Az ózdi kohászat 1845-ben indult, a XX. században pedig majdnem végig virágzott.

A rendszerváltás után azonban megszűnt a legendás gyár, és több mint 10 ezer ember vesztette el az állását.

Pár évvel később épült fel az Ózdi Acélművek, ami a mai napig működik.

Elmentünk Ózdra, hogy megnézzük az ország egyetlen működő acélgyárát.

A régi és az új gyár dolgozóival pedig átbeszéltük az ózdi kohászat történetét.

Először jött a tűzijáték, majd fellángolt a pokol tüze.

A három grafit elektróda centiméterenként hatolt be a kemencébe, és fokozatosan hevítette a benne lévő acélhulladékot.

A fülsiketítő zaj és a kemence csukott fedelén kicsapó lángok alapján egyértelmű volt, hogy a hulladék nem adja könnyen magát.

A párméteres elektródák azon dolgoztak, hogy 1650 fok környékére melegítsék a 60 tonnával megtöltött kemencét.

Zajlott a műszaki folyamat, ami talán a legközelebb áll az elképzelt pokol működéséhez: az acélolvasztás.

A hatalmas gépek mellett a kohászok is dolgoztak.

A sötétkék munkaruhát viselő férfiak felügyelték a folyamatokat, és ha kellett, közbeavatkoztak.

Egyikük targoncával nyomta vissza a kemencébe az acélhulladékot, másikuk a csapolásra váró folyékony acél hőmérsékletét ellenőrizte.

Ha pedig találkoztak, odavetettek egymásnak egy vicces megjegyzést.

Olyan természetességgel mozogtak a kemence környékén, mintha csak a hétvégi gulyásleves bográcsával lenne dolguk.

Pedig kevesen dolgoznak extrémebb körülmények között, mint a kohászok.

Az irodai lét kényelméből elképzelni is nehéz, milyen érzés lehet, amikor állandó porban, fülsiketítő zajban és 50-60 fokban kell teljesíteni.

Az acélgyárban egészen mások a tétek, mint a munkahelyek túlnyomó többségében: ha a kohász megszegi a szabályokat, az életével játszik.

Nem meglepő, hogy most is mindenki fegyelmezetten végezte a munkáját.

Miután kiengedték a kemencéből a magmaszerűen folyó salakot, és megfelelőnek találták a folyékony acél hőmérsékletét, kinyitották a kemencét.

Elkezdődött a csapolás az ország egyetlen működő acélműjében. ]]>