Múlt vasárnap, egy kicsit felhős kora őszi napon Diósjenőről a Csóványos felé indultam futni a zöld sáv jelzésen.

Négy kilométernyi meredek emelkedő után végre megérkeztem a Börzsöny egykori vulkánperemén lévő Hárombarát-nyereghez, ahol kicsit megpihentem.

Néhány perce állhattam ott, amikor a szemem sarkából egy állat mozgására lettem figyelmes.

Mérete alapján először azt hittem, hogy borz vagy nyestkutya, de aztán feltűnt a hosszú, csíkos farka és hosszú orra.

Az állat egy Dél-Amerikában őshonos ormányosmedve vagy koati volt, ami békésen keresgélt és turkált az ösvényen.

Amikor lassan elindultam felé és rákiáltottam, arra számítva, hogy ijedten az erdőbe menekül, egy rövid pillanatra megtorpant, azonban továbbra is lassan közeledett felém jellegzetes, imbolygó járásával.

Nem úgy tűnt, mintha túlságosan érdekelném, de a reakcióit nem ismerve inkább én kerültem ki és folytattam utamat a Csóványos felé.

Később a találkozást megörökítő videót kitettem a Csak a Börzsöny!

Facebook-csoportba, ami aztán meglepetésemre rövid időn belül virálissá vált.

Az eredeti posztra mintegy 15 ezer reakció érkezett, a hírt pedig sok portál, köztük a Qubit is lehozta .

A poszt alatt rögtön fellángolt a vita a kommentelők között.

Többek szerint örüljünk annak, hogy az állat már nem fogságban van, és hagyjuk békén.

Vannak, akik szerint a videó megosztása is elítélendő, mert így a vadászok majd könnyen kilövik az állatot.

Mások ugyanakkor a hazai fauna miatt aggódtak: a koati egy opportunista mindenevő, változatos körülményekhez és táplálékokhoz képes alkalmazkodni, így többek között ritka madarakra is veszélyt jelent.

Írásomban ennek a közelmúltbeli személyes élménynek az apropóján azt a kérdést szeretném körbejárni, hogy mit jelent egyáltalán azt mondani egy állatról, hogy nincs itt keresnivalója.

Ahogyan a reakciókból is jól látszik, a kérdés alapvetően polarizáló, gyakran két szélsőséges véleménnyel találkozunk.

Az egyik szerint a „nem odaillő” fajokat akár tűzzel-vassal irtani kell az őshonos élővilág védelmében.

A másik nézőpont szerint egy vad állat szabadsága valamiféle önérték, amit nincs jogunk elvenni.

Szeretném előre leszögezni, hogy nem egyik vagy másik tábor igazsága mellett szeretnék kardoskodni – azért sem, mert úgy gondolom, hogy már maga a kérdésfelvetés is félrevezető és ilyen módon feltéve csak rossz válaszokat szülhet.

A vita ebben a formájában ugyanis könnyen egy hamis választássá egyszerűsít egy komplex problémát: megilleti-e az egyedi állatot a szabadság, vagy meg kell védenünk az őshonos ökoszisztémát tőle?

Ebben a kérdésfelvetésben keveredik az állatjólét és a természetvédelem, és rávilágít arra, hogy – nagyrészt reflektálatlanul – milyen előfeltevésekkel rendelkezünk a természettel és a természetessel kapcsolatban. * * * A kommentfalon is felmerült párhuzamként az elhíresült svájci farkas esete, amelyet Borsodban illegálisan lőttek le, annak ellenére, hogy hazánkban fokozottan védett fajról van szó.

A szürke farkas egykor Eurázsia nagy részén elterjedt csúcsragadozó volt, ami sok helyről – így hazánkból is – a vadászat és élőhelypusztítás miatt tűnt el mintegy száz éve.

Számuk csak a múlt század utolsó negyedében kezdett Európa-szerte növekedni a természetvédelmi törekvések eredményeként.

Ezzel, úgy tűnik, rögtön el is érkeztünk a szürke farkas és a koati közti legfontosabb különbséghez: míg az előbbi faj őshonos és száma emberi beavatkozás miatt fogyatkozott meg, addig az utóbbi nem őshonos és jelenléte emberi beavatkozás eredménye.

Erre a különbségre épül az idegenhonos és inváziós fajok jól ismert fogalmi keretrendszere.

