A történelem során a demokrácia különböző formákat öltött.

Miért ne tehetné ugyanezt a fasizmus is?

Mai változata kétségkívül eltér a két világháború közötti elődjétől, de néhány alapvető vonása könnyedén azonosítható: beindul a nemzetet zárt, homogén etnikai közösségnek tekintő nemzeti „megújhodás”; felüti fejét a hangsúlyosan idegengyűlölő és rasszista radikális nacionalizmus; az új rendszer hajlamos lesz az autokráciára, és megkérdőjelezi a demokratikus értékeket.

A klasszikus fasizmus nem volt sem konzervatív, sem kizárólagosan reakciós: a múltba tekintés helyett új világot akart építeni.

Karizmatikus vezetői olyan demagógok voltak, akik egyesítették a felvilágosodás-ellenes kultúrát a modernizmussal és az egyenlőtlenség új ideológiáival (szociáldarwinizmus, biológiai rasszizmus, imperializmus).

Manapság az autoriter rendszerek új hullámát láthatjuk: az egész világon szélsőjobboldali mozgalmak és kormányok lépnek színre.

Vezetőik egyáltalán nem hivatkoznak a fasizmusra, de elképzelhető, hogy mégis egyfajta „posztfasizmussal” állunk szemben, egy olyan eszmerendszerrel, amelynél érdemes felismerni a klasszikus fasizmustól való történelmi távolságot, illetve az ideológiai és a politikai téren bekövetkezett jelentős változásokat.

Az elődökkel ellentétben a posztfasizmus elfogadja a liberális demokrácia intézményes kereteit, belülről és nem kívülről akarja lerombolni a demokráciát.

Nem ez az egyetlen alapvető különbség a hagyományos fasizmus és a jelenlegi populista irányzatok között.

Néhány elitista milliárdostól és technokratától eltekintve a posztfasizmusnak nincs utópista víziója.

Számos konzervatív értéket védelmez – a hagyományokat, a családot, a nemzeti szuverenitást –, valamint vissza akarja állítani a nemzeti nagyság és prosperitás hajdani aranykorát.

Nem kergeti a „totális állam” mítoszát, hanem az állam lecsupaszítását hirdeti.

Austrian Archives / IMAGNO / APA-Images / AFP Hitler és Mussolini az ismeretlen katona sírjához vezető úton 1936 körül.

Manapság az iszlamofóbia vette át az antiszemitizmus helyét, és néhány szélsőjobboldali politikus még Izraelt is lelkesen támogatja.

Csupán a demagógia maradt meg: az emigránsokat és a menekülteket betolakodókként és fenyegetésként azonosító bűnbakkeresés.

A demokrácia nem pusztán formális szabályrendszer, hanem nehéz küzdelmek árán kivívott államforma, és az antifasizmus elengedhetetlen ahhoz, hogy az előttünk álló évszázadban sikeresen megőrizzük egyenjogúságra törekvő szemléletünket.

Egy „nem-antifasiszta” demokrácia törékeny és sebezhető.

Enzo Traverso , a bölcsészettudományok professzora, a Cornell Egyetem tanára.

A férfiakat ma is jobban veszélyezteti a fasizmus retorikája és esztétikája A mérgező maszkulinitás globális reneszánszának vagyunk tanúi.

A 20. századi fasizmus néhány meghatározó, a globális polikrízis és a gyors technológiai fejlődés által táplált torz elképzelése manapság új formát öltött.

A klasszikus fasizmus egyfajta dominanciával, agresszióval és fegyelemmel fémjelzett férfiképet preferált.

Mussolini Olaszországától kezdve Hitler Németországáig a 20. századi fasizmus az „erős vezetőt” dicsőítette, aki személyi kultuszt épített, ugyanakkor hangsúlyossá tette a fizikai erő széles körű társadalmi presztízsét.

Az első világháborút követő trauma, a bizonytalanság és a társadalmi változások vezettek ahhoz a jelenséghez, amit számos tudós az egész Európában eluralkodó férfiasságválságnak nevezett.

A fasiszta vezetők azt mondták követőiknek, hogy méltatlanul bántak velük, és azt ígérték, hogy visszaadják számukra a korábbi társadalmi státuszukat és önbecsülésüket.

