2020 egyik nemzetközi bestsellere Kim Stanley Robinson A jövő minisztériuma című regénye volt.

A szerző abban azt mutatja be, hogy miként bontakozik ki a klímakatasztrófa forgatókönyve, ami addig évtizedeken át hosszútávú előrejelzések és tudományos modellek formájában létezett csupán.

Hogyan válik mindebből hétköznapi valóság, tragédia, majd elhúzódó válság, miként reagálnak erre az egyének, a kormányok, a civil szereplők és a globális aktorok.

Aki olvasta a könyvet, annak alighanem beleégett az emlékezetébe a nyitójelenet: egy brutális hőhullám leírása.

Annak bemutatása, hogy mi történik akkor, ha nem egyszerűen tartósan az elviselhetőség határa fölé emelkedik a hőmérséklet, hanem egyúttal csődöt mondanak mindazok a civilizációs-technológiai vívmányok is, melyektől a hőség elleni védelmet remélik az emberek.

A könyv realisztikus, tárgyilagos, tudományosan megalapozott módon próbálja végiggondolni, hogy milyen forgatókönyvek bontakoznak ki egy ehhez hasonló drámai tapasztalat nyomán.

Miközben tisztán látja és megmutatja a nehézségeket, végig megőrzi azt az ambícióját is, hogy lehetséges megoldásokat villantson fel – vagyis, hogy megőrizze a reményt.

Az előttünk álló napokban nehéz nem Robinson könyvére gondolni.

Amit A jövő minisztériuma felvázol, az nálunk nem a jövőben, hanem a jelenben játszódik (igaz kisebb léptékben).

Itthon elsőkézből tapasztaljuk meg azt a csapdahelyzetet, amikor a klímaválság következményeit nem képesek ellensúlyozni a rendelkezésünkre álló technológiai eszközök.

Ezek működését ugyanis szintén ellehetetlenítik a megváltozott környezeti feltételek.

A hosszan tartó aszály jelen esetben azoknak az energiatermelési előfeltételeknek az alapjait ássa alá , amikre a hőség elleni védekezéshez, a hűtéshez volna szükségünk.

Kérdés, hogy mit teszünk ebben a helyzetben.

A válasz korántsem magától értetődő, hiszen már önmagában az sem az, hogy miként érdemes kommunikálni a nyilvánosságban egy ehhez hasonló válsághelyzetről és a mögötte álló mélyebb paradoxonokról.

Egyaránt kockázatos ugyanis a veszély túl- és alulhangsúlyozása.

Előbbi esetben bénító félelem születik, utóbbi esetben pedig hamis megnyugvás.

Egyik állapot sem alkalmas arra, hogy érdemi cselekvéshez vezessen.

Belátható, hogy a mostani krízisnek döntő szerepe van a Tisza-kormány megítélése szempontjából is.

Ez az első olyan „törésteszt”, amikor kiderül, hogy a szigorúan vett politikai arénán kívül mennyire hatékonyan képes az ország érdekeit megvédeni.

Érthető hát a kommunikációban megjelenő óvatosság: csak fokozatosan adagolva a rossz híreket, a krízis kezelhetőségét hangsúlyozva, a lakosságot megnyugtatni próbálva esik szó az előttünk álló kihívásokról.

A szakértői perspektíva ennél valamivel ijesztőbb képet fest.

A nyilvánosságban megszólaló meteorológusok és energetikai szakértők prognózisa szerint „tökéletes vihar ” van kialakulóban.

Az előrejelzések szerint augusztus végéig kitart az aszályos forróság, így az atomerőmű lehetséges újraindításának dátuma is kérdéses.

Eközben az energiaimport lehetőségei szűkülnek, hiszen a környező országoknak is hasonló kihívásokkal kell szembenézniük saját erőműveik esetében.

Arról nem is beszélve, hogy az energiaköltségek az orosz-ukrán és iráni háborúk miatt, mindettől függetlenül is, jó eséllyel elszabadulnak a közeljövőben.

Hasonlóképpen a Covid-járványhoz, most is olyan társadalmi válság elé nézünk, ami minden nehézsége ellenére kivételes lehetőségeket is magában rejt.

Ahhoz, hogy megértsük, mik ezek, kicsit tágabb kontextusból kell tekinteni a történtekre és az ellőttünk állókra.

Felvilágosodás és a társadalmi tanulás paradoxona A modernitás kezdete óta egy központi kérdés kíséri a nyugati gondolkodást: hogyan lehetséges a paradox társadalmi viszonyok hosszan tartó fennmaradása?

A felvilágosodás reménye és ígérete egyaránt az volt, hogy a „gondviselés” helyett saját kezébe veszi sorsa alakítását az emberiség.

Ez azt feltételezi, hogy tudományos, racionális eszközökkel feltérképezi és okságilag megérti a természet és a társadalom működését, továbbá folyamatosan korrigálja saját tévútjait.

Azokat a viselkedési formákat kiküszöböli, melyek aláássák a felvilágosult társadalmak működését, és ennyiben a modernitás szempontjából önellentmondásnak, vagyis paradoxnak tekinthetők .

