Sokszor eseményt várunk, hiszen egy eseményalapú társadalomban élünk, a spektákulumok világában.

A világosan megragadható fordulat, a katarzis, megtisztulás nagy momentumát akarjuk.

De ha vannak is események, rítusok, amelyek a szembesülés pillanatait jelölik ki és ünneplik, egy közösségnek, ahogy egy egyénnek is szembenéznie önmagával hosszú, gyötrelmes, előre- és hátramozdulásokkal terhelt, tehát egyáltalán nem lineáris folyamat.

Lehet, hogy utólag, valamilyen időtávlatból akár tudunk majd azonosítani olyan, a saját történetünket megvilágító, a szembenézést katalizáló, előrelendítő pillanatokat, amelyek egy közösség számára a saját döntéseire való ráismerést mutatják fel.

Akár együtt besétálhatunk kézen fogva a megtisztító és egyesítő erejű (és fogyatkozó vizű) Dunába, Balatonba egy közösen kialakított rítus keretében.

Mégis inkább a vége-nincs, fáradságos, vitákkal, haraggal tűzdelt, sok irányba húzó folyamatok lesznek eredményesek, amelyben elbeszélések, komplexen elmesélt történetek fognak segíteni, hogy ne csak szembenézzünk a történeteinkkel, kívülről, de bele is.

Belenézve, belehelyezkedve, belülnézetből.

Mint akik részei voltak a dolgoknak.

Az általam ismert történelmi leckékből azt szűrtem le – és ez nem jó hír a mostani állapotainkra vonatkozóan –, hogy egy emberöltőnek kell eltelni, míg elindulhat a megértés, a feldolgozás, a saját történetünkbe való értő belehelyezkedés, annak a múltnak a visszaemelése a közös elbeszélésbe, amiben nincs sok dicsőség.

Ennek logikája, ha jól sejtem, a nemzedékváltás.

Aki „benne van”, nem lát rá, nem tud megfelelő kérdéseket sem feltenni, nem tudja számonkérni, ami megesett, hiszen magán és sorstársain kéne tennie ezt.

A következő nemzedékek, bár viselik a múlt terheit, már szabadabban, naivabban, pofátlanabbul kérdeznek.

The post Tompa Andrea: „Miért hagytátok?” – A szembenézés történeteiről first appeared on 24.hu .