Ezt a cikket a Qubit előfizetői a szokásos időpontban, múlt vasárnap reggel kapták meg a Qubit főszerkesztői hírlevelében, az Anarki in the Kitchenben; most ízletítőként ingyenesen is közzétesszük.

Aki előfizet, további értékes hírlevelekre számíthat: Bodnár Zsolt a Jóvilágban a tudomány és a technika fejleményeit mutatja be, Dippold Ádám a Talált tárgyban különös tárgyakat talál, a Zanza hírlevlélben pedig az elmúlt hét legérdekesebb Qubit-cikkeit elevenítjük fel.

Előfizetni itt lehet , a 444-es csomagokkal járó kedvezményes Qubit+-előfizetést itt lehet aktiválni .

Magyarországon mostanra felnőtt egy teljes generáció, amely tagjainak fogalma sincs arról, hogy milyen az igazi Coca-Cola.

Pontosabban arról, hogy milyen volt valaha, a daliás időkben.

Az itthon és nem mellesleg az őshazában, az USA-ban árult Coca-Colába ugyanis – amire az van ráírva, hogy „eredeti íz”, tehát se nem zero, se nem diet, se nem light – emberemlékezet óta, egyes források szerint nálunk legalább két évtizede nem tesznek rendes cukrot, hanem fruktóz-glükózsziruppal oldják meg az édesítést.

És bár a vállalat az eredeti receptet titkolja, a szirup speciel becsületesen fel van tüntetve a hazai boltokban árult Coca-Cola csomagolásán az egyéb nem titkos és nem is túl csábító összetevők között (víz, szén-dioxid, szulfitos-ammóniás karamell, foszforsav, természetes aromák, koffeinaroma).

Hogy mi a különbség a cukor és a fruktóz-glükózszirup között?

Első ránézésre nem sok.

A rendes cukor, magyarul a szacharóz Európában jellemzően cukorrépából, egzotikusabb helyeken nádból vagy juharból készül.

A szacharóz kémiai összetételét tekintve úgynevezett diszacharid, ami azt jelenti, hogy két monoszacharidból áll, amelyek közül az egyik fruktóz, a másik glükóz – ezek glikozidos kötéssel összekapcsolódnak egymással, így jön létre szacharózmolekula.

A szacharózzal édesített kóla tehát szigorúan 50 százalék fruktózt és 50 százalék glükózt tartalmaz, ugyanúgy, mint egy hétköznapi kockacukor.

Ezzel szemben a manapság a kólában és számos más üdítőitalban használt fruktóz-glükózszirup kukoricakeményítőből készül, és a végeredmény nem egyetlen, két részből álló, kémiailag összekapcsolódó molekula, hanem két különálló, szabad (kötetlen) monoszacharid, a fruktóz és a glükóz, amelyek arányát a gyártás során tetszőlegesen változtatják.

Az ételek ízetésítésére használt változatba jellemzően 42 százalék, az édesített italokba 55 százalék szabadúszó fruktóz kerül, a fennmaradó rész glükóz.

Ezt az édesítőszert kismilló néven nevezik, Amerikában HFCS-nek (high-fructose corn syrup), máshol izoglükóznak, invertcukornak vagy izocukornak, ami a gyártás során bekövetkező izomerizációs reakcióra utal.

Most, hogy véget ért az unalmas kémiaóra, ideje feltennünk a kérdést, aminek megválaszolására összegyűltünk: más az íze a cukros kólának, mint a magyar boltokban kapható kukoricasziruposnak?

Meg lehet-e állapítani vakon, hogy egy kólában igazi cukor van, vagy izolötty?

És vajon melyik a finomabb?

Egy ilyen teszt sajnos nem úgy működik, hogy leszalad az ember a sarki kisbüdösbe, és leemel a polcról egy cukros verziót, mert igazi cukros Coca-Colát Magyarországon hivatalos terjesztési forrásból képtelenség beszerezni.

Van viszont egy szürkepiac-oázis Budapesten, a Tátra utcában, úgy hívják, hogy The British Store .

Itt mindenféle teák, kekszek, chipsek és jerkyk mellett lehet kapni egyrészt Nagy-Britanniából származó Coca-Colát, amire nem az van írva az összetevők közé, hogy fruktóz-glükózszirup, hanem nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy „sugar”; másrészt, és most tessenek megkapaszkodni a legközelebbi metszett kristálypohárban, lehet kapni igazi, mexikói (Hecho en México), nádcukorral édesített Coca-Colát is.

Igaz ugyan, hogy mire átkel az Atlanti-óceánon, a La Manche-csatornán és fél Európán, a 355 milliliteres üveg kóla 26 pesós árából 1990 forint lesz, ökológiai lábnyomának mérete pedig meghaladja a Mátrai Erőműét, de a luxust nem adják ingyen.