Az idegenhonos tágabb kategória: ide tartozik minden olyan faj, amelyik közvetlen emberi közreműködéssel került az eredeti elterjedési területén kívülre.

Az uniós meghatározás fogalmilag kizárja azokat a fajokat, amelyek – akár az ember által okozott – klimatikus és ökológiai változásokra reagálva, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül telepszenek meg új területeken.

Ilyen például a balkáni gerle, amely a 20. század első harmadában jelent meg Magyarországon, majd emberi szállítás nélkül terjedt tovább Európában.

Történetileg új jövevény, mégsem idegenhonos, mivel az idegenhonosság oksági elemet is tartalmaz: hogyan került az új területre a faj.

Ez történhet szándékos betelepítéssel, mint az amur, a fehér és a pettyes busa esetén; nem szándékos behurcolással, mint a vízi járművekkel terjedő vándor- és kvaggakagylónál; vagy épp a fogságból való szökéssel, mint a börzsönyi koati.

Attól, hogy egy faj idegenhonos, még nem válik automatikusan invázióssá.

Bár az alkalmi idegenhonos fajok hosszabb ideig is életben maradhatnak és egyedszinten komoly károkat okozhatnak, ismételt betelepítés vagy behurcolás nélkül nem hoznak létre életképes populációt.

Ha ez megtörténik, akkor meghonosodott vagy naturalizálódott populációról beszélünk.

A folyamatközpontú ökológiai terminológia akkor nevez egy fajt inváziósnak, ha meghonosodás után terjedni kezd és populációmérete önállóan növekszik.

Bár ebben a használatban a károkozás nem szükséges feltétel, a természetvédelmi és jogi meghatározások rendszerint kedvezőtlen hatást is megkövetelnek.

Az Európai Unió meghatározása szerint idegenhonos inváziós az a faj, „amelyről megállapítást nyert, hogy betelepítése vagy behurcolása, illetve terjedése veszélyezteti vagy káros hatást gyakorol a biológiai sokféleségre és a kapcsolódó ökoszisztéma-szolgáltatásokra”.

A vörösorrú ormányosmedve vagy koati (Nasua nasua) 2016 óta szerepel az Unió számára veszélyt jelentő idegenhonos inváziós fajok jegyzékén.

Tartása, szaporítása és kereskedelme főszabály szerint tilos, bár vannak engedélyhez kötött és átmeneti kivételek.

A jegyzékbe vétel a faj kockázatának értékelésén alapul, és nem jelenti azt, hogy mindenütt, ahol egy példány felbukkan, már meghonosodott, terjedő állomány él.

A magyar telek valószínűleg túl hidegek az alapvetően trópusi elterjedésű faj számára, azonban az enyhébb telekkel rendelkező területeken, így például Mallorcán, van vadon élő populáció. * * * Az uniós fogalomkészlet szabályozási célokra kialakított operatív kategóriarendszer.

A jogalkotásnak szüksége van határokra, ugyanakkor a természetben ezek a kategóriák általában nem ilyen élesek.

A természetvédelem egyik ismert fogalma az eltolódó alapvonal szindróma ; minden generáció a saját tapasztalataihoz viszonyítva alakítja ki az elképzeléseit arról, hogy mi számít természetesnek.

Mi legyen tehát az az időbeli alapvonal, amit „természetesnek” tekintünk, és amelyhez az őshonosságot viszonyítjuk?

Az Észak-Amerikában őshonos fehér akácot a 18. században telepítették be Magyarországra.

Természetvédelmi szempontból inváziós fajnak, özönnövénynek számít, miközben az erdőgazdálkodás és a méhészet fontos haszonnövénye, a „magyar akác” és az akácméz pedig 2014 óta hungarikum .

Biogeográfiai értelemben idegenhonos fajról van szó, azonban a kulturális emlékezet és az ismerős magyar tájkép részeként hazaiként jelenik meg.

A két állítás nem feltétlenül áll ellentmondásban egymással: mást jelent egy faj eredete és az, hogy egy közösség mit tekint saját természeti és kulturális öröksége részének.

Ken Thompson biológus könyve (Hova tartoznak a tevék?

Miért nem mind rosszak az idegen fajok?) még hosszabb időléptékben teszi fel ugyanezt a kérdést.

A tevefélék családja (Camelidae) Észak-Amerikában alakult ki, innen jutottak őseik Ázsiába és Dél-Amerikába.

Az észak-amerikai tevék – az első emberek megérkezése után nem sokkal – mintegy tízezer éve haltak ki.