Ebben a modellben a „történelem” az emberiségben szunnyadó potenciálok felszínre hozásának, a civilizálódásnak, vagy adaptív javulásnak a folyamataként, egyfajta társadalmi tanulásként írható le.

Minden társadalmi formációnak megvannak a funkcionális és a nem szándékolt diszfunkcionális dimenziói.

Az arra szakosodott szakértői rendszerek feladata ez utóbbiak azonosítása, a nyilvánosság feladata az azonosított problémák közzététele, a politikai rendszer feladata pedig az azonosított és kollektíve belátott zavarok kiküszöbölése.

Miközben a felvilágosodás klasszikus filozófusai kidolgozták ezt a modellt, nem tudtak elmenni amellett, hogy összevessék a valóságban lezajló folyamatokkal.

Egyre többen figyeltek fel arra, hogy a társadalmi tanulás ideális forgatókönyve nem csupán akadozik, hanem rendszerszintű okok miatt gyakran egészen félresiklik.

A „nem szándékolt diszfunkciókról” nem készíthető objektív lista (már csak azért sem, mert ami az egyik társadalmi rendszer, mondjuk a közösség számára diszfunkció, az egy másik rendszer, mondjuk a gazdaság számára lehet éppenséggel funkcionális).

Így a társadalomtudományos kordiagnózisok minden jó szándékuk ellenére könnyen összemosódnak a politikai érték- és ideológiai vitákkal.

A nyilvánosságot nem egyszerűen a közérdek és a közakarat kialakításának szempontjai szervezik, hanem legalább annyira a figyelemgazdaság és a politikai küzdelmek logikája is meghatározó.

A kormányzás pedig elsősorban a hatalom technikájaként működik, és csak másodsorban a közös érdekek és célok megvalósítására törekszik.

Minthogy a társadalmi tanulás felvilágosodás filozófiájában gyökerező modellje ilyen alapvető, belső ellentmondásokkal terhelt, könnyen előállhatnak olyan helyzetek, amikor valamilyen társadalmi paradoxonról, diszfunkcióról viszonylag alapos, akár konszenzuális szakértői tudással rendelkezünk, a nyilvánosságban azonban ez a tudás mégsem tud közmegegyezés tárgyává válni.

Továbbá, amennyiben mégis megjelenik, a politikai rendszerbe akkor sem feltétlenül csatornázódik be amiatt, hogy a napi küzdelmek a polarizáció és a megosztás logikája szerint zajlanak, és így eleve nem képesek kollektív célok mentén működni.

Korunk legnagyobb kihívásai ráadásul jellemzően globálisak, így nem értelmezhetők a nemzetállami keretek között.

Ilyenek a kapitalizmus paradoxonjai (növekvő egyenlőtlenségek, kizsákmányolás), a nemzetközi politikai rend (migrációval, globális szolidaritással kapcsolatos jogi és morális ellentmondások), és a technológiai fejlődés, iparosodás paradoxonjai (mesterséges intelligencia kockázatai, természetpusztítás).

Ezek csupán a legnyilvánvalóbb, a társadalomtudományok által talán legrészletesebben feltárt példák azokra a paradoxonokra, melyekkel régóta együtt élünk, annak ellenére, hogy részletes szakértői tudás van róluk, és a nyilvánosságban sem ismeretlenek.

Jogosan merül fel a kérdés: miért bicsaklik meg esetükben a társadalmi tanulás modellje?

Miért nincs politikai válasz ezekre a kihívásokra, miért maradnak fenn annak ellenére, hogy mérhetetlen társadalmi szenvedést okoznak?

Az empirikus tapasztalatok szerint hiába értenének egyet széles tömegek abban, hogy e paradoxonok kiküszöbölendők, valójában mindazok, akik nem közvetlenül érintettek általuk, hajlamosak eltekinteni tőlük.

Megtehetik, hiszen a politikai és gazdasági rendszerek számos mechanizmust működtetnek, melyek – a szórakoztatás vagy éppen a virtuális ellentétek mentén színre vitt társadalmi konfliktusok révén – lekötik a figyelmet.

Ilyenformán a nem húsbavágó modernizációs paradoxonokat is háttérbe szorítják.

Az olyan válságok, mint a Covid-járvány, vagy éppen a most csillapíthatatlanul elhúzódó hőségben manifesztálódó „lokális klímakatasztrófa” jelentősége elsősorban abban áll, hogy ezeket a figyelem-elterelési mechanizmusokat megakasztják.

Amiatt, hogy ezek a válságok elkerülhetetlenül közös szenvedéstapasztalatokat szülnek, amik mindenki számára húsbavágóak és megkerülhetetlenek, magukban rejtik annak a lehetőségét, hogy a félresiklott társadalmi tanulási folyamatokat korrigáljuk.

Ha úgy tetszik, a hasonló válságok kiemelt lehetőségeknek tekinthetők a „történelmi” perspektívaváltásra.

Más szóval arra, hogy reflektáljunk azokra a mélyebb modernizációs paradoxonokra is, melyekkel a hétköznapjainkban megtanultunk együttélni.