Szembetűnő párhuzam található a fasiszta szólamok és a kortárs demagógok áldozatszerepre kihegyezett narratívája között.

A férfiakat ma is jobban veszélyezteti a fasizmus retorikája és esztétikuma.

Mindaz, ami az 1930-as években a Hitlerjugend keretei között a félkatonai szervezetekben és a testedzésben manifesztálódott, ma a szélsőséges mozgalmak körében népszerű hipermaszkulin fitnesz- és küzdősportkultúrában ölt testet.

Az évszázados férfiasságmítoszok újjáéledése nem csupán a szélsőséges körökre jellemző.

A fiatal férfiak új nemzedékét vonzza a szélsőségesen maszkulin, nőellenes Manosphere (manoszféra) kultuszjellegű atmoszférája.

Az egész világon tanúi vagyunk az erőszakos férfiideált reklámozó „erős vezetők” visszatérésének, akik csorbítani akarják a nők jogait.

A fiúkba és a férfiakba újból azt táplálják, hogy erősnek, gazdagnak és dominánsnak kell lenniük, különben nincs esélyük a státuszért és elismerésért folytatott zéró összegű játékban.

Ugyanígy a „looks maxxing”, a kinézet kimaxolása, új kifejezés ugyan, de a mögötte álló filozófia korántsem: az a hit, hogy csupán egyféle férfiideál létezik.

A 20. század egyik legnagyobb tanulsága, hogy az „erős férfi” vezetők politikai színháza csak akkor sikeres, ha kellő számú rajongójuk van.

Itt kapcsolódnak össze az iskolákban is tapasztalható ifjúsági trendek és online szubkultúrák a mai geopolitikával.

Julia Ebner , az Oxfordi Egyetem (Magdalen College) kutatója.

A szélsőséges jobboldali populisták rosszabbak, mint a mai fasiszták George Orwell egyik 1944-es cikkében amiatt aggódott, hogy a fasizmus homályos címkévé kopott.

Nyolcvan év elteltével még nehezebb meghatározni, mit jelent a szó.

A fasizmusnak csak az 1990-es évek óta létezik tudományos konszenzuson alapuló definíciója – de ez sem tekinthető igazán pontosnak, hanem csak a gyakorlatban is használhatónak.

Eszerint a fasizmus olyan radikálisan antidemokratikus és forradalmi hatalom, amely elszántan törekszik arra, hogy az újjászülető nemzeti közösség „igazi” tagjainak tömegmozgalma révén megszabadítsa vélt dekadenciájától a nemzetet.

A fasizmust, mint a szélsőségesen illiberális nacionalizmus forradalmi formáját bemutató elmélet rövid leírását annak egyik befolyásos változatából vontam ki, s ezt először 1991-ben publikáltam, nevezetesen, hogy ez a populista ultranacionalizmus „palingenetikus” formája.

A „palingenetikus” azt jelenti, hogy az újjászületésre törekszik; a „nacionalizmus” a szekularizálódó nyugati államok keretébe helyezi; az „ultra” arra utal, hogy a liberális-demokratikus nacionalizmust egy totalitárius új renddel kívánja felváltani; a „populista” pedig azt emeli ki, hogy a fasiszta állam eltér a pusztán elnyomáson alapuló, orwelli államtól.

A fenti meghatározásból az következik, hogy jelenleg a világon sehol sincs hagyományos értelemben vett fasiszta rezsim.

Putyin állama elnyomó autokrácia, amely leszorítja az emberek társadalmi és politikai aktivitását; Hszi Csin-ping Kínája de facto ultranacionalista, de ideológiailag kommunista állam, amely szintén passzivitásra kárhoztatja alattvalóit; az ajatollah állama teokrácia; Modi , Trump és Netanjáhu – bár társadalmi konfliktusokat szítanak, és emberiesség ellenes bűnökkel vádolják őket – mindezt demokratikusan megválasztott vezetőkként teszik, és aktívan, belülről számolják fel a demokráciákat.

Nem fasiszták, hanem még rosszabbak.

