsága ott, ahol a termék nemcsak igénybe veszi az emberi figyelmet, hanem annak irányítására is törekszik.

A gyermekek helyzete különösen élesen mutatja meg a problémát, mivel esetükben nehezebb arra hivatkozni, hogy a felhasználó szabadon választotta a szolgáltatást, és maga felel használatának következményeiért.

A gyermekvédelem ezért megnyitja a platformok felelősségéről szóló tágabb vitát.

A gyermekek esetében válik nyilvánvalóvá, hogy aki nemcsak lehetőséget kínál a választásra, hanem a döntési helyzetet és az abban ható ösztönzőket is maga tervezi meg, annak felelőssége nem ér véget a felhasználási feltételek elfogadásánál.

Ki őrzi a gyűrűt?

De hol ér véget ez a felelősség?

A gyermekek védelme viszonylag könnyen igazolható, hiszen kiszolgáltatottságuk és korlátozott belátási képességük különös védelmet indokol.

Önmagában aligha közérdekű kérdés, hogy valaki melyik cipőmárka hirdetését látja, vagy mely híreket ajánl neki a rendszer.

Más márkák és más hírek is elérhetők, a felhasználó pedig kereshet, választhat, vagy akár el is hagyhatja a platformot.

A platform hatalma abból fakad, hogy befolyásolja azt a kínálatot, amellyel a felhasználó külön keresés nélkül találkozik.

Egyetlen ilyen döntés jelentősége csekély lehet.

Ugyanaz a rendszer azonban emberek milliói számára rangsorolja nap mint nap a híreket és véleményeket, és ezáltal részt vesz a társadalmi figyelem elosztásában és a nyilvánosság alakításában.

A két kérdést ugyanaz a döntési architektúra kapcsolja össze: az a rendszer, amely a gyermek figyelmét igyekszik lekötni, a felnőtt elé kerülő tartalmakat is kiválasztja és rangsorolja.

A per ezért a gyermekvédelemnél tágabb kérdést vet fel: fakadhatnak-e közérdekű kötelezettségek abból, ha egy vállalkozás a nyilvánosság feltételeit alakító hatalomra tesz szert?

A platformhatalom közérdekű korlátozásának igénye ugyanakkor felveti, hogy ki és milyen eljárásban határozhatja meg a közérdeket.

Nem példa nélküli, hogy a nyilvánosságra gyakorolt befolyás sajátos kötelezettségeket alapoz meg.

A közszolgálati média szabályozása is abból indul ki, hogy a tájékozódás feltételei nem bízhatók mindenestül a piacra.

Ebből azonban nyilván nem az következik, hogy a digitális platformokat közszolgálati médiává kellene alakítani.

A párhuzam inkább arra világít rá, hogy miközben a közszolgálati médiát közérdekű feladatai miatt különös kötelezettségek terhelik, a közös nyilvánosságot ma legalább ilyen erősen alakító platform hatalma továbbra is nagyrészt üzleti döntések formájában jelenik meg.

A platform nem közintézmény, ez azonban nem szünteti meg azt a hatalmat, amely abból fakad, hogy néhány magánszereplő tömegek számára szabja meg a láthatóság rendjét.

A NER médiarendszere azt is megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha a politikai hatalom maga dönti el, mi számít közérdeknek a nyilvánosságban.

A közszolgálatiság ebben a rendszerben nem a politikai hatalom korlátja volt, hanem annak eszközévé vált, hiszen a közérdek tartalmi meghatározása és a nyilvánosság ellenőrzése ugyanannak a politikai hatalomnak a kezében összpontosult.

Nem volna valódi megoldás, ha Gügész gyűrűjét lehúznánk a platform ujjáról, hogy azután a szabályozóéra húzzuk.

A gyűrű szabályozása A platformok ellenőrizetlen hatalma és a nyilvánosság állami ellenőrzése között azonban nem szükségszerű választanunk.

A platformot terhelő közérdekű kötelezettség nem feltétlenül azt jelenti, hogy az állam határozza meg, milyen tartalmakat kell előnyben részesítenie, vagy mely véleményeket kell károsnak tekintenie.

A szabályozás tárgya nem elsősorban a nyilvánosság tartalma, hanem az az infrastruktúra lehet, amely elosztja a figyelmet, rangsorolja a láthatóságot és kialakítja a felhasználók választási környezetét.

Ennek működését kell átláthatóvá, vizsgálhatóvá és számonkérhetővé tenni.

A Meta ellen indított per az amerikai megközelítés egyik jellegzetes útját példázza: a platform működése egyedi jogsértések nyomán, peres eljárásban válik számonkérhetővé.

Az Európai Unió digitális szolgáltatásokról szóló rendelete ezzel szemben már magát a rendszerszintű kockázatot teszi a szabályozás tárgyává.

Nem Gügészt kell tehát üldözni, és nem is abban kell reménykedni, hogy a gyűrű viselője önként lemond a láthatatlanság előnyeiről.

Magát a gyűrűt kell megregulázni: azokat a feltételeket kell megváltoztatni, amelyek között a nyilvánosság mások számára láthatatlanul és érdemi számonkérés nélkül alakítható.

A cél nem a gyűrű elkobzása, hanem annak elérése, hogy többé ne tehesse láthatatlanná a viselőjét.

A szerző médiajogász, AI-szakjogász. ]]>