Mostanában sok szó esik arról, hogy a Magyarországon hiányzó munkaerőt nem külföldről kellene előteremteni, hanem a hazai munkaerő-tartalékot kellene mozgósítani.

Csakhogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy aki egy hátrányos helyzetű, rossz közlekedésű településen él, könnyen el tud menni máshová dolgozni, vagy akár csak el tud jutni oda, ahol több munkalehetőség van.

Zsinka Flóra, a Pécsi Tudományegyetem Demográfia és Szociológia Doktori Iskolájának kutatója és