Alapvető fenyegetést jelentenek a liberális demokráciákra, de egyúttal a radikális jobboldali populizmus (radical rightwing populism, az RRWP) megtestesítői is.

Lehet, hogy első pillantásra nem tűnnek olyan veszedelmesnek, mint a „fasiszták”, de a radikális jobboldali populista államformák manapság sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek mind az emberiségre, mind az ökoszisztémára nézve, mint a klasszikus értelemben vett kortárs fasizmus, ami az 1930-as évek tomboló áradatához képest ma már csak mérgező patakocska.

Roger Griffin , az Oxford Brookes Egyetem professor emeritusa és a The Nature of Fascism (The Pinter Press, 1991) című könyv szerzője.

ANGELA WEISS / AFP Donald Trump amerikai elnök (középen), valamint (fent, balról jobbra) Sztálin, Hitler és Mussolini képei láthatók egy tüntetésen, amely a Donald Trump kormányzata ellen szervezett „Good Trouble Lives On” nevű országos akciónap keretében zajlott New Yorkban 2025. július 17-én.

Néhány női közszereplő úgy véli: a feminizmus veszélyt jelent a nemzetre A Sección Femenina, a spanyol szélsőjobboldali Falange mozgalom női tagozata bizonyítja, hogy a nők politikai aktivitása nem feltétlenül az emancipációs törekvésekben testesült meg.

A spanyol fasiszta párt részeként 1934-ben alapított szervezet azt tűzte ki célul, hogy elfogadtassa a nőkkel a fasiszták által számukra kijelölt szerepet: hogy elsődlegesen feleségek, anyák és a nemzet hű leányai legyenek.

A női tagozat sajátossága az volt, hogy ezt a propagandát egy nyilvános szereplést vállaló, fegyelmezett és politikailag befolyásos női elit népszerűsítette, akik az átlagos nő számára megfelelőnek tartott házias jellegű ideállal szemben hivatalt vállaltak, utaztak, nyilvános előadásokat tartottak, a rezsimen belül hatalmi pozíciókról vitáztak.

Egy idő után történelmi elődöket kerestek, hogy az ő példájukkal támasszák alá az elképzeléseiket.

Végül a 15–16. században élt I.

Izabella kasztíliai királynő mellett döntöttek, akire a nemzetet szolgáló katolikus feleségként és anyaként lehetett hivatkozni.

Ugyanakkor a mai spanyol szélsőjobbal való összevetésnél óvatosan kell eljárni.

A Vox, a vezető szélsőjobboldali párt, demokráciában működik, és nincs olyan szervezete, amely a Sección Femenina mai megfelelője lenne.

Mégis óhatatlanul felmerül a kérdés, mi történik, ha a nők nagy nyilvánosság előtt antifeminista szólamokat hirdetnek?

A Vox néhány vezető politikusnője és hangadója azt állítja, hogy a feminizmus veszélyt jelent a nőkre, a családra, a férfiakra és a nemzetre.

Nem véletlen, hogy a párt a közelmúltban újból előszedte Kasztíliai Izabella alakját, és példaképként állította a nők elé.

Néhány kortárs szélsőjobboldali női közszereplő kiemelt értékként kezeli a spanyol nacionalizmust és az anyák családmegtartó szerepéről beszél; a társadalom tartóoszlopainak nevezik a főállású családanyákat az általuk ártalmasnak vagy nemzetidegennek tartott áramlatokkal szemben, ahogy ők a feminizmust, szocializmust és a nem keresztény vallásokat nevezik.

A szélsőjobboldali nők álláspontja korábban és ma is segít abban, hogy úgy állítsák be az antifeminizmust, mintha az a nők érdekeit szolgálná, miközben pont az ellenkezője igaz.

Ahogyan azt a történelmi fasizmus és a kortárs szélsőjobboldal példája is mutatja, a feminizmussal szembenálló mozgalmaknak szükségük van olyan nőkre, akik segítenek elfogadtatni az eszméiket, illetve tekintélyt és legitimációt biztosítanak nekik.

Begoña Barrera López , történész, a Sevillai Egyetem tanára.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Milyen fenyegetést jelent ma a fasizmus? first appeared on 24.hu .