Az elmúlt hónapokban feltűnően megszaporodtak azok a rövid videók a YouTube, a TikTok és a Meta felületein, amelyekben mesterséges intelligencia által vezérelt robotok jelennek meg hétköznapi helyzetekben.

Apró zsebrobotok reagálnak gazdájuk hangjára és mozdulataira, humanoid robotok szolgálják ki a vendégeket az éttermekben, miközben a telefonunkból lassan asztali házi kedvenc válik.

Az AI következő nagy kihívása már nem pusztán a szöveg- vagy képgenerálás, hanem az, hogy miként érzékel, mozog és lép kapcsolatba velünk saját fizikai terünkben.

A robotok társadalmi elfogadottságát nem kizárólag a technikai képességeik határozzák meg.

Nicholas Epley, Adam Waytz és John T.

Cacioppo klasszikus antropomorfizáció-elmélete szerint hajlamosak vagyunk emberi vonásokkal felruházni a robotokat, különösen akkor, ha azok viselkedése értelmezhetőnek, szándékosnak vagy társas jellegűnek hat.

Ebből a szempontból egy zsebrobot vagy humanoid segítő nem pusztán attól válik elfogadhatóvá, hogy hatékonyan működik, hanem attól is, hogy képes az önálló jelenlét, a figyelem vagy akár a személyiség illúzióját kelteni.

Ha már most is hajlamosak vagyunk társas szereplőként tekinteni egy segítő robotra, vajon mi történik akkor, amikor ezek a rendszerek nem csupán feladatokat végeznek el, hanem tartós kapcsolatot alakítanak ki velünk?

A legkézenfekvőbb választ persze Spike Jonze A nő című filmje adja, amelyben Joaquin Phoenix karaktere beleszeret a női hangon kommunikáló AI-ügynökbe.

Ez a dramaturgiai fordulat azonban egyre kevésbé tűnik a sci-fi kizárólagos sajátjának.

Tavaly júniusban a CBS Newsnak adott interjút egy 32 éves amerikai férfi, aki romantikus kapcsolatot alakított ki a ChatGPT-re épülő, általa testre szabott chatbotjával, Sollal, majd házassági ajánlatot tett neki.

A férfi elmondása szerint akkor döbbent rá saját érzelmi kötődésére, amikor megtudta, hogy a chatbot memóriakorlátja miatt elveszítheti a közös beszélgetéseiket.

Ha pedig egy nyelvi modell képes ilyen erős érzelmi kötődést kiváltani egyetlen emberből, mi történik akkor, amikor ugyanezt egyszerre milliókkal teszik meg a közösségi média AI-karakterei?

Mémből márka, márkából társ Az AI-figurák térnyerése nem új jelenség.

A generatív mesterséges intelligencia megjelenésével évek óta egyre több olyan virtuális szereplő bukkan fel, amelynek elsődleges célja nem pusztán a szórakoztatás, hanem az érzelmi bevonódás kiváltása.

Egy, a Telematics and Informatics folyóiratban néhány éve megjelent kutatás szerint a virtuális karakterek érzelmi megnyilvánulásai növelhetik a felhasználók elköteleződését, ezért az ilyen tartalmak különösen jól teljesítenek az online platformokon.

Ennek talán egyik legismertebb példája Bubu és Dudu története.

A két animált mesefigurát eredetileg a kínai illusztrátor, Huang Xiao B alkotta meg 2018-ban , és először a Weibo közösségi oldalon jelentek meg egyszerű rajzok és matricák formájában, majd rövidesen a YouTube-ot is meghódították .

A kedvesen együgyű fiúmedve, Dudu és párja, a gyakran morcos pandalány, Bubu eredetileg egyszerű, humoros jelenetek főszereplői voltak: összebújtak, főztek, ajándékot adtak egymásnak vagy éppen civakodtak.

Éppen az ismerős szituációk és az univerzális érzelmek tették őket világszerte népszerűvé.

A generatív mesterséges intelligencia megjelenésével azonban Bubu és Dudu elszabadult.

Ma már felhasználók milliói készítenek róluk AI-generált videókat, amelyek jelentősen eltávolodnak az eredeti alkotói értelmezésektől.

Az egyik nagy nézettségű TikTok-videóban például Dudu háborúba indul, túlél egy rakétatámadást, majd hazafelé a buszon cilinderes, kapitalistaként ábrázolt medvék gúnyolják, végül hazatér a sírva várakozó Bubuhoz.

A történet néhány másodpercben ötvözi a háborús narratívát, a politikai szimbolikát és a melodrámát.

A videókban gyakori elem az egyik karakter halála , akit a párja meggyászol, a történet pedig valamilyen életbölcsességgel vagy motivációs üzenettel zárul.

