Miért bírálják az edzőt, akinek Anglia az utóbbi hatvan év legsikeresebb vb-szereplését köszönheti?

Csaknem egy hét telt már el az Anglia-Argentína elődöntő óta, de még mindig nem csillapodtak le az indulatok az angolok kiesése miatt.

Még a gólzáporos angol győzelmet hozó bronzmeccs sem tudta megfordítani a közhangulatot, mely Thomas Tuchel szövetségi kapitány ellen fordult a vereség után.

A német edzőt leginkább azért bírálják, mert a defenzív cseréivel alaposan hozzájárult ahhoz, hogy Anglia egy-nullás vezetésnél úgy beszorult a meccs végére, hogy csak az volt a kérdés, mikor egyenlítenek az argentinok.

Ugyanakkor megjelentek azok a hangok is a sajtóban, melyek felmentenék Tuchelt, hiszen a problémát szerintük az angol futballisták kulturális/pszichológiai berögződései jelentik, és nem szabadna emiatt egy külföldi edzőre hárítani a felelősséget.

Az angol labdarúgó szövetség (FA) – amely még a vb előtt 2028-ig meghosszabbította Tuchel szerződését – kiállt a kapitány mellett, ugyanakkor nincs kizárva, hogy mégis valami fordulat jöhet a következő hetekben.

Hol hibázott Tuchel?

Thomas Tuchelt egyértelműen azzal a szándékkal szerződtették, hogy elismert, eredményes topedzőként majdnem győztesekből valódi győzteseket faragjon.

Elődje, Gareth Southgate alatt óriásit fejlődött ugyanis az angol válogatott, de a végén mindig elbukott a sorsdöntő meccseken, többek között azért, mert a kapitány lefagyott a kritikus pillanatokban, és képtelen volt belenyúlni a meccsbe.

Tuchel viszont nagy taktikus hírében állt, aki bátran átszervezi a csapatát meccs közben is, ha kell.

Aztán eljött az elődöntő, Anglia pedig a második félidőben vezetést szerzett Argentína ellen.

Az teljesen érthető, ha ilyenkor az előnyben lévő csapat visszahúzódik, az ellenfél pedig szalad az eredmény után.

Ilyenkor azonban a hátrányban lévő csapat egyre nagyobb kockázatot is vállal, amit kellően gyors emberekkel ki lehet használni.

Mit tett ebben a helyzetben Tuchel?

Levitte az egyetlen gyors játékosát, a gólszerző Anthony Gordont, a helyére pedig védőt hozott be.

A pálya még jobban felbillent, Anglia beszorult, Argentína rohamozott, és nyugodtan tehette, hiszen nem kellett tartania ellentámadástól, ráadásul eggyel kevesebb angol játékos maradt a középpályán.

Nyolc perccel a vége előtt aztán annyira nyomasztóvá vált az argentin fölény, hogy muszáj volt cserélni, de újabb két védő érkezett, még ha az eddig balhátvédként foglalkoztatott Nico O’Reilly-t ezúttal a középpályára is tolta fel Tuchel.

A gyors, robbanékony játékosok, akik veszélyt jelenthettek volna az argentin kapura – Saka, Rashford, Madueke, Watkins –, maradtak a padon, míg a kapitány pályán hagyta az erejével régóta elkészült, szellemként kóválygó Harry Kane-t.

A labdát addig megbecsülő Jordan Pickford is áttért a hosszú kirúgásokra, de nem volt kinek .

A játék képe nem változott, és jött is az egyenlítés.

Ami talán a legérthetetlenebb, hogy Tuchel ezen a ponton nem reagált semmit, mint aki bízik benne, hogy hitét vesztett csapata valami csoda folytán kihúzza döntetlennel, de hát nem így történt.

Argentína megérdemelten fordított, a hátralévő időben az angolok helyzetig se jutottak el, hiába jött be két támadó a legvégén.

