Váratlanul szép számban összegyűltek a fideszesek a Bem rakpartra meghirdetett ünnepi megemlékezésen, főleg ahhoz képest, hogy hosszú idő után először ellenzékben, ráadásul Orbán Viktor nélkül fordult rá október 23-ra a párt és követőtábora.

A Pancho Arénát biztos meg lehetett volna tölteni a jelenlévőkkel, de még a hangulatra sem lehetett nagy panasz.

Amikor befutok a Frankel Leó út felől, Radics Bélánál már sorszámot kell húzni a szelfizéshez.

Pócs János úgy pózol akár egy filmsztár.

Váltanék pár szót Havasi Bertalannal, de mondatonként rángatják el egy közös kép vagy kézfogás erejéig.

Nincs csalódottság a levegőben.

Rossz szót nem hallani, leszámítva egy lelkes fiatal orbánistát, aki hátba vágja Havasit, mert hát „rendesen pofán kellett volna verned a Magyart, amikor emberkedett ott a kabinetirodán”.

Majd a bíróságon elégtételt vesz, ígéri Havasi, akinek fogalma nincs, hol van Orbán, de tájékoztatjuk róla, hogy Párizsban .

Nevet és jókedvűen lapogatja tovább az ismerősöket.

Simogatóan süt a nap.

Kindlovits Máté úgy jár-kel föl-alá a kordon mellett, mintha ő lenne a rendezvény biztonsági főnöke.

Mellettem összeáll a Megafon, Deák Dániel a Kopasszal és Kötter Tamással egyezik ki abban, hogy régen minden jobb volt.

Koncz Zsófia interjút ad, Bede Zsolt kólázik, a kampányból és a Megafon-világból ismerős arcok kerülnek elő, akiknek már a nevére sem emlékezni.

Nem csak Orbán hiányzik, sehol nincsenek a régi harcostársak, a NER elsővonala teljesen kivonult a Fidesz világából.

Befut a Zászlómenet (!), szellősen, de megtelik a rakpart, ahol összesen három kivetítőn közvetítik a beszédeket.

Nyugtázom, hogy a Fidesz már sosem lesz a fiatalok pártja.

De nem érezni már az április 12. utáni depressziót.

Egy ideig úgy tűnik, a koreográfia is stimmel.

A Megafontól katapultált Szűcs Gábor vezeti fel a beszédeket, és bőszen ÁVH-zni kezd.

Rímel Hankó Balázs levelére, amit a másodikként színpadra szólított Hankóné Hrágyel Zsuzsanna olvas fel arról, hogy milyen érzés politikai fogolynak lenni.

Önkény, politikai rendőrség, a szabadság lábbal tiprása – az az ember benyomása, mintha ki lenne találva az üzenet, és ezt a beszédet is alaposan megdolgozták.

Nagy tapsot kap, a tömeg kezdi felvenni az üzemi hőmérsékletet, a Himnusz végén már felcsendül a „Ria-Ria” is.

Aztán érkezik Áder János és lelövi a bulit.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, kit akart a Fidesz megszólítani a volt köztársasági elnökkel, de Áder olyan pusztító történelemórát tart az egybegyűlteknek, hogy abba többen szabályosan belealszanak.

Tanár úr félórán keresztül nyúzza a biztatásra vágyó egybegyűlteket történelmi tényekkel.

Már legalább negyedórája beszél, de még csak 1952-ben járunk, és hogy mennyi vetőmagot is kellett beszolgáltatni Rákosiéknak.

Hány besúgót foglalkoztattak a kommunisták?

És hány embert állítottak bíróság elé?

Mennyi ellenállóval szemben zajlott nyomozás?

Mi történt Soroksáron?

Mikor volt a sortüzek napja?

És miről írt a forradalom másnapján a New York Herald Tribune?

Áder úgy sorolja a statisztikákat, mintha másnap vizsgázna a fideszes publikum.

Hirtelen az őszi napsütés is perzselőnek tűnik.

Kiszáradnak a torkok, lézengés és szédelgés kezdődik, néhányan egymásba kapaszkodva próbálnak talpon maradni.

Bayer Zsolt a Hankó családdal diskurál.

Bóka János lámpalázasan olvasgatja a beszédét, mintha bármi múlna rajta.

Valaki rosszul lesz a backstage-ben.

Mire a Fidesz frakcióvezetője színpadra lép, oda a kezdeti lendület.

Bóka zsarnokságról beszél, Illyés Gyulát idéz, és hosszú és keserves küzdelemre készíti fel a híveket.

Pont annyi tűz van benne, amennyire egy szadeszesből lett fideszestől számítani lehet.

Oda a momentum.

A kemény mag ráun az orbánmentes gyűlésbe és kisebb balhé támad a hátsó sorokban.

Jelentősebbnek látszó rendőri különítmény indul meg a Külügyminisztérium rakpart felőli bejárata felé.

Három tiszás aktivista – egyikük Macskás Fadísz pulcsiban – rigmusokat skandál, mire sarokba szorítja őket egy felajzott csoport.

Rendőrök választják szét a feleket és terelik a Ganz utca irányába a tiszás provokátorokat.

Kindlovits Máté hirtelen békítő szerepkörben tűnik fel és tulajdon testével igyekszik útját állni a keménykedő fideszeseknek, akik időközben megtalálják maguknak a telexes Simor Dánielt, és őt is hasonló intenzitással ócsárolni kezdik.

Nagyjából 50 rendőr vonul fel és csitítja el végül a helyzetet.

Itt azért már kibukott, hogy az energikusabb orbánista közönségben nagy adag frusztráció munkál.

Schmidt Mária lép utoljára a színpadra, derűsen beszél, szereti a közönség is.

Wittner Máriát és az '56-os hősöket méltatja.

Meglepő módon egész sokáig kerüli a nyílt politikai áthallásokat, de természetesen nem bírja sokáig, és a végén belerúg egy keserveset az újraindult Népszabadságba: „El akarják hazudni nemzeti forradalmunkat.

Be akarják zárni, át akarják rendezni a Terror Háza múzeumot.

Vitát akarnak rendezni az áldozatokról és tettesekről, mert azt állítják, ez nem egyértelmű.

Hogy ki maradhat a tettesek falán.

Ne hagyjuk!

Hogy megint a Népszabadság mondja meg, mi az igazság.

Ne hagyjuk!” Schmidt némileg váratlanul azzal zárja a beszédét, hogy új hősökre van szükségünk, akik talán már itt sorakoznak a fideszes tömegben, mintha szívesen venné, ha egy új generáció állna végre a fideszes közönség élére.

Nem biztos, hogy ez az üzenet még célba ért: rendesen le lett fárasztva tisztességgel a tömeg, Szűcs Gábor már csak a Nélküled éneklésére kér fel mindenkit, ami elég szórakoztatóan hat, ha mellérakjuk a Párizsban magányosan kávézó Orbán képét.

Záróakkordként felcsendül egy gyér „Viktor-Viktor” rigmus, mielőtt végleg szétszéled a tömeg.

Valahogy csak lehozta a kötelezőt Orbán nélkül is a Fidesz. ]]>