Tarr Zoltán kultuszminiszter másfél hete kirúgta Schmidt Máriát és ideiglenesen bezárta a Terror Háza múzeumot.

A miniszter akkor a kiállítás tartalmi átvilágítását ígérte.

Mivel az újkori magyar kultúrharc egyik leghíresebb csatateréről van szó, ez nem kis vállalás.

A harc azonnal újra is éledt.

Schmidt csalhatatlan szimattal jött rá, hogy az SZDSZ áll a háttérben , a Fidesz kommunistázó tüntetést rántott össze a ház elé, Bayer Zsolték Békemenet hirdettek a múzeum elé, amit aztán gyorsan lemondtak, a Fidesz meg oda hirdette meg az október 23-i megemlékezését.

Tarr azonban pár nap után újranyittatta a kiállítást azzal, hogy az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet munkatársai és független szakértők elkezdték a szakmai felülvizsgálatot és amíg az véget nem ér - ki tudja, mikor - az állandó tárlat az eddig formájában látogatható.

A Terror Házát ráadásul egy hétre ingyenessé tették.

Az emiatt nagyra duzzadt tömeggel együtt néztem meg a Magyar Kultúrharc Nagy Emlékművét.

Nem is akárhogyan: romlatlan szemmel.

Állok az Andrássy úti járdán és figyelem, hogy kikkel fogom mindjárt elveszíteni a szüzességemet.

Nem szép dolog, de bevallom: csupa öregre számítottam, így kellemes meglepetés, hogy mindenféle korúak vannak közöttük.

Ráadásul nem kis részük külföldi.

A Terror Háza-szüzesség súlya már úgy nyomja a vállamat, mintha hátizsák helyett Takács Péter ex-államtitkárt csatoltam volna a vállamra két szíj segítségével 2002. február 24-én, az intézmény megnyitásának napján, és azóta együtt ténferegnénk Budapest utcáin. 24 éven át nem mentem be az ismert Andrássy úti épületbe, így most úgy jöttem el megnézni az újranyitott kiállítást, hogy tényleg semmit sem tudok róla.

Rég éreztem magam csecsemőnek, hát most ez is összejött.

Nem valami elvi kiállásból nem néztem meg soha: amikor megnyitották, éppen nagyon untam a kultúrharcot és ez azóta sem sokat változott.

Ebbe az egészbe bele se gondoltam addig, míg az Andrássy úti és a Csengery utcai járdát nap nap után száz méter hosszban ellepő sorbanállók látványa ide nem csalogatott.

Meg hallottam olyanról is harangozni, hogy a nagy tömeg egyfajta néma fideszes lázadást takar, de az két perc alatt, még az épület előtti járdán kiderült, hogy ebből semmi sem igaz vagy pont most jött el az összes spanyol fideszes.

Odabent igazi F.

Kovács Attila-show fogad.

A romlott rendszer legtehetségesebb látványtervező-építésze a szélesebb közönség előtt ezzel az épületével rúgta be az ajtót.

Ez az Andrássyról belépve szinte szó szerint is igaz: a látogató egy szocreál-kommunista szobrokkal telezsúfolt, piros-arany-vörösmárvány hangulatú, színpadiasan bevilágított lépcsőházban indul el felfelé, hogy a rövid, szórakoztató-klausztrofóbiás intró után a tér a körfolyosóra érve kinyíljon előtte, majd az udvar mélyén a tükröző felületre állított ruszki tank látványa a szó legjobb és legrosszabb értelmében egyszerre rántsa csomóba és lifteztesse meg a gyomrát.

A kiállítás innentől kétféle tér- és teremtípust váltogat: van néhány hangsúlyos, installációszerű, stilizáltan színpadias látványtér és vannak a normál szobák.

Utóbbi helyiségek falát jellemzően fotókból, felnagyított dokumentumokból, levelekből és plakátokból kollázsszerűen összeállított tapéta borítja, amibe rengeteg monitor ékelődik.

A kiállításon végig igen intenzív a néző érzéki stimulációja.

Eleve mindenütt baromi hangos zene vagy komponált hangeffektusok szólnak Kovács Ákos jóvoltából, amik a legtöbb teremben összekeverednek a szintén elég hangosra csavart videók kivehetetlen zajaival.

Mindezt néhol félhomályban, néha szinte töksötétben, néha erős fény-árnyék effektusok között bolyongva éli át az ember.

A stimulálás minden fronton a maximumra lett csavarva.

Az ember pupilláját vagy valami nagyszabású látvány vagy rengeteg apró, zsizsegő vizuális információmorzsa tágítja-szűkíti megállás nélkül.

A falakon képek és nyomtatott szövegek ezrei, de ezeket a félhomályban úgysem lehetne elolvasni.

Három lépésenként valami új, értelmezésre váró látvány villan eléd, miközben üvölt a zene és vartyognak a videók, de semmit sem tudsz, senki sem magyaráz el semmit, semmi sem áll össze, az agyad egyszerre élvezi a káoszt és sül ki attól, hogy bármi értelmet találj az egészben.

Olyan ez a kiállítás, mint részegen, elveszve bolyongani szilveszter éjszaka Bangkok utcáin vagy betépve doomscrollozni.

Az installációszerű termek végképp a trippelős hangulat felé viszik el az élményt.

A szolgáltatásról szóló részen egykilós sertészsírtömbökből épült útvesztőben bolyongunk az 56 utáni vérbíróságokat bírósági tárgyaló helyett valami okból egy lázálomszerű áltis osztályteremben élhetjük át, ahol a padokat halálos ítéletekkel tapétázták ki.

A Magyar Ezüst-szobában minden túlvilági kékkel megvilágított ezüst- vagyis alumíniumszínű, kivéve a középen domborodó, szinte szakrálisan vörös bauxithalmot.

Az egyházi teremben gigantikus világító feszület robban ki a padlóból, a pincében pedig berendeztek egy komplett vesztőhelyet olyan akasztófával, amin egy rakás igazi ember halt meg.

A produkció által nyújtott élmény olyan szellemvasutat idéz fel, aminek elromlottak a kocsijai, ezért gyalog kell megtennünk a távot. ]]>