„A klímatudományban használt kifejezések többsége nem teljesítette legfőbb feladatát, nevezetesen azt, hogy tiszta képet nyújtson az emberiséget fenyegető veszély mértékéről és természetéről, és ennek megfelelő válaszreakciót váltson ki – hívta fel a figyelmet öt évvel ezelőtt az antropogén éghajlatváltozás alapvető kommunikációs problémájára Forgács Bálint, az ELTE Kognitív Pszichológiai Tanszékének adjunktusa.
Ehhez képest ma már a csapból is az folyik, hogy ha biztosítani akarjuk az élhető földi létet az emberiség ma élő fiatalabb és a későbbi generációinak, akkor a klímaváltozás elleni küzdelem és a globális felmelegedés megfékezése napjaink legfontosabb feladata.
A 2021-es Glasgow-i , a 2022-es Sarm-el-Sejk-i , a 2023-as dubaji , a 2024-es bakui és a 2025-ös belémi ENSZ-klímacsúcsok szerény eredményei azonban azt mutatják, hogy hiába vált Európában is égető valósággá a klímaváltozás, a társadalom egészére kiterjedő érdemi változások nélkül végül addig szerencsétlenkedünk, míg mind megsülünk .
Christopher Schrader német tudományos újságíró évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy összeállít egy olyan klímakalauzt, amelyben sorra veszi a klímaszkeptikus szomszédokat, a cinikus rokonokat, a korlátolt polgártársakat és a csekély értelmű döntéshozókat is érzékenyíteni képes különféle kommunikációs stratégiákat.
A Süddeutschen Zeitung szerkesztője a német nyelvű tudományos ismeretterjesztés egyik oktatási segédanyagként is ajánlott 400 oldalas bestsellerét írta meg a tervezett kisokos helyett.
A hónap elejétől Hogyan beszéljünk a klímaváltozásról? címen részben már magyarul is olvasható kézikönyve a meggyőzést szolgáló praktikák listázása helyett az eddigi kommunikáció sikertelenségének okait kitárgyalva kíván kiutat mutatni a mostanra kialakult patthelyzetből.
Schrader klímakommunikációs kalauzának magyarra fordított első hét fejezete a Cleanwashers oldal készítőinek köszönhetően bárki által elérhető és szabadon letölthető, csakúgy, mint a 2022-es német eredeti frissítésekkel kiegészített fejezetei.
Közlegelők és tévhitek „Az éghajlatváltozás minden más témánál jobban megmutatja, hogyan működik az elménk.
Felfedi azt a veleszületett képességünket, hogy csak azt látjuk, amit látni akarunk, és figyelmen kívül hagyjuk azt, amit inkább nem szeretnénk tudni” – idézi a brit Climate Outreach agytröszt egyik munkatársát a kötet bevezetőjében Schrader.
Szerinte ugyanis a klímaváltozásban „az a trükkös, hogy nem csupán természettudományos és technológiai, hanem társadalmi és politikai kérdésről is beszélünk.
Például egy adott ponton működő technológiai megoldás egy másik helyen társadalmi problémákat súlyosbíthat.
Sokan inkább másoktól várják az első lépést.
Van, aki tanácstalanságból, mások tudatos számításból, így végül mindenki kivár, figyeli a többieket, és senki sem mozdul.
A klímaválság számos olyan közösségi problémával mutat hasonlóságot, amelyekben az egyéni rövid távú érdekek a közösség érdekei elé kerülnek, és végső soron magának az egyénnek a hosszú távú létfeltételeit is veszélyeztetik.” A közlegelők tragédiájaként is ismert jelenség Schrader szerint azért is válik egyre tartósabbá, mert a leváltani kívánt fosszilis energia még ma is a gazdasági fejlődés, a társadalmi felemelkedés és a növekvő jólét ígéretével kecsegtet. „A kibocsátás lehetővé teszi a társadalmi felemelkedést, ami viszont tovább növeli a kibocsátást, mert a magasabb jövedelmek megfizethetővé teszik a növekvő húsfogyasztást, az autókat, a repülőutakat.
De hogyan lehet megállítani a növekedést egy olyan világban, ahol az előrejutás esélyei és az életmódunk is ettől függenek?
És ki hozza meg a döntést?
Ki mondja meg, hogy kinek mit kell feladnia?
Hogyan lehet elérni, hogy közben ne legyenek olyanok, akik vesztesnek érzik magukat, és ezért akadályozzák a változást?”.
Aztán ott van annak a kérdése, hogy mit jelent pontosan az, hogy „nullára csökkenteni”?
Egyes kibocsátások technikailag nem kerülhetők el teljesen, ezért az éghajlat-politika gyakran beszél a „nettó nulla vagy nettó zéró” célról.