Amiatt, hogy kézzelfogható, testi szinten is megélt szenvedésként betörnek a hétköznapok komfortzónájába, lelepleznek és nyilvánvalóvá tesznek fenntarthatatlan, ám elleplezett önpusztító társadalmi gyakorlatokat.

Felszíni válságoktól a mélyben meghúzódó paradoxonokig Természetesen nem történik meg automatikusan a tanulás a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben sem.

Ebből a szempontból tanulságos a Covid-járvány utóélete.

Könnyen megeshet ugyanis, hogy egy válságra technikailag legyőzendő problémaként tekint a társadalom.

Ilyenkor az ideiglenesen felszínre bukkant paradox tendenciákra való reflexió és politikai cselekvésben megnyilvánuló reakció helyett a status quo megerősítésére kerül sor.

Az a kollektív amnézia, ami a Covid-járvány oltások révén történő legyőzése után jellemzővé vált, éppen ezt a forgatókönyvet példázza.

Mivel relatíve gyorsan sikerült technológiai megoldást találni egy olyan válságra, aminek létrejötte elválaszthatatlan volt a modernizáció különböző tendenciáitól (a globalizációtól, a természet visszaszorításától), a háttérben meghúzódó strukturális paradoxonokra való nyilvános reflexió és politikai reakció is korlátozott maradt.

Ebből a példából jól látszik, hogy önmagában mennyire valószínűtlen a strukturális paradoxonokra való érdemi társadalmi reflexió – még válságok idején is.

Többnyire a válságok egyben kollektív traumák is, így érthető, ha a többség minél előbb el akarja felejteni őket, amint a hozzájuk kapcsolódó, húsbavágó szenvedés csillapodik.

Az önmagában valószínűtlen társadalmi reflexió ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az érdemi cselekvés lehetetlen lenne.

A történelmi értelemben jelentős tettek éppen abban állnak, hogy ezekben a helyzetekben, a valószínűtlenséget legyőzve nyitnak cselekvési teret.

A kulcspozícióban lévő aktoroknak, ritka pillanatokban, lehetőségük nyílik arra, hogy a válsághelyzetekben a mélyben meghúzódó strukturális paradoxonokkal is megpróbáljanak kezdeni valamit.

A Covid évei alatt regnáló kormány nem tett kísérletet egy ilyen rendkívüli történelmi tett végrehajtására.

Ehelyett igyekezett a legkevésbé népszerűtlen intézkedésekkel „átvészelni” a járványt (még ha ennek az egyik legrosszabb EU-s halálozási ráta lett is az eredménye).

Nem tett kísérletet általánosabb tanulságok levonására sem: ahelyett, hogy egészségügyi reformokat kezdeményezett volna a begyűjtött tapasztalatok alapján, a járványt elsősorban a rendeleti kormányzás „vészhelyzeti” igazolására használta fel, majd utat engedett a kollektív amnéziának.

Nyitott kérdés, hogy a Tisza-kormány felnő-e a mostani hőhullámmal párosuló energetikai válság kezelésének feladatához.

Bizakodásra ad okot, hogy igyekszik elődje rossz gyakorlataival szakítani, hogy széleskörű társadalmi támogatottságot élvez, és hogy nyitottnak mutatkozik a szakértői véleményekre.

Ugyanakkor az is belátható, hogy a mostani válságból aligha vezet kiút rövidtávon népszerűtlen intézkedések meghozatala nélkül.

Egy ilyen helyzetben a politikai aktorok számára általában nagy a csábítás, hogy minimalizálják veszteségeiket – akkor is, ha ennek az érdemi reformok feladása az ára.

Van ugyanakkor egy alternatív lehetőség is a Tisza-kormány számára.

Ez abban áll, hogy a mostani válság kezelésekor nem a népszerűtlen intézkedések minimalizálására törekszik, hanem felvállalja azokat, és igazolni próbálja a válság mögött meghúzódó paradoxonokra való reflexióval.

Az látszik, hogy miniszteri szinten egyértelműen ismert az előttünk álló problémák mélysége, és az is, hogy Magyarország válaszút előtt áll.

Alapvető szinten kell újragondolni az ország vízgazdálkodását, klíma- és energiapolitikáját, ami nem képzelhető el korábban megdönthetetlennek hitt politikai, társadalmi és gazdasági tabuk felrúgása nélkül.

El kell indulni ezen az úton, ez viszont politikailag csak akkor vállalható, ha van hozzá megfelelő igazolási alap, társadalmi készség és bizalom a megértésre, valamint érdemi nyilvános kommunikáció.

Mindezen feltételek együttállása ritka.

Jelen pillanatban e feltételek az elmúlt évtizedekhez képest sokkal inkább adottak.

A kérdés már csak az, hogy felismeri-e a kormány is a helyzetben rejlő történelmi téteket, lesz-e bátorsága felvállalni az ebből fakadó kivételes felelősséget, és sikerül-e a társadalommal érdemi párbeszédet kezdeményezve , alapvető strukturális reformok irányába elmozdulnia.

Sik Domonkos filozófus, szociológus ]]>