Amikor az amerikai hadsereg a 19. század közepén dromedárokat és kétpúpú tevéket vitt a délnyugati sivatagokba, fajszinten idegenhonos fajokat telepített be, ugyanakkor mégis visszavitte őket családjuk származási kontinensére.

Ezzel szemben az afrikai egypúpú tevék emberi közvetítéssel kerültek a kontinensre, holott ma a Szaharáról alkotott „természetes” képünkhöz elválaszthatatlanul hozzátartoznak.

Hol is őshonosak tehát a tevék?

A válaszhoz tisztáznunk kell, milyen taxonómiai és időbeli léptékben tesszük fel a kérdést. * * * Persze a történeti alapvonalak elmosódottságából nem következik, hogy az idegenhonosság koncepciója teljesen önkényes lenne.

Sok esetben a betelepülés története és az ökológiai kár világos.

A fekete törpeharcsa (Ameiurus melas) emberi közvetítéssel került Észak-Amerikából Európába, majd terjedt el hazai vizeinkben is.

Sok helyen hatalmas állományokat alkot, kora nyáron ivadékai valóságos fekete felhőkként mozognak a vízben.

Czeglédi Istvánnak és munkatársainak a Balatonon végzett kutatása szerint az őshonos halfaunát nem elsősorban táplálékkonkurenciával, hanem közvetlen ragadozással fenyegeti: az opportunista mindenevő rendkívül sikeresen zsákmányolja a kisebb őshonos fajokat és ivadékait.

Állományainak gyérítése jól megalapozott természetvédelmi cél.

A faj példája ugyanakkor azt is jól megmutatja, hogyan alakul át egy populációkra vonatkozó ökológiai-jogi kategória morális ítéletté.

Sok horgász a kifogott törpeharcsát egyszerűen csak a háta mögé dobja, ahol a rendkívül szívós hal hosszan tartó, lassú haláltusát vív – miközben a „gonosz” törpeharcsa ugyanolyan érző lény, mint az őshonos halfauna becses részének tekintett kecsege vagy a bojlis horgászok által halbölcső felett dédelgetett ponty.

Ahogy ezt nemrég Szendőfi Balázs könyvéről írt recenzióesszémben is tárgyaltam, a horgászat kapcsán különösen élesen mutatkozik meg, mennyire eltérően viszonyulunk különböző halakhoz.

Nem az egyed felelős a populációszintű ökológiai károkért: ugyanúgy az életben maradásra törekszik, táplálkozik és szaporodik, mint más fajok példányai.

Nem a kifogott törpeharcsa tehet arról, hogy őseit szándékosan betelepítették vagy véletlenül behurcolták.

Ez a környezeti etika egyik alapvető konfliktusához vezet: az érző, hús-vér élőlény érdekeit vagy pedig a populációk és ökoszisztémák fennmaradását, a biotikus közösség egészségét kell-e a morális mérlegelés tárgyának tekinteni?

Amennyiben úgy gondoljuk, hogy a fájdalomra képes lények szenvedése morális megfontolások tárgyát kell hogy képezze – és a halak fájdalomérzékelésével kapcsolatban széles körű tudományos konszenzus uralkodik –, akkor milyen mértékű szenvedés fogadható el ökológiai célok érdekében?

A magyar szabályozás tiltja az inváziós idegenhonos halak visszaengedését, egyúttal azonban tiltja a megfogott halak kínzását is.

A kifogott állatot elpusztításáig maradandó sérülést nem okozó módon kell életben tartani, vagy azonnal le kell ölni.

Az ökológiai cél megalapozottsága nem igazolhatja az elkerülhető szenvedést.

Sok horgász szemében az „inváziós” mint ökológiai kategória mégis az egyed felett kimondott erkölcsi ítéletté alakul; a „szeméthal” megnevezés is azt sugallhatja, hogy az állat szenvedése érdektelen, a gyérítés pedig akár valamiféle büntetésként is megjelenhet. * * * Az elmúlt évtizedekben több biológus és filozófus kritizálta az invázióbiológia metaforakészletét.

Brendon Larson ökológus nagy hatású 2005-ös tanulmányában a terület demilitarizálása mellett érvelt.

Az „idegen”, a „betolakodó” és az „invázió” kifejezések egy ismerős háborús vagy xenofób narratívát kínálnak: kívülről érkező ellenség fenyegeti az otthonunkat, amelyet nekünk, őslakosoknak meg kell védenünk.

