2010 augusztusában 33 bányász rekedt a chilei San José bánya mélyén 69 napra.

Tizenhét napig azt sem tudták, keresi-e őket valaki, ez idő alatt pedig minimális élelmen osztoztak, munkarendet alakítottak ki.

A National Geographic Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel című dokumentumsorozata a mentés történetét eddig nem látott felvételekkel és a résztvevők visszaemlékezéseivel idézi fel.

A szeptember 26-án debütáló sorozat alapjául szolgáló történet hátterében több olyan részlet húzódik, amely kevésbé került be a köztudatba.

Ezekből mutatunk most néhányat.

Két kanál tonhal két napra A beomlást követően a bányászok a rendelkezésükre álló vésztartalékot rendkívül szigorúan osztották be a kritikus első 17 napban: fejenként nagyjából két kiskanál tonhalat, kevés tejet és egy kekszet fogyasztottak 48 óránként.

A mentést követően sem ehettek egyből, amit szerettek volna, a hirtelen kalóriabevitel ugyanis önmagában is veszélyes lehet.

A NASA szakemberei többek között az úgynevezett refeeding szindróma kockázatára hívták fel a figyelmet, ezért a bányászok táplálását fokozatosan állították helyre.

Megtartották a napi rutint A bezártság egyik kevésbé látványos veszélye az időérzék és a napi ritmus elvesztése volt, a bányászok ezért saját nappalokat és éjszakákat alakítottak ki.

Kezdetben a lenti járművek fényszóróit használták, később Edison Peña villanyszerelő lámpákat kötött rendszerbe.

A világítást reggel bekapcsolták, majd estére le, hogy a szervezetük számára is érzékelhető maradjon a nappalok és éjszakák váltakozása.

Luis Urzúa műszakvezető eközben a rendelkezésre álló föld alatti területet is felosztotta: külön alvó-, munka- és higiénés zónákat jelöltek ki, és műszakokat szerveztek.

A bányászok feladatokat kaptak: takarítottak, elkülönítették a hulladékot, vagyis amennyire lehetett, egy működő közösség szabályai szerint éltek tovább. „Galambokkal” kommunikáltak a külvilággal Miután létrejött az első kapcsolat, a felszínt és a bányászokat egy mindössze egynéhány centiméter széles furat kötötte össze, ezen közlekedtek azok a hosszúkás fémhengerek, amelyeket palomáknak, vagyis „galamboknak” neveztek el.

Ezeken keresztül jutott le hozzájuk az élelem, a víz, a gyógyszer, a ruházat és a családtagok levelei is.

Egy-egy küldemény útja a felszíntől a bányászokig több mint egy órát is igénybe vehetett.

A rendszer így nemcsak fizikai értelemben tartotta életben a férfiakat: a külvilággal és családjukkal fenntartott kapcsolat pszichológiai szempontból is kulcsfontosságúvá vált.

A legnehezebb feladat azonban hátra volt: valahogyan ki kellett hozni őket.

Ehhez egy olyan mentőjáratot fúrtak, amelyen keresztül egyetlen ember éppen elfért, így a bányászoknak fizikailag is készülniük kellett a kijutásra.

A mentés előtti időszakban edzésprogramot végeztek, étrendjüket pedig úgy szabályozták, hogy megfelelő fizikai állapotban legyenek a felszínre vezető úthoz.

A kapszulának saját menekülőajtaja is volt A Fénix mentőkapszula mindössze körülbelül 54 centiméter átmérőjű volt.

A bányászok egyesével, álló helyzetben tették meg benne a felszínig vezető utat.

Azonban a szerkezet jóval összetettebb volt egy egyszerű acélhengernél.

Külső görgők csökkentették a súrlódást az akna falával, a kapszulában oxigénellátás, kommunikációs rendszer és a bányászok életfunkcióit figyelő eszközök is helyet kaptak.

A mérnökök még arra az eshetőségre is felkészültek, ha a kapszula út közben beszorulna.

Ezért az alján menekülőnyílást alakítottak ki, amelyen keresztül szükség esetén vissza lehetett volna ereszkedni a bánya mélyére.

Érdekesség, hogy több ilyen Fénix készült, részben azért, hogy a felszínen is meg lehessen vizsgálni az esetlegesen jelentkező problémákat, ugyanazt a gondolkodást követve, amely az űrprogramokban is alapvető biztonsági elv.

A legutolsó ember a műszakvezető volt A mentés sorrendjét sem bízták a véletlenre, a bányászokat fizikai állapotuk alapján csoportosították.

A 33. és egyben utolsó bányász Luis Urzúa műszakvezető volt, aki a balesetet követő első óráktól kezdve meghatározó szerepet játszott a föld alatti élet megszervezésében.

Kapcsolódó Akik kijutottak a halál torkából A thai gyerekek szabadulását még évtizedek múlva is emlegetni fogják, olyan történetek között, amelyeknek annak idején ugyancsak csodájára járt a világ.

Ezek közül idézünk fel néhányat.

The post Egy centis résen kommunikáltak a külvilággal a 69 napra föld alatt rekedt bányászok first appeared on 24.hu .