Augusztus 21-én a magyar meteorológiai szolgálat térképe különös anomáliát mutatott Szeged környékén: a kéktől vörösig tartó aszályskála kiakadt, és fehérrel kellett jelezni a déli vízhiány mértékét.

A HungaroMet skáláján az utolsó, sötétvörös sáv a 175 és 200 milliméter közötti vízhiányt jelöli, a szegedi térségben viszont a talaj felső egy méteréből addigra 204 milliméter hiányzott.

Az 1990-es évek óta – javarészt az ember okozta klímaváltozás hatására – megsokasodtak a súlyos aszályos időszakok Magyarországon, de történelmünket végigkíséri a vízhiány, amivel különböző korokban különbözőképpen próbáltak megbirkózni. 1585-ben januártól júniusig nem esett, és a Debrecen környéki éhínségben a káka és a sás gyökerét őrölték meg étel gyanánt. 1718-ban a feljegyzések szerint kilenc hónapig egy csepp eső sem hullott, kiszáradtak a fák, és az emberek a fák rügyét és héját ették. 1790-ben az Alföldön kiapadt a víz a kutakból, a tavakat pedig fenékig kiszárították, fölszántották és bevetették. 1794-ben a marháknak sehol nem volt ivóvíz, és a Berettyó árkában, vagyis a folyó saját medrében kellett kutat ásni nekik. 1863-ban a kormány királyi biztost küldött ki az aszály sújtotta terület felmérésére, aki a Nagykunságban arra lett figyelmes, hogy a juh-, szarvasmarha-, ló-, és sertésállomány négyötöde elpusztult az ivóvíz és a takarmány hiánya miatt.

Ezek a leírások Réthly Antal csapadék- és időjárás-történeti gyűjteményéből származnak, amit Pálfai Imre vízügyi mérnök is több munkájában idéz – Pálfai volt az, aki a nyolcvanas években kidolgozta az aszályindexet, amellyel Magyarországon máig mérjük az évek szárazságát.

Pálfai visszamenőleg alkalmazta a módszerét az 1901-től 1986-ig tartó időszakra is, és arra jutott, hogy ebben a nyolcvanhat évben az aszályosság stabil.

Az ország területének nagyjából kilencven százaléka aszállyal veszélyeztetett, az Alföldön tíz évből átlagosan négy aszályos – és ez a század nagy részében így is maradt.

A statisztikák szélsőértékein túl azonban az az igazán érdekes, hogy a különböző évtizedekben mivel járt a vízhiányos időszak – milyen korlátozások voltak, hogy oldották meg az ivóvíz vagy az öntözés kérdését, és persze mit tettek azért, hogy Magyarország a jövőben kevésbé legyen kitéve az aszálykároknak.

Ehhez érdemes három olyan évet megnézni, amelyik háromféleképpen volt aszályos.

Az 1952-es aszály viszonylag rövid volt, de annál brutálisabb: június végétől hét héten át tartott az igazi szárazság, közben harminchat hőségnap és tizenegy hőhullámos nap, aztán jött a huszadik század egyik legcsapadékosabb ősze.

Az évi csapadékösszeg 715 milliméter lett, bőven az átlag fölött, miközben Pálfai indexe szerint ez volt a 20. század legaszályosabb éve. 1971 ennek majdnem a fordítottja.

Egész évben kevés eső (összesen 441 milliméter), de kánikula alig: tizenkilenc hőségnap és mindössze két hőhullámos nap.

Az elmúlt 125 év harmadik legszárazabb évéről beszélünk, de ez a szárazság egész évre oszlott el, ami másféle problémákat hozott a felszínre – a csapokból például gyakran nem folyt víz. 1983 pedig az az év, amikor a két jelenség már együtt érkezett: hosszan tartó hőség és hosszan tartó szárazság, országosan huszonöt hőségnappal, Budapesten harminchattal — a fővárosban még nagyobb volt a tartós kánikula, mint 1952-ben.

A lehetséges párolgás és a csapadék hányadosa (vagyis az, hogy a levegő hányszor annyi vizet tudna elpárologtatni, mint amennyi lehullik) a szokásos 0,4–1,4 helyett 2 és 3 közé nőtt, ami már félsivatagi értéknek számít. 1952: a szomjazó falvak és a barna kenyér éve ]]>