A krumplileves legyen krumplileves, a maraton meg legyen maraton, annál inkább, hogy egy elvetélt maratont még félmaratonnak se lehet nevezni.

Vagyis lehet, csak nem helyénvaló.

Minden adott lett volna – egyéb kötelezettségeimből kifolyólag csak vasárnap, de akkor simán –, hogy értelmes emberkísérletképpen öt filmet nézzek meg gyors egymásutánban.

Mármint moziban, a Budapesti Klasszikus Filmmaratonon.

Rövidítve: BKFM. (Miszerint: „a Budapesti Klasszikus Film Maratont a három legjelentősebb, filmörökséget bemutató európai fesztivál között tartják számon a nagyvilágban, a bolognai Il Cinema Ritrovato és a lyoni Lumière Fesztivál mellett.”) Az első előadás délelőtt negyed 12-kor kezdődött a különböző helyszíneken, az utolsó este 8-kor – vagy kicsit később –, és a közbeesők is, amik érdekeltek, mind úgy, hogy odaértem volna mindegyikre.

Végül azonban ilyen-olyan okokból megálltam háromnál.

Hogy egyébként a Queen-koncertfilmet és az esemény összes sztárvendégét is kihagytam – Pawel Edelmant, Mohsen Makhmalbafot, Mathieu Kassovitzot –, azt külön ne is feszegessük.

Úgyhogy előbb arra gondoltam, hogy nem is írok az egészről semmit – lásd a szembeszökő különbségeket a maraton, az elvetélt maraton és a félmaraton között –, ám később újraértékeltem ezt.

Már csak azért is, mert maga a BKFM szuper dolog, és ezt illik rögzíteni.

Meg azért is, mert érdekes, hogy hogyan működnek híres – vagy nem annyira híres – művek, amiket vagy láttam régen, vagy nem, de nyilván más a kontextusuk most.

A Nemzeti Filmintézet fesztiválját szervező szervezők azt írják eseményértékelő közleményükben, hogy több mint 10 ezer nézője volt a több mint 100 előadásnak.

Ebből hat alkalommal voltam ott én is valamelyik mozi valamelyik termében, csütörtökön, pénteken és szombaton egyszer-egyszer, a zárónapon tehát háromszor.

A vasárnapi ötöshöz vagy a Toldiban kellett volna pluszban a Kertész Mihály rendezte Dodge City és a francia–belga–libériai Őrült Johnny, vagy a Virradat c.

Murnau-ősklasszikus és Tarr Béla Kárhozatja az Urániában.

Mindegy, ami megvolt, az féltucat.

Elaine May: Mikey és Nicky Nagyon szeretem Peter Falkot, olyankor is, amikor Columbo, de olyankor tán még jobban, amikor nem az.

Ebben az 1976-os gengszter- és barátság- és árulásfilmben, John Cassavetes párjaként egyáltalán nem az.

Érdekes, hogy a tárgyalt féltucatban pont abban a filmben nincsenek erős női karakterek, amit nő rendezett.

Meg az is, hogy a hetvenes években még ilyen rögtönzős-realisztikus stílusa és rideg, totálisan romantikátlanított vége is lehetett egy hollywoodi stúdiófilmnek.

John Huston: Kallódó emberek Néhány jelenete innen-onnan megvolt, de még nem láttam egyben, egészen mostanáig.

Arthur Miller írta, így a szöveg pont olyan, amilyenek a huszadik század közepén íródott amerikai színdarabok szövege lenni szokott, tele van az életet jó mélyen megmagyarázni iparkodó mondatokkal, gondolatmenetekkel.

Marilyn Monroe egyformán néz, suttog és sírdogál az elejétől csaknem a végéig – akkor kiborul és kiabál is –, és túl sok arca Clark Gable-nek sincs.

Eli Wallachnak van, ezt mindig is tudtuk róla.

Tankönyvi vége a régi időknek típusú történet, mai szemmel kőkemény és hosszú lóleteperő jelenetekkel, állatvédők közelébe se menjenek.

Ridley Scott: Thelma és Louise Amikor először láttam a 90-es évek legelején, több bajom volt vele, mint ezúttal.

Úgy emlékszem, zavart, hogy az utolsó fél órában a történetmesélés mikéntje elemelkedett kicsit a földtől.

Az, hogy addig lentebb volt, jobban állt neki.

Most nem zavart ez.

Hogy feminista szabadságfilm ez, vagy sem, nem számít, hiszen milyen menő, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, happy end-e, amit az utolsó kockákon látunk, vagy korántsem.

Lucian Bratu: Angela továbbmegy Ez a 80-as évek eleji román film a szakirodalom szerint úgy került elő, hogy Radu Jude megidézte a Ne várjatok túl sokat a világvégétől c. 2023-as komédiájában.

Egyrészt abszolút olyan, mint a korszak ironikus-szatirikus-keserédes szovjet filmjeinek jelentős része, effélékből sokat láttam.

A legkevésbé sem ront neki a kommunista rendszernek, mégis megmutatja óvatosan, hogy nincs kolbászból a kerítés, és továbbmenni csak akkor lehet, ha felemelik a sorompót.

Ennél is érdekesebb, hogy a férfi főszerepet – Gyurit, a mérnököt, aki összejön a bukaresti taxisofőrnővel a fővárosban – az erdélyi magyar Miske László játssza.

Sajnálom, hogy nem tudtam megítélni, mennyire beszél jól románul.

Amúgy a román–magyar együttélés nehézségeiről vagy bármilyenségéről nem számolnak be az alkotók.

Henry King: A pisztolyhős A Kallódó embereknél is klasszikusabb western, a műfaj abszolút fénykorában, 1950-ben készült, a Magyarországról elszármazott vagabund, Andre de Toth ötletéből írták.

A leggyorsabb kezű pisztolyhősnek elege van a pisztolyhősködésből – Gregory Peck harminc-egynéhány éves volt csak, amikor eljátszotta a megfáradt-kiégett figurát –, békés, nyugodt életet szeretne, közösséget, ahol elhiszik, hogy megváltozott, asszonyt, aki szereti, gyereket, aki tiszteli – és aki máshogyan cseperedik másmilyenné majd.

Szegény gunfighter a mai Hollywoodban fix, hogy elérné, amire annyira vágyik.

Andrzej Wajda: Hamu és gyémánt Évtizedekkel ezelőtt láttam, nem sok mindenre emlékeztem belőle.

Zbigniew Cibulski napszemüvegére igen, és arra is, ahogy sebesülten bukdácsol a fal mellett.

Gomulka-korszak ide vagy oda, hihetetlen, hogy 1958-ban kijöhetett Lengyelországban egy film, amiben a Honi Hadsereg párttitkárgyilkos katonája noha kételkedő-szenvedő, de összességében mégiscsak pozitív hős lehetett.

Annak is megvan a maga varázsa, ha 35 milliméteres, meglehetősen elhasználódott kópiáról vetítenek valamit 2026-ban.

Hogy többet ad-e a réven (élményként), mint amennyi elvész a vámon (minőségben, képben-hangban), az azért nem egyértelmű.

Hát ennyire futotta.

Jövőre pedig csak azért is megcsinálom, amit most elmulasztottam. ]]>