Nem tudom, hogy alakult ez ki köztünk, de mi a nejemmel rendszerint hajba kapunk a nyaralás vagy nagyobb elutazás előtt.

Időnként olyannyira, hogy különféle eszközökkel (a kimért és távolságtartó udvariaskodástól egészen a személyesebb, nyílt sisakosabb felszólításig) tudtára adjuk a másiknak, hogy jobb lenne, ha el se jönne, a családi béke sokkal jobban jár a hiányával.

Realitása persze leginkább annak van (ha egyáltalán), hogy én maradok otthon, mert Dusi mégsem mehet az anyja nélkül külföldre.

Bár most már az idő kezdi kiegyenlíteni a küzdelmet (betöltötte a tizenkettőt), a „kisfiunk” elvileg nincs olyan mértékben rászorulva az anyai szóra és terelgetésre, elvileg akár velem is elmehetne bárhova.

Csakhogy az apai szóra sincs már nagyon rászorulva, és egyre kevésbé lesz.

Igazából pár év, és a barátaival megy majd el szórakozni, s magasról tesz a mi jól koreografált füstölgéseinkre.

Egy ideig tébláboló statisztákká válunk az életében (ahogy a miénkben is a szüleink), aztán az inga, ha jól teljesítettünk az elmúlt pár évben, magától visszaleng.