„Fájdalommal tudatom, hogy szeretett férjem, Berend T.

Iván történész, a magyar, amerikai, brit, osztrák, európai, csehszlovák és bolgár tudományos akadémia tagja, Kossuth-díjas egyetemi tanár 2026. augusztus 30. napján los angelesi otthonában elhunyt” – így jelentette be a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnökének halálát felesége, Radics Katalin Berend Substack-oldalán .

Iván 14 évesen, 1944-ben a dachaui koncentrációs táborba került, ahonnan az amerikai csapatok szabadították ki 1945 áprilisában.

Középiskolai tanulmányait 1941 és 1949 között a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumban végezte. 1949-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Magyar Közgazdasági Egyetemen, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán. 1953-ban szerzett történész diplomát. 1957-ben szerzett egyetemi doktori címet közgazdaságtanból.

Diplomájának megszerzése után a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságtörténeti tanszékének tanársegéde lett. 1960-ban docensi, majd 1964-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1967-ben vette át a tanszék vezetését. 1973-ban az egyetem rektorává választották, amely tisztségét 1979-ig viselte.

A gazdaságtörténeti tanszéket 1986-ig vezette. 1990-ben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem történelem tanszékének professzora lett. 1991-ben végleg távozott a Közgazdaságtudományi Egyetemről. 1993-ban a UCLA Európai és Orosz Tanulmányok Központjának igazgatójává nevezték ki, amely posztot 2005-ig töltötte be.

Az 1970-es és 1980-as években többször volt vendégprofesszor az Amerikai Egyesült Államokban. 1985 és 1990 között a Magyar Tudományos Akadémia rendszerváltás előtti utolsó elnöke volt. 1980-ban a Royal Historical Society, 1988-ban a Brit Akadémia, 1989-ben az Osztrák Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába.

Ezenkívül az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia és 2015-től az American Academy of Arts and Sciences tagja.

Akadémiai állásai mellett több tudományos társaságban vállalt vezető szerepet: 1967-ben a Magyar Történeti Társulat főtitkárává, 1975-ben pedig elnökévé választották.

Tisztségét 1979-ig viselte. 1986 és 1994 között a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Társaság, illetve 1990 és 1995 között a Nemzetközi Történeti Társaság alelnökeként is tevékenykedett.

Utóbbinak 1995 és 2000 között elnöke is volt. 1987 és 1991 között az amerikai Kelet–Nyugati Biztonsági Tanulmányok Intézete igazgatótanácsának társelnöke volt.

Tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP).

Részt vett az 1960-as évek gazdasági reform előkészítésében 1988 és 1990 között az MTA–Soros Alapítvány társelnöke, valamint 1989 és 1990 között a Németh Miklós által felállított, a Minisztertanács mellett működő tanácsadó testület elnöke volt. 1988 és 1989 között az MSZMP utolsó Központi Bizottságának tagja, valamint vezetésével készítette el egy munkacsoport az ország első piacosítási es privatizációs átalakításának hároméves tervét 1988-ban. 1989 januárjában az 1956-os forradalom addigi negatív megítélésének átértékelését végző Történész Munkabizottság elnöke volt.

A rendszerváltás után a magyarországi privatizációt felügyelő/elősegítő ún.

Kék Szalag Bizottság tagja 1993-ig.

Több alkalommal volt ad hoc módon az Egyesült Államok Külügyminisztériumának tanácsadója.

Élete végén a Substacken írt esszéket.

Utolsó bejegyzése augusztus 22-én jelent meg, amelyben közelgő haláláról értekezik: „[Ú]gy tűnik, hogy a mennyország, ha egyáltalán alkalmasnak találnak rá, hogy bekerüljek, mindenki egybehangzó véleménye szerint pokolian unalmasnak tűnik eseménytelen napjaival, unalmas örökösen lapos zenéjével.

Igaz, a Biblia úgy írja le a mennyországot, mint ideális helyet, ahol nem létezik fájdalom és szomorúság, ahol mindenkivel találkozhatunk, aki kedves volt nekünk életünkben.

Jézus lelkesen azt hangsúlyozza, hogy ez a végső boldogság helye, csupa gyönyörűség, ahol az utcák aranyból vannak és a falakat drágakövek ékesítik.

Hát nem tudom, nem vágyom aranyból épült utcákra, ez inkább Trumpnak való, ő királyi allűrjeit kielégítendő.

A pokol, ahova állítólag igen könnyű lenne bejutnom, kellemetlennek tűnik.

Még hideg napokon sem hiszem, hogy szeretném, ha tűzben nyárson forgatnának.

A kínzásokat pedig egyáltalán nem kedvelem.

Meglehetősen undorító, hogy a Biblia még soha el nem tűnő férgeket is említ, s ezek rágják az embert.

Ilyet már e földön is megéltem a háború alatt.

Akkor sem szerettem.

Egyébként leggyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a legmélyebb sötétség uralkodik ott.

Ez ugyan már itt a földön is sok országban így van, mégsem kellemes.

Nem könnyű a döntés, de sokat várni már nem tudok vele.

Beteg vagyok és gyenge, Súlyos betegségem és elgyengült állapotom nem engedi, hogy tovább folytassam az írást, ami – nem túlzok – az életet jelentette számomra ebben a pár elmúlt évben.

Szeretettel búcsúzom Kedves Olvasóimtól, köszönöm, hogy velem voltak ezekben az utolsó években.

Megígérem azonban, hogy amikor már ott vagyok, hírt fogok adni – vagy a mennyországról vagy a pokolról - egy rövid blog bejegyzésben.” ]]>