Ebben a narratívában az idegenhonos fajok könnyen az ellenség szerepét kapják.

Az ellenség fogalmához pedig könnyen a rosszindulat és gonoszság kapcsolódhat, ami morális igazolást nyújthat könyörtelen elpusztításához.

A hazánkat és életmódunkat fenyegető „migránsok” és az ellenük való rendészeti fellépés szükségességének politikai retorikája és ennek hatásai mindannyiunk számára jól ismertek.

Banu Subramaniam tanulmányában részletesen bemutatja az invázióbiológia és az idegenellenes politikai diskurzus fogalom- és metaforakészletének átfedését.

Ez a beszédmód az emberi felelősséget is könnyen elkeni; ha a problémát az idegen faj „belső” tulajdonságaiban fedezzük fel, háttérbe szorul az ember élőhelyátalakító és behurcoló tevékenységének jelentősége.

Mintha a vándorkagyló nem pusztán az emberi tevékenység – a globális árukereskedelem – miatt, passzívan jutott volna a Balatonba, hanem aktív betolakodó tevékenységet végezne, vagy mintha a főleg használt gumiabroncsok kereskedelmével behurcolt ázsiai tigrisszúnyog nem az ember által okozott klímaváltozás miatt tudna tömegesen elszaporodni immár Közép-Európában is.

A „betolakodás” konnotációs többletet jelent a puszta elterjedéshez képest, mivel valamiféle ellenséges szándékot tulajdonít a fajnak, miközben eltereli a figyelmet az emberi tevékenységről.

A megnevezéseknek nem pusztán retorikai, hanem gyakorlati tétjük is van: segíthetik vagy megnehezíthetik, hogy a természetvédelmi beavatkozások során az egyedi élőlények szenvedésére is tekintettel legyünk.

Ahogy Larson fogalmaz : „Így, bár ezek a metaforák rövid távon hatékonyan ösztönözhetik a természetvédelmi cselekvést, hosszú távon hatástalanok lehetnek.” Thom van Dooren ausztrál filozófus szerint az invázióbiológiában elterjedt kifejezések egyben etikai munkát is végeznek.

Nem pusztán semleges módon írják le a valóságot, hanem előre elrendeznek bizonyos morális kérdéseket: mely állatok elpusztítása elfogadható vagy kívánatos, és melyek életét tekintjük védelemre érdemesnek.

Ebben a gondolkodásban minden megölt inváziós egyed nettó nyereségként tűnik fel – függetlenül attól, hogy ez ténylegesen így van-e.

A természetvédelmi célú ölés nem feltétlenül elfogadhatatlan, de végső eszköznek kell lennie.

Van Dooren ezt világossá teszi: „Nem a természetvédelmi célú ölés minden formáját kifogásolom tehát, hanem azt az ölést, amelyet túlságosan könnyűvé tettek.” Ezt az etikai munkát azonban nem csak fogalmak végezhetik.

Jamie Lorimer „ nem emberi karizma ” fogalma arra mutat rá, hogy morális figyelmünket az állat megjelenése és viselkedése is irányítja.

A koati cuki: csíkos farka, arca és előrenéző szeme van, járása esetlenül imbolygó.

A törpeharcsáról mindezek nem mondhatóak el – parton való haláltusájáról nem készül videó.

Ugyanaz az ökológiai érv – hogy őshonos fajok utódaival táplálkozik – egészen más fogadtatásra talál attól függően, milyen állatról mondjuk. * * * Mindezek alapján joggal merül fel a kérdés: milyen fogalmakkal írjuk le az ember által behurcolt fajok ökológiai szerepét és mit tegyünk a tényleges természetvédelmi gyakorlatban?

Az invázióbiológián belülről is érkeznek javaslatok a fogalmak értékterheltségének csökkentésére.

Robert Colautti és Hugh MacIsaac 2004-es cikkükben az invazív kifejezés helyett a betelepülés szakaszait számoznák.

Az invázió így nem egy faj belső tulajdonsága, hanem egy adott területen élő populáció időbeli alakulásának leírása.

Mások az őshonos/idegen tengelyt egy hatásalapú felosztással cserélnék le.

Mark Davis és társai nagy vitát kiváltó Nature-cikkükben a fajok természetvédelmi megítélésében az ökológiai hatások elsődlegességét szorgalmazták az eredettel szemben.

