Alig több mint egy héttel azután, hogy Andy Burnham hivatalba lépett, a közvélemény-kutatásokban máris érezhető a „Burnham bounce”, azaz a Burnham-hatás.

Több felmérés szerint a Munkáspárt támogatottsága egyértelműen nőtt, és van olyan mérés, ahol már szűken át is vette a vezetést Nigel Farage Reform UK-jától, amely tavaly május óta előzte őket.

Ehhez nyilván hozzájárul a Farage eltitkolt pénzadományai körüli botrány , amely jelentősen megtépázta a Reformot, de legalább ilyen fontos, hogy júliusban a Munkáspártból kiábrándult baloldali szavazókra utazó Zöld Párt támogatottsága is visszaesett .

Burnham (korábbi karrierjét itt ismertettük bővebben ) iránt tehát megvan a bizalom, nagyobb a lelkesedés körülötte, mint ami bármikor is elmondható volt a se hús, se hal Keir Starmerről.

Mit ígér, és milyen lehetőségei vannak az új brit miniszterelnöknek?

Mi volt a „rosszkedvünk tele”?

Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy Starmert Burnham követi kormányfőként, több jobboldali politikus és a sajtójuk folyamatosan véget nem érő sztrájkokkal, temetetlen halottakkal, elvitetlen szeméttel és 25 százalékos inflációval riogat.

Burnham ugyanis programja sarokkövének a thatcherizmus hagyatékával való leszámolást tette meg, amikor így fogalmazott: „A politikai hatalmat központosították, a gazdasági hatalmat privatizálták, az ország nagy részét pedig deindusztrializálták – és ezek a térségek ezt máig sem heverték ki.” Margaret Thatcher mítoszának fontos része, hogy a munkáspárti Callaghan-kormány kiváltotta káosz, sztrájkhullám és országos elégedetlenség juttatta hatalomra.

Ez 1978-79 telén csúcsosodott ki, ezt emlegetik „winter of discontent” néven (azaz Shakespeare után, Vas István fordításában „rosszkedvünk tele”), amikor is hatalmas sztrájkhullám söpört végig Nagy-Britannián.

Ezt a magas infláció, a kormányzati bérkorlátozások és a romló életkörülmények váltották ki, a helyzetet pedig súlyosbította a rekordhideg tél, amely hóviharokkal és extrém fagyokkal bénította meg az országot.

A winter of discontent azonban távolról sem csak a munkáspárti kormány és a szakszervezetek számlájára volt írható, hanem valójában a hetvenes évek elejéig és az olajválságig, illetve az általa gerjesztett inflációig vezethető vissza, amikor éppen a konzervatív Heath-kormány volt hatalmon.

Több történész hangsúlyozza azt is, hogy a sajtó gyakran lokális eseteket, mint a liverpooli sírásósztrájk egyetlen országos apokaliptikus képpé gyúrt össze, és így simul bele egy utólag megkonstruált narratívába, melyben Thatcher mentette meg az országot a szocialista káosztól. ]]>