Az előző évad végén a nagy érdeklődés miatt átkerült a Sufniből a Kamrába a Kosztolányi Aranysárkány a alapján készült Sárszeg , Antal Bálint rendezése.

Az egyszerre megrázó és vicces előadáson április 12. óta felszabadultabban nevet az ember, de sajnos aktualitását egyáltalán nem vesztette el.

Többek között azt is megmutatja, hová vezet, ha az ember túlzottan alkalmazkodik az egyre romló közállapotokhoz.

Antal Bálinttal Budapesten beszélgettünk a nyáron az SZFE elfoglalásáról és a fiatalok kiszolgáltatottságáról, de most már első „nagy dobására” készül Németországban, miközben a hazatérésen gondolkodik. 444: Gondolkodtál azon, hogy az SZFE-s egyetemfoglalásnak mekkora szerepe volt abban, ahogyan rendezővé váltál, amilyen témák érdekelnek?

Kívülállóként az az érzésem, hogy minden, amit azóta csinálsz, oda vezet vissza… Antal Bálint: Biztos, hogy van ebben valami.

Utolsó éves voltam akkor, ez lett volna az az időszak, amikor nagyokat lehet vállalni és bukni is akár, ami úgy irányba rakja az embert, hogy merre menjen tovább.

Nekünk pont ez a fázis maradt ki.

Amikor a covid után újra el tudtunk kezdeni dolgozni, A nép ellensége volt az első munkám, ami az egyetemfoglalásról is szólt.

Akkoriban egészen egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ha már a színház a jelen művészete, muszáj a próbateremben is azzal foglalkoznunk, amiről szünetben kinn a folyosón beszélgetünk.

A hatalom problematikája, a kisember küzdelmei – ezek a témák találnak meg azóta, és ez nyilván nem véletlen.

A nagy kérdés az, hogy most mi lesz.

Az elmúlt 16 évben egyértelmű volt, hogy mit jelent a hatalmi helyzet, egy polgármester figurája a színpadon.

Mára a Sárszeg is történelmi drámává vált, egészen máshogy szól, az emberek talán már néhány hónap múlva is azt fogják gondolni, hogy igen, ez is volt, de itt az ideje arról beszélni, ami ma van.

Nekem nézőként az is megdöbbentő volt, hogy Kosztolányi 20. század eleji világa milyen könnyen ráhúzható a 100 évvel későbbi valóságunkra.

A Sárszeg et 2024-ben mutattuk be a nagy tanár-kirúgások, diáktüntetések idején.

Nekem az is fontos volt, hogy emléket állítsunk a tanárok és a diákok küzdelmeinek, hogy ne felejtődjön el az egész fél év múlva.

Kosztolányi egy magába záródó, tekintélyelvű közeget ír le a regényben – sajnos nem kellett sok fantázia észrevenni, hogy nagyon hasonló struktúrák határozzák meg ma is az életünket.

A díszlet és a szóhasználat változott, de a lényeget tekintve ugyanúgy működött a rendszer, mint Kosztolányi idején.

És az eredeti műben is fontos, hogy a nagy formátumú tanár-figurát is ez a rendszer termelte ki a merevségével, a poroszos hierarchiához való alkalmazkodásával együtt.

És a túlzottan erős kompromisszumkészségével… Persze, Novák az utolsó pillanatig azt mondogatja még magának is, hogy én csak egy tanár vagyok, a munkámat végzem.

Hisz abban az illúzióban, hogy távol tudja tartani a politikát.

Persze azért belenyúltunk egy kicsit a történetbe, hogy hozzáigazítsuk a mai viszonyokhoz.

Az eredetihez képest a darab sokkal inkább a fiatalokra koncentrál, arra, hogy velük mi lesz, és kevésbé a tanár tragédiájára.

Foglalkoztatott minket az ő sokszor kilátástalan helyzetük, a kiszolgáltatottság, a kitörési lehetőségeik, az, hogy milyen álmok tudnak bennük megfogalmazódni ilyen viszonyok között, és milyenek nem.

Ezek a fiatalok elsősorban túlélni akarnak.

A vágyaikat is elnyomják, megszüntetik ezek a viszonyok?

Igen, ez abszolút érezhető.

Aztán ott van a külföld misztériuma.

Ezek mind a sárszegi levegőtlenségről beszélnek, arról, hogy még álmodni sem tudnak igazán.

Ehhez képest Novák tanár úr hisz az egyetemes értékekben, az ideáiban él, és hát azért ő is egy letűnt világot képvisel.

Az első kérdésedre visszatérve, azt hiszem, az egyetemfoglalásnál lett egyértelmű számomra, hogy innentől élesben megy az élet.

Korábban is volt közéleti érdeklődésem, de az egészen más, amikor az ember a saját bőrén kezdi el érezni, hogyan működik a propagandagépezet, ahogy az ágyúk lassan rád fordulnak.

Az osztálytársaid nevei és fotói feltűnnek Hír Tv-s műsorokban, ahol azon röhögnek a műsorvezetők, hogy milyen zsidós arca van valakinek. (Antal Bálint feltűnik az egyetemfoglalás előjátékáról készült 2020-as videónkban is – a szerk.) Annak ellenére néztél-olvastál mindent, hogy fájdalmas volt?

Hát persze, amúgy is tartalomfüggő voltam akkoriban, mindent követtem.

A kíváncsiság is hajtott, hogy meddig lehet elvinni az abszurditást és a valóságtorzítást.

Ez egy olyan ritka pillanata volt szerintem a magyar közéletnek, amikor nagyon szépen elvált, hogy ki akar jót, és hol van ártó szándék.

Sokszor tüntettünk valami miatt, és volt nagy felháborodás, de ez volt az első és egyetlen pillanat, amikor lépéselőnybe kerültünk a hatalommal szemben, nekik kellett reagálni, és hiába próbálkoztak, mindig kapufát lőttek.

Ezért is néztem mindent, mert erőt adott, inspiráló volt, hogy össze-vissza beszéltek, nem tudták úgy ferdíteni a dolgokat, hogy hihető legyen, az igazat meg nem mondhatták ki.

Ezeket jó volt látni, ugyanakkor borzalmas és néha ijesztő volt a lejárató gépezet működése, amit azután a Sárszeg be is beleírtunk.

Mellesleg Kosztolányi regényének is része a sajtó általi meghurcoltatás, csak egy kicsit aktualizáltuk. ]]>