A múlt héten a Qubit, a 444 és a Lakmusz vállalkozó kedvű munkatársainak bevonásával vetettük rá magunkat a kólákra, amelyek között szerepelt az angol és magyar gyártmányú diet, light és zero Coca-Cola, kihagytunk viszont a cherry-s, lime-os, vaníliás és egyéb ízesítésű változatokat, hogy legalább minimális esélyt adjunk az ízlelőbimbóinknak.

Néhányan vakon teszteltek, de voltak, akiknek sürgős egyéb teendőik miatt csak a méregdrága luxuskólára jutott idejük, úgyhogy ezért és terjedelmi okokból most csak a magyar („eredeti íz” feliratos), a brit cukros („original taste” feliratos) és a mexikói nádcukros kólákról született vélemények bemutatására szorítkozom – íme a távolról sem tudományos, de annál tanulságosabb teszt eredménye. 1.

Brit import Coca-Cola, igazi cukorral „Egyből nagyon ismerős volt az íz, amiből – mivel ha nagy ritkán kólát iszom, akkor csak cukros [értsd: az „eredeti ízű” magyar] jöhet szóba – arra következtettem, hogy ez a klasszikus változat – írta értékelésében Bodnár Zsolt, aki kiváló kézműves söröket főz otthon, szóval korántsem lehet azzal vádolni, hogy betonból lennének az ízlelőbimbói.

Kuglics Sarolta szerint „teljesen megszokott kólaillata volt, színre is stimmelt, az íze átlagos kólához hasonlított, az utóíze viszont meglehetősen vizes volt, ami miatt az itthon is kapható hagyományos Coca-Colára emlékeztetett.” Ugyanerre a következtetésre jutott Tóth András is: „cukorszerű, édes érzést ad, de van valami furcsa benne (lehet, hogy csak képzelődöm), úgyhogy maradnék a classic [értsd: magyar] kólánál”.

A brit import cukros versenyzőt tehát mindhárom tesztelő a hazai boltokban árult, kukoricaszirupos kólaként azonosította.

Mexikóra senki nem gyanakodott. 2.

Magyarországon kapható, „eredeti íz” feliratos Coca-Cola „A bónuszkörben kiderült, hogy az ízmemóriám olyan, mint egy kiló vegytiszta aceszulfám-K (rossz), úgyhogy annyit tudtam megállapítani, hogy ez bizony egy cukros kóla” – írta Zsolt, aki ezzel nem konkrétan a szacharózra utalt, hanem arra, hogy az ebben a körben kóstolt változat szerinte nem a zero-light-diet kategóriába tartozik, de a konkrét választ ügyesen megkerülte. „Azt hinné az ember, hogy négy deci különböző zamatú és összetételű kóla elég volt egy napra, de következett a ráadás: megkönnyebbülésemre semmilyen új ingert nem kellett már befogadnom, ugyanis a kilencedik pohár kóla meggyőződésem szerint ugyanaz volt, mint az első, vagyis a jól bevált hagyományos cukros [értsd: magyar, kukoricaszirupos] Coca-Cola” – írta Saci, aki magabiztosan tett egyenlőségjelet az elsőként kóstolt angol cukros és az utolsóként kóstolt magyar szirupos változat közé (a tesztelők annyit tudtak, hogy egy kóla kétszer is szerepelt a tesztben, de az nem cukros volt, hanem a magyar zero).

András, aki a korábbi körben az angol kólát azonosította magyarként, következetes maradt: „ez is classic Colának érződik, legyen ez az angol import”.

Itt is ugyanaz derült ki tehát, mint az előző körben: a fruktóz-glükózszirupos magyar „eredeti ízű” és a valódi cukorral (szacharózzal) készült angol változat annyira hasonlít egymásra, hogy könnyedén össze lehet keverni őket.

Hogy mit mond erről a tudomány?

Nos, a tudomány azt mondja, hogy a szirup és a szacharóz között lehetnek apró ízbeli (édességbeli) különbségek, ami részben annak tudható be, hogy mivel a szirupban már eleve szabadon garázdálkodnak a monoszacharidok, gyorsabban jutnak el az ízlelőbimbókhóz, míg a szacharózban egymással kémiai kötésben lévő fruktózt és glükózt a nyálnak idejébe kerül lebontania, ezért a szirupos kóla hamarabb üt, főleg alacsony hőmérsékleten, és valamivel édesebbnek érződhet, mint a cukros.