Ezek a rövidfilmek látványosan a legerősebb érzelmekre, a szeretetre, a veszteségre, a félelemre vagy a meghatottságra építenek.

Mivel a közösségi platformok algoritmusai jellemzően az intenzív felhasználói reakciókat kiváltó tartalmakat részesítik előnyben, az AI-generált figurák történetei egyre inkább sodródnak az érzelmi végletek felé.

A még erőteljesebb emóciók kiváltása érdekében egyfajta valóságközelítő, plasztikus attitűd is divatba jött.

Az AI segítségével Bubu és Dudu megdobálhatja a kocsinkat fagyival , vagy akár tévézhet is velünk a nappaliban .

A jelenség nem meglepő módon a merchkultúra irányába mutat, ám a valódi térbe kilépő figurákat szerepeltető videók is egyre népszerűbbek.

Ez aligha véletlen, hiszen a kommenteket olvasva jól látszik, hogy a nézők jelentős része szívesen látná virtuális kedvenceit akár háziállatként is.

Egy talán nem is olyan távoli napon hazatérve a ma még csupán 3D-modellként létező medvék köszönthetnek bennünket macskánk helyett otthonunk ajtajában.

Könnyek kattintásra Ahogy Bubu és Dudu fokozatosan egyre valósághűbb AI-videók szereplőivé válnak, az internet legismertebb házi kedvenceivel éppen a fordítottja történik.

A generatív mesterséges intelligencia a semmiből hoz létre macskákat, amelyek úgy viselkednek, mintha mindig is a világunk részei lettek volna.

A jelenség előzménye a közösségi média egyik legidőtállóbb műfaja, a macskás videó.

Már az internet első virális tartalmai között is ott voltak a dobozba bújó, zongorázó vagy ügyetlenkedő cicák, a felvételek népszerűsége pedig a valódi állatok kiszámíthatatlan viselkedéséből eredt.

Napjaink reeljében egy viharos estén egy ételfutárcica csenget be , átázva áll az ajtóban, és mert hiába várja a borravalót, sírva távozik.

A jelenetnek nincs előzménye, és persze folytatása sincs, viszont ugyanazokra az érzelmekre épít, amelyekre egy valódi bajba jutott ember vagy állat képe is hatna: a sajnálatra, az együttérzésre és a gondoskodási ösztönre.

Az AI-macskák gyakorta kiszolgálnak a tengerparti büfében , otthon lazítanak , vagy éppen egy irodában túlóráznak .

Emberi ruhát viselnek, a gesztusainkat utánozzák, miközben megőrzik macskaszerű külsejüket.

Ezek a karakterek és mozgóképes szösszenetek nem a történetmesélésért születnek, hanem a minél gyorsabb és minél több megtekintésért, megosztásért és a kommentekért.

Bubu és Dudu, vagy az AI-cicák, ezek a teljes egészében mesterséges teremtmények, egyre természetesebb részei világunknak.

A mi utcákon sétálnak, a mi üzleteinkben vásárolnak, a mi munkánkat végzik.

Mintha a generatív mesterséges intelligencia fantáziavilága kiépítésével fokozatosan hozzá igyekezne szoktatni bennünket ahhoz, hogy a környezetünkben az emberek és a valódi állatok mellett mesterséges szereplők, afféle köztes lények is együtt élhetnek velünk.

Doromboló droidok A robotok fejlődése és az AI-karakterek népszerűsége első pillantásra két egymástól független jelenségnek tűnhet, valójában azonban ugyanazon folyamat két vetületét látjuk.

A robotika egyre fejlettebb fizikai testeket épít, miközben a generatív mesterséges intelligencia megtanulja, hogyan hozzon létre olyan karaktereket, amelyekhez emberek milliói képesek érzelmileg kötődni.

Könnyen elképzelhető, hogy a jövő társrobotjai nem pusztán ügyesebb gépek lesznek, hanem olyan személyiségek, amelyekkel a közösségi médiában már régóta együtt élünk.

Az ember–robot interakcióval foglalkozó kutatások szerint már a viszonylag egyszerű emberi vagy állati viselkedésminták is elegendők ahhoz, hogy a felhasználók érzelmeket és belső állapotokat tulajdonítsanak egy gépnek.

Egy, magyar etológusok részvételével elvégzett 2016-os kísérlet alanyai egy olyan robot viselkedésében is örömöt, félelmet, dühöt vagy szomorúságot véltek tapasztalni, amely csupán kutyák testbeszédéből átvett egyszerű mozgásokat végzett.

Mindez összhangban áll a társrobotokról szóló nemzetközi kutatások eredményeivel.