Tuchel a meccs utáni nyilatkozataival pedig csak fokozta a helyzetet: nem volt hajlandó beismerni, hogy esetleg hibázott volna, majd egy ponton azzal védekezett, hogy az angolokból genetikailag hiányzik a labdatartásra való képesség.

Mintha nem ő döntött volna úgy előzőleg, hogy otthon hagyja a legtöbb technikásabb játékost, mert inkább egy gyorsaságra, erőre épülő Premier League-stílusban játszó angol válogatottat épített.

De ha ez így van, akkor miért nem bízott a gyors embereiben, amikor ordító szükség lett volna rájuk?

A keretösszeállítással Tuchel egyébként is a saját dolgát nehezítette meg.

Bár a többség a sztárok (Cole Palmer, Phil Foden, Trent Alexander-Arnold vagy Morgan Gibbs-White) kihagyása miatt neheztelt a kapitányra, még bizarrabb volt, hogy Tuchel két középpályással akarta végigjátszani a vb-t: Declan Rice és Elliot Anderson mellett csak a 36 éves Jordan Hendersont vitte ki, bevallottan az öltözőbeli fontossága miatt, és nem is számolt vele játékosként, illetve azt a Kobbie Mainoo-t, akiben valamiért annyira nem bízott, hogy egyetlen percet se játszott.

Ez pedig azt eredményezte, hogy Rice-nak akkor is játszania kellett, ha előtte három napig nyomta az ágyat gyomorfertőzéssel, amikor pedig nem bírta tovább erővel, akkor Tuchel vadul improvizálni kezdett.

A Norvégia elleni második félidőben háromszor is átszervezte a középpályát, amire majdnem ráment a továbbjutás.

Lehet, hogy Adam Wharton, Curtis Jones vagy James Garner nem közismert nevek, de arra pont alkalmasak lettek volna, hogy néha tehermentesítsék az alapembereket.

De hasonlóan nehezen magyarázható az is, hogy csak három szélsőhátvéddel ment neki a tornának, és láthatóan meglepetésként érte az a jól dokumentált tény, hogy az egyikük, Reece James nem képes kettőnél több meccset végigjátszani sérülés nélkül.

Időutazás a múltba Tény, hogy végül Thomas Tuchel az elmúlt hatvan év legsikeresebb angol vb-szereplését vezényelte le, hiszen a korábbi két elődöntős angol válogatott kikapott a bronzmeccsen.

Most nem így történt, bár a 6-4-es győzelem még inkább előhozta a Tuchel számára kellemetlen kérdéseket, így elsősorban azt, hogy miért nem játszott az elődöntőben a franciák ellen három gólt szerző Bukayo Saka.

Másrészt úgy végződött a torna, mint Southgate alatt: Anglia kiesett az első tényleg erős ellenfél ellen.

De igazságtalan lenne elvitatni a kapitány érdemeit abban, hogy a csapat nehéz, fizikailag megterhelő meccseken verekedte túl magát: az Azték-stadionban verhetetlennek hitt Mexikó elleni magaslati győzelem például tényleg nem volt magától értetődő, úgy meg pláne nem, hogy Anglia csaknem a teljes második félidőt tíz emberrel játszotta végig.

Voltak olyan személyi döntései Tuchelnek, amik ültek: ilyen volt Djed Spence beválogatása, aki még a majdnem kieső Tottenhamben sem volt kulcsember, a vb végére mégis beverekedte magát a kezdőcsapatba.

Sokan azt is ide sorolják, hogy elődeivel ellentétben Tuchel nem bánt kesztyűs kézzel a játékosaival, Jude Bellinghamet például ki is hagyta tavaly ősszel az egyik selejtezős körből, és nyíltan játszott azzal az ötlettel, hogy inkább Morgan Rogers kezd a posztján a vb-n.

A pedagógia működött, Bellingham motiváltabbnak és élesebbnek tűnt a tornán, mint a valaha.

És még Tuchel defenzív cseréi is beváltak a korábbi meccseken, de más dolog emberhátrányban védekezni Mexikó ellen, és más félórát kihúzni Argentínával szemben.