Önmagában az, hogy egy faj „idegen” vagy sem, semmit nem mond az ökológiai vagy gazdasági hatásáról (gondoljunk akár csak a paradicsomra vagy a kukoricára).

A hatások módszeres értékelésének egyik intézményes eszköze a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) EICAT-rendszere, amely, bár megtartja az eredetalapú osztályozást, azon belül hatásalapú, az idegenhonos fajokat az őshonos élővilágra gyakorolt kedvezőtlen hatásaik súlyossága alapján osztályozza.

Az alternatív felosztásokhoz kapcsolható Michael L.

McKinney és Julie L.

Lockwood biotikus homogenizáció fogalma is.

Az emberi tevékenység nem egyformán érinti az egyes fajokat: vannak vesztesek és vannak olyan győztesek, amelyek egyre sikeresebben terjeszkednek az ember által átalakított környezetekben.

A valódi veszteség nem önmagában az „idegen” faj megjelenése, hanem az a mintázat, ami a biológiai sokféleség csökkenésével ragadható meg.

Ha az eltérő helyi életközösségekben ugyanazok a fajok válnak meghatározóvá, az élővilág egyre egyformább lesz, akár a helyi fajszám átmeneti növekedése mellett is.

A természetvédelmi cél itt a helyi közösségek sajátosságainak és változatosságának megőrzése.

Thom van Dooren arra figyelmeztet, hogy egy régóta jelen lévő „idegen” faj eltávolítása nem feltétlenül állítja vissza a korábbi ökológiai kapcsolatokat, amelyek az ember bolygóformáló tevékenységei hatására alapvetően megváltoztak.

Amikor az alföldi pusztát vagy a börzsönyi bükköst nézzük, valójában olyan kultúrtájakat látunk, amelyek történeti időléptékben magukon hordozzák az emberi tájhasználat és a fajok szállításának nyomait.

Minden esetben tisztázni kell, milyen élőlényeket és kapcsolatokat akarunk megőrizni, a választott beavatkozástól milyen eredményt várunk, és milyen szenvedéssel jár.

Van Dooren az ausztrál természetvédelmi gyakorlatot elemezve úgy fogalmaz : „Bármennyi állatot ölünk is meg, célunk nem lehet az egykori állapotok visszaállítása.” * * * A beavatkozás elmaradásának is vannak következményei: az egyedi állatok iránti figyelemnek azokra az élőlényekre is ki kell terjednie, amelyeket védeni szeretnénk.

Mérlegelnünk kell a beavatkozás várható ökológiai eredményeit és az általa okozott szenvedést.

Azonban a megnevezések ezt a mérlegelést önmagukban nem végzik el helyettünk.

A Börzsönyben keresgélő ormányosmedvét időközben befogták .

Az Ipoly Erdő Zrt. beszámolója szerint a Kemencei Erdészet munkatársa egy túrázó segítségével fogta meg, majd az állatot a Törökmezői Kis-Állatparkba szállították, ahol karanténba helyezték.

Az állatpark közlése szerint nem tőlük szökött meg, az állat eredete így ismeretlen maradt.

Természetesen egy koati nem hozna létre egy börzsönyi populációt, de ez ugyanakkor nem igazolja, hogy hagyjunk szabadon kóborolni hazánk erdeiben ormányosmedvéket.

Kis számú állat is képes lokálisan számottevő károkat okozni (például az adott területen élő ritka madarak és tojásaik pusztításával), és a beavatkozással nem kell feltétlenül megvárnunk egy szaporodó állomány kialakulását.

Bár vannak, akik szerint a szabadság olyan érték, amit az egyéni jóllét sem ír felül, ugyanakkor az észlelés jelzése, illetve a szakszerű befogás és a megfelelő elhelyezés mégis olyan megoldás lehet, amely az őshonos élővilág védelmét a koatiról való gondoskodással kapcsolja össze.

A Hárombarát-nyeregnél látott ormányosmedve nem felelős azért, hogy a Börzsönybe került.

Nekünk viszont felelősségünk van abban, hogy a besorolásaink és beavatkozásaink milyen hatással vannak a többi állatra – ideértve az „őshonosakat” és a „betolakodókat” is.

Ezt a felelősséget akkor is viselnünk kell, ha végül arra jutunk, hogy egy állatot be kell fogni vagy meg kell ölni.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének adjunktusa.

További írásai itt olvashatók . ]]>