Ez azt jelenti, hogy egyes iparágak vagy országok továbbra is kibocsáthatnak üvegházhatású gázokat, míg mások valóban nullára, vagy még az alá csökkentik a kibocsátást, tehát valahol valóban eltávolítják a CO2-t a légkörből.
Tudásdeficit Schrader szerint egyáltalán nem véletlen, hogy a legtöbb általa idézett és példának hozott forrás az angolszász országokból származik.
Mint írja, az „Egyesült Államokban, Ausztráliában és az Egyesült Királyságban az éghajlatkutatók és aktivisták különösen nagy nyomás alá kerültek.
A tudományos eredményeket ezekben az országokban kifejezetten támadták és a mai napig támadják, illetve a konzervatív politikával szembeni lépésként kezelik.
Németországban, Ausztriában és Svájcban, de még a mostani Magyarországon sem ilyen drámai a helyzet, de hasonló jelenségek ezekben az országokban is léteznek”.
Az éghajlatváltozásról szóló kommunikáció fontos eleme a tévhitek eloszlatása, „hogy megcáfoljuk a tudományt tagadó körökben gyakran felbukkanó mítoszokat”.
Ám a tények aligha homályosítják el a klímatagadók és -szkeptikusok tisztánlátását.
A szerző szerint amikor a viselkedés megváltoztatásának konkrét lehetőségeiről beszélünk, a hangsúly a gyakorlatra, vagyis a mit, hogyan és mikor kérdésre kerül. „A leghatásosabb, ha olyan megoldásokat mutatunk, amelyek könnyen megvalósíthatók és beilleszthetők a mindennapokba.
Sokat segíthetnek azok a példák is, amelyek megmutatják, hogy másoknak már sikerült változtatniuk.
Az információ önmagában azonban kevés: csak akkor vezet valódi változáshoz, ha a gyakorlatban is könnyen alkalmazható”.
Remény Egy 2016-ban a Science folyóiratban publikált nemzetközi kutatás alapján Schrader azt állítja, hogy minden ellenkező látszat ellenére van remény a változásra.
A politikai szabályozás ugyanis jelentős hatással lehet az egyedi és közösségi viselkedési mintázatokra.
A tíz évvel ezelőtti tanulmányban ismertetett kutatás azt vizsgálta, milyen feltételek mellett indulhat el a pozitív visszacsatolási kör. „Az emberek ugyanis annál gyakrabban vesznek fel segítőkész, társadalmilag vagy környezetileg kívánatos viselkedést, minél elterjedtebb az adott magatartás” – írja a szerző.
Ebben a folyamatban különösen fontosak azok az elvárások, amelyek arra vonatkoznak, hogy mások mit tesznek.
A jogalkotás által bevezetett normák azt az üzenetet közvetítik, hogy nemcsak az egyének, hanem a társadalom egésze számára is új ösztönzők és lehetőségek jelennek meg.
Emellett meghatározó az is, hogy mennyire látható az új viselkedés, mekkora az alkalmazkodási nyomás, és mekkora változtatást igényel az egyéntől.
Schrader szerint ha nem igényel erős átállást, akkor könnyen elérhető egy fordulópont, ráadásul minél inkább megváltoznak a környezeti feltételek, annál valószínűbb, hogy az emberek kitartanak az új viselkedési forma mellett.
A szerző szerint nem véletlen, hogy a PIK kutatói 2020-ban bevezették a társadalmi fordulópontok fogalmát.
Tanulmányukban hat olyan területet jelöltek meg , ahol akár 15 éven belül nagy változások indulhatnak el a véleményalkotás, a tudás és a viselkedés területén.
Szerintük ezek a folyamatok már 30 éven belül kézzelfogható eredményeket hozhatnak.
Schrader szerint ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a döntéshozók és a társadalom befolyásos szereplői is felismerjék: a fosszilis energiaforrások további kiaknázása nemcsak klímapolitikai, hanem erkölcsi értelemben is problematikus.
Ez a felismerés egyébként szerinte egyes spirituális vezetők megszólalásaiban, például Ferenc pápa Laudato Si’ enciklikájában már markánsan megjelent.
Az egyházfő szövege, mint kiderült, jelentős hatással volt a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményre, amelynek klímacéljait azonban csak részben sikerült megvalósítani.
Legalábbis eddig.
Christopher Schrader: Hogyan beszéljünk a klímaváltozásról? online kézikönyv, Cleanwashers, 2026.
Fordítás: Bányai Klaudia és Paul Ágnes. ]]>

Vélemények és hozzászólások
Vitatkozz a témáról kulturáltan. A hozzászólásokra a közösségi irányelveink és az adatvédelmi tájékoztató vonatkozik.