Az „angol DNS”-re vonatkozó megjegyzései pedig nemcsak azért bizonyultak öngólnak, mert ezzel dühített fel sok szakértőt és ex-játékost, hanem mert azóta, hogy 2011-ben új alapokra helyezték az angol utánpótlást, az „angol DNS” állandó hivatkozási pont volt arra, hogy olyan játékosokat neveljenek ki, akik egységes stílusban játszanak a korosztályos válogatottakban, méghozzá labdatartásra és -birtoklásra épülő stílusban.

Az angol U21-es válogatott is így nyerte meg a legutóbbi két Eb-t.

Tuchel pont ennek fordított hátat, amikor visszatért a régi angolos stílushoz, ezek után viszont végképp nem túl bölcs a játékosokat hibáztatni.

Vagyis Thomas Tuchelt nem azért bírálják, mert nem nyert vb-t – senki se hiheti, hogy pont Anglia lett volna képes legyőzni Spanyolországot –, hanem mert visszavitte Angliát egy olyan korszakba, amin úgy tűnt, már sikerült túljutni.

Az argentinok elleni kétségbeesett hátrálás leginkább azt az angol válogatottat idézte, amely tíz éve kikapott Izlandtól az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjében, nem pedig azt, amely azóta két Eb-döntőt és egy vb-elődöntőt is játszott.

Lehet-e külföldi sztáredzőből sikeres szövetségi kapitány?

Az FA az elődöntő után sietett megerősíteni Tuchelt az állásában, amivel magukat is védték, hiszen a német edzőt eredetileg csak a világbajnokságig szerződtették, ám februárban váratlanul hosszabbítottak vele 2028-ig.

Ez utólag igencsak elhamarkodottnak tűnik, hiszen az nem újdonság, hogy Anglia villog a selejtezőkben, a torna azonban más tészta.

Fel is lángolt a vita, hogy az eredményes klubedzők automatikusan jó szövetségi kapitányok-e: Julian Nagelsmann, Carlo Ancelotti vagy Mauricio Pochettino teljesítménye szintén nem túl acélos, míg a döntőbe jutott csapatok kapitányainak nincs számottevő edzői múltja.

Angliának is megvan a maga „belső embere” Lee Carsley személyében, aki a fent említett U21-es Eb-győzelmeket is szállította.

Southgate távozása után rövid ideig úgy tűnt, Carsley lesz a befutó a felnőtteknél is, ám az FA az első buktatónál meggondolta magát, és inkább Pep Guardiolával kezdett tárgyalásokat.

Majd miután Guardiola hosszabbított a Cityvel, jöhetett Tuchel.

Most pedig arról jönnek a hírek, hogy az olasz szövetség szeretné megnyerni Guardiolát az utóbbi három vb-ről lemaradó Squadra Azzurra kispadjára.

Az angol tabloidok már követelik is Tuchel kirúgását és Pep szerződtetését – majd meglátjuk, mit reagál az FA, hogy az egykori A-terv újra elérhető.

Viszont arra is felhívják többen a figyelmet, hogy még soha nem nyert világbajnokságot egyetlen válogatott sem külföldi kapitánnyal, mint ahogy arra is emlékeztetnek mások, hogy az FA-nek korábban már megvolt a maga köre a külföldi sztáredzőkkel, de se Sven-Göran Eriksson, se Fabio Capello nem tudott változást hozni.

Tuchel (vagy akár Guardiola) szerintük csak fügefalevél , amivel az FA megpróbálja eltakarni a saját edzőképzése csődjét.

Jelenleg tehát annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy Anglia Tuchellel vág neki a 2028-as Eb-felkészülésnek, és a szövetség reménykedik, hátha Tuchel hangzatos nyilatkozatai ellenére tanul majd a hibáiból.

Kérdés, hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy Anglia végre kilépjen a majdnem-győztesek szerepköréből, vagy Tuchel neve is csak egy újabb fejezet lesz abban a történetben, ami Erikssonnal és Capellóval kezdődött. ]]>