Ezt megerősíti Kertész István élelmiszermérnök, az élelmiszertudományok doktora, aki szerint egyénfüggő, hogy ki mennyire érzi a különbséget, hozzátéve, amit mostanra már mi is tudunk: a sima cukorban 50-50 százalék a fruktóz és a glükóz aránya, a szirup összetételével viszont úgy játszanak a gyártók, ahogy akarnak, és az 55 százalékos fruktóztartalom oda vezet, hogy annak a glükózénál magasabb édesítő értéke miatt édesebbnek érződik a kóla.

A mérnök úr egyébként elárulta, hogy ő maga nem fogyaszt cukros üdítőket, sőt cukrot sem nagyon, és erre buzdít mindenki mást is.

Mint mondja, amilyen könnyű rászokni a cukorra, olyan könnyű lejönni róla – akár két-három hét alatt is meg lehet csinálni, és „lehet, hogy nem jó érzés, de a túlzott cukorfogyasztás következményei miatt idő előtt meghalni még rosszabb”. 3.

Mexikói nádcukros luxuskóla „Classic Colának érződik, úgyhogy azt tippelem, hogy ez a magyar eredeti íz” – írta András, és nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Saci szerint viszont a mexikói varázsnedű „meglepő módon felüdülést jelentett az összes addig kóstolt kólához képest.

Nagyon édes, tartós és kissé vaníliás ízvilága tökéletesen látta el a kóla funkcióját, azaz hogy legyen finom és egyszerű.

A cukros, Coca-Cola Original Taste, brit gyártású kólára tippeltem”.

Zsolt volt az egyetlen, aki magabiztosan azonosította a mexikói kólát: „jobbkor nem is jöhetett volna a kóladélután nyertese: már-már vaníliás, karamellizált íz, könnyű kortyérzet, nem ragasztja össze a szájat – ha nem ez a mexikói csodadarab, akkor megeszem a sombreróm.” Azokat a kóstolókat viszont, akik nem vettek részt a vakteszten, és csak a luxusra jutott idejük, egyáltalán nem vette le a lábukról a nádcukor.

A lakmuszos Zeller Márton szerint „olyan volt, mintha egy hagyományos, általam ismert kólát egynegyed arányban tonikkal öntöttek volna fel.

Van egy keserű utóíze”, míg Teczár Szilárd lakonikusan csak annyit közölt, hogy „nekem átlagos kólaíze volt, ízlett”.

A 444-es Munk Veronika nem vakon ugyan, de összekóstolta a mexikói verziót a magyar lighttal, de ő sem volt lenyűgözve: „egymás után kóstoltam egy sima mezei light-ot meg a hipermenő pultalóli cukrosat, és annyi különbséget éreztem csupán, hogy a cukros valamivel finomabb, de nem átütően.

Mondjuk én az édesítőszerek mellékízét sem érzem, és előtte ettem egy nagyobb tál kolbászos lecsót”.

Kertész István, az élelmiszermérnök utólag egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy a tesztelők között volt, aki egyből kiszúrta a mexikói kólát.

Mint elmondta, bár a cukornádból is szacharóz lesz a végén, a feldolgozás során az édesítőszerben gyakran szándékosan benne hagynak olyan anyagokat, mint például a melasz, ami nemcsak gazdaságosabbá teszi a gyártást, de a kóla ízét is megváltoztatja: ez lehet felelős azért az egyesek szerint karamellás, mások szerint vaníliás, ismét mások szerint kesernyés ízért, ami a mexikói kólában érződik.

Botcsinálta szervezőként le kell szögeznem, hogy ez a teszt a tudományosságnak még a látszatát sem próbálta kelteni, és ezt a célkitűzését kitűnően teljesítette is.

Kertész szerint érdemes lett volna a gyártók által használt háromszögtesztet alkalmazni, amikor két pohárban ugyanaz a kóla van, egy harmadikban pedig valami más.

A mi tesztünk vakon zajlott ugyan, de meglehetősen kaotikus körülmények között, ráadásul a cukros és a szirupos kóla közötti különbséget vagy nem sikerült rendesen elmagyaráznom, vagy a kedves tesztelőknek nem sikerült felfogniuk, ezért a beszámolókban összevissza keveredtek az olyan fogalmak, mint a „cukros”, a „classic” meg az „eredeti”.

A mentes verziókkal nem kellett volna foglalkozni, mert csak a homályt növelték, és végül ki is kellett hagyni őket az értékelésből, mert semennyire nem bizonyultak relevánsnak.

A teszt után mindenesetre hazamentem, behúztam az összes függönyt, leültem, kibontottam az utolsó üveg megmaradt luxuskólát, kiöntöttem egy metszett kristálypohárba, behunytam a szemem, és Kádár János ellopott koponyájára esküszöm, hogy egy szempillantás alatt visszarepültem a 20. századba. 1990 forint egy kis üveg kóláért sok.

De egy időutazásért? ]]>