„Nagyon kövér kisfiú voltam, és ha meghallom a szót, hogy Cooper, összeszorul a gyomrom.

Pedig ma már rendszeresen futok 1 órát megállás nélkül, egyszer félmaratont is teljesítettem 40+ évesen.” „Lefutottam a 2000 métert.

Elég lassan.

Majd a tesitanár, amikor mindenki lefutotta, odahívott mindenkit magához, kinyitotta a naplót, és ment végig a névsoron, az egész osztály előtt hangosan mondta, ki hányast kap a futására.

Amikor hozzám ért, azt mondta, kettes. »Na jó, legyen hármas mert dagadt vagy.« Nem kaptam szikrát.

T ermészetesen ebből egy éveken át visszatérő »poén« alakult ki az osztályban.” „Gimiben azt kérdezte a tesitanárnő, hogy ha ennyire nem tudunk futni, hogy fogunk szülni?

Az összefüggést azóta is keresem.” „Szóval volt ez a távolugrás nekifutásból homokba és kontrázva egy zsámollyal felállítva.

Én sosem voltam sportos alkat, mondtam, hogy nem tudom megcsinálni, éreztem.

A tanár mondta, hogy de-de!

Már a sírás kerülgetett, de nekifutottam és eltört a lábam, vagyis arra emlékszem, gipszben feküdtem otthon 1 hónapig, de még nem is ez az extra, hanem hogy a tanár, mikor elestem és sírtam, nem segített, és egyedül kellett bebicegnem az öltözőbe, ami nem volt közel.

Mikor óra végén meglátták a lábam, hogy mekkora, meg kék, akkor hívtak mentőt, addig ott sírtam az öltözőben.

Kb. 10 éves voltam.” „Gimiben nálunk is volt bukfencezés a gerendán, egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez miért kötelező, és miért kell ezt osztályozni, amikor nem az olimpiára készülsz.

Ja, miközben a fiúk meg majdnem minden órán fociztak.” Ilyen és ehhez hasonló emlékek, élmények szakadtak fel sokakból, miután megosztottam egy bejegyzésben pár tornaórás traumámat annak hatására, hogy szembejött velem egy Facebook-poszt, amiben egy anya arról érdeklődött, mennyire reális elvárás egy hatodikostól, hogy másfél perc alatt fusson le 356 métert, mert ez az ötös szint a tanárnál.

Megfuttattam a témát a szerkesztőségben is, és egyetlen kivétellel mindenki szörnyű és hajmeresztő tesiórás sztorikat osztott meg.

Nyilván nem egy reprezentatív felmérés eredményeit kaptam a válaszokból, de izgalmas volt látni, hogy rengeteg embernek van negatív élménye a tornaórákkal kapcsolatban. „Ma is (44 évesen) vannak rémálmaim, hogy nem hoztam tesicuccot, és a kispadra ültettek.” „Alsóban kötelező volt tornadressz, amiben minden lánynak kilógott a bugyija, de nyilván a fiúk lehettek nadrágban...” „Úszásoktatáson a férfi oktató lenyomta a fejemet a víz alá, és ott tartotta 1-1,5 percekre, mondván, így tanulom meg visszatartani a lélegzetemet. 10 éves voltam.

Egy életre traumatizált, azóta is pánikba esem, ha víz alá megy a fejem.” „A kislabdahajítás osztályozásánál mindenkit egyesével végig kellett nézni, és a tanár hangosan mondta az érdemjegyet.

Nekem sose sikerült messzire dobnom, úgyhogy gyomorgörccsel álltam végig a sorom, majd elégtelent kaptam egy kis alázással meghintve.

Azóta se tudok kislabdát messzire hajítani, de már legalább tudom, hogy ez a skill a gránáthajításban a legfontosabb...” „Nálunk általános iskolában a férfi tesitanár minden alkalommal kopogás nélkül benyitott az öltözőbe, miközben öltözködtünk, és jól körbenézett, miközben közölte, hogy becsengettek.” „Imádott extravagáns akadálypályákat építeni a tornateremben, volt egy alkotása, ahol az egyik feladat az volt, hogy a bordásfal legfelső fokán kellett oldalazni úgy, hogy a 6-7 méter belmagasságú terem tetején húzódó gázvezetékben kapaszkodtunk.” „Billegő padon kellett futva egyensúlyozni, leestem, beszorult a lábfejem a pad törött részébe, dőlt a tornacipőmből a vér.

A tanár azt mondta, ne szimuláljak, le kellett nyomnom az egész órát úgy, hogy cuppogott a cipőm.

Öltözésnél, amikor levettem, kiderült, hogy leszakadt a körmöm, de nem ő, hanem az osztályfőnököm vitt be az sztk-ba.” Miután úgy tűnt, hogy nem szimplán mindenki mumusa, a szekrényugrás volt a fő traumaokozó, hanem sok esetben maga a tanár, a megalázó megjegyzések és a bánásmód, illetve az, hogy mindezért a gyerek osztályzatot kap, megkerestem pár szakembert – pszichológusokat és testnevelő tanárt is –, mondják el ők, miért hagyhatott sokakban mély és negatív nyomot az iskolai tornaórák emléke, és mi hozhatna érdemi változást a tornaórák felépítésén, hangulatán.

A nyilvános megalázás különösen mélyre mehet Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus szerint a testnevelésóra különösen érzékeny közeg, mert a gyerek teste, ügyessége és fizikai teljesítménye egyszerre lesz láthatóvá. „És nem elég, hogy látható, de elkezdik mérni a teljesítményét, amiből már egyenesen következik az összehasonlítás.

Ráadásul mindez a kortársak előtt történik, és egy felnőtt értékeli, akinek a véleménye számít.

Ha ebben a helyzetben megszégyenítik, könnyen azt élheti meg, hogy nemcsak a teljesítménye rossz, hanem vele van baj.

Kamaszkorban, amikor a testkép és az identitás amúgy is intenzíven alakul, az ilyen élmények nagyon mély nyomot hagyhatnak.” ]]>