Az International Journal of Social Robotics folyóiratban megjelent, összesen 86 korábbi kutatást összegző áttekintés szerint a robot válaszkészsége, érzelmi kommunikációja, valamint a korábbi interakciókra utaló viselkedése jelentősen erősítheti a felhasználó és a robot közötti kapcsolatot.

Ez különösen a gyermekek és a társrobotok közötti interakciókban figyelhető meg.

A gyerekek ugyanis gyakran nem egyszerű tárgyként, de nem is teljesen élőlényként tekintenek a robotokra, hanem egyfajta köztes társas szereplőként, amellyel mégis valódi érzelmi kapcsolatot képesek kialakítani.

A japán fejlesztésű Lovot például kifejezetten társrobotnak készült .

Nem takarít, nem főz, és nem helyettesíti a háztartási asszisztenst, viszont felismeri gazdája arcát, szemkontaktust keres, reagál az érintésre, ölbe kéredzkedik, viselkedését pedig a közös élmények alapján alakítja.

Fejlesztői tudatosan arra tervezték, hogy tulajdonosa érzelmileg kötődni kezdjen hozzá, akárcsak egy háziállathoz.

Hasonló filozófiát követ a Tombot Jennie is, egy kölyöklabradorra emlékeztető robotkutya.

Elsősorban demenciával élők és idősek számára fejlesztették ki, hogy azok is megtapasztalhassák az állattartás megnyugtató élményét, akik egészségi állapotuk vagy lakókörnyezetük miatt már nem tudnak valódi kutyáról gondoskodni.

A robot reagál a simogatásra, a hangokra és az érintésre, ugat, csóválja a farkát, fejlesztői pedig azt remélik, hogy jelenléte csökkentheti a magányérzetet és a szorongást.

Robotkedvencek macska formájában is készülnek , amelyek az érintésre adott reakciók mellett dorombolással, nyávogással próbálják utánozni a valódi állatok viselkedését.

Elmosódó határvonalak A társrobotok és az AI-karakterek térnyerése aligha tekinthető véletlen egybeesésnek.

A WHO 2025-ös jelentése szerint világszerte közel minden hatodik ember érzi magát magányosnak, a társas kapcsolatok hiánya pedig évente mintegy 871 ezer halálesettel hozható összefüggésbe.

A közösségi médiában a néhány másodperc alatt milliós nézettséget elérő AI-karakterek legfeljebb átmeneti érzelmi reakciókat képesek kiváltani, és bár a valódi emberi kapcsolatokat nem pótolják, függőséget mégis képesek okozni.

Nem véletlen, hogy az Európai Unió az elmúlt években egyre határozottabban lép fel a közösségi média addiktív működésével szemben.

A Digitális Szolgáltatásokról szóló rendelet (DSA) alapján az Európai Bizottság 2026-ban előzetesen megállapította , hogy a TikTok olyan felületi megoldásokat – például végtelen görgetést, automatikus videólejátszást, push értesítéseket és személyre szabott ajánlórendszereket – alkalmazhat, amelyek különösen a kiskorú felhasználók esetében fokozhatják a platform kényszeres használatának kockázatát.

Hasonló vizsgálat indult a Meta platformjai, a Facebook és az Instagram ellen is – ebben az esetben a bizottság azt vizsgálja, hogy a szolgáltatások megfelelően kezelik-e az olyan funkciók mentális egészségre gyakorolt kockázatait, mint a végtelen görgetés vagy az automatikus tartalomlejátszás.

Kétségtelen, hogy a társrobotok fejlesztése ígéretes lehet az idősgondozásban, a demenciával élők támogatásában vagy a magány enyhítésében.

Továbbra is nyitott kérdés azonban, hogy a mesterséges társak valóban képesek lesznek-e kezelni egy olyan problémát, amelynek gyökere nem technológiai, hanem társadalmi jellegű.

Míg a mai társrobotok még saját, a gyártó által megtervezett karakterrel érkeznek, a közösségi médiában az AI-figurák már önállóan építenek maguknak egyre bővülő rajongótáborokat.

Amikor ez a két fejlődési irány találkozik, a jövő társrobotjait már eleve olyan karaktervariációkban gyárthatják, amely típusokhoz addigra bizonyítottan emberek milliói alakítottak ki érzelmi kötődést a képernyőn keresztül.

Ekkor már nem az lesz a kérdés, hogy mennyi időt töltünk velük, hanem az, hogy milyen szerepet szánunk az előre gyártott személyiségeknek mindennapi életünkben, és hogy képesek leszünk-e meghúzni a határt az emberi kapcsolatok és azok mesterséges utánzatai között.

A szerző dokumentumfilmes, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója. ]]>