Pont egy hét múlva, november 30-án Balatonkenesén, a Bakó-ligetben avatják fel Pilinszky János első köztéri szobrát, 3 nappal a költő105. születésnapja után.

Azért itt, mert itt volt a család nyaralója, ahol Pilinszky gyerekként sok nyarat töltött el és a család szerint jó pár versét inspirálta a nyaraló és Kenese.

Első látásra is feltűnő, hogy a bronz mellszobor sokkal erősebb, mint a manapság felállított köztéri társai: Nem véletlenül.

Az alkotás eredetijét Ferenczi Béni formázta meg terrakottából és ajándékozta 1954-ben az akkor 33 éves modellnek.

Aki két évtizeddel később dühében darabokra törte azt.

Erről a költő unokaöccse, Kovács Péter korábban így mesélt : „A mi példányunkat Ferenczy ajándékozta Pilinszkynek, aki valamikor a hetvenes években nénikéjével folytatott indulatos vita közben összetörte.

Én talán másnap fedeztem föl a cserepeket a budapesti, Hajós utcai lakásban.

Összeszedtem, amit találtam, s magammal vittem Fehérvárra.

Később Szász Zsuzsit kértem meg, hogy a darabokat próbálja meg összeragasztani.

Ez már János halála után volt.

Az összerakás – mint látjuk – sikeres volt.

Ha jól emlékszem, egyetlen kicsi, alig észrevehető hiány a koponya felső, hátsó részén maradt.

A sikeres restaurálás után ajándékoztam a plasztikát a múzeumnak.” A 444 úgy tudja, hogy akkora veszekedés volt ez, hogy a hangja alapján inkább angyalszerű Pilinszky közben egy tükröt is pirityára tört.

Íme a szobor fejebúbja, ahonnan az a kis darabka hiányzik: Most pedig hallgasd meg a magyar nyelven valaha írt legnagyobb hosszúverset a valaha élt legnagyobb magyar versmondó előadásában.

A 444 aktuális műsorvezetőjeként jelzem, hogy én már most majdnem sírok, mint mindig, amikor meghallgatom ezt az abszolút magányról szóló csodaverset, csak Gazda Albert ügyletes hírszerkesztő miatt tartom magam.

A szemközpontúak kedvéért itt van írásban is: APOKRIF 1 Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap.

Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van.

Meg rabruhája van. 2 Ezért tanultam járni!

Ezekért a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem.

Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem.

Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy.

Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok.

Kimeredek a földből. 3 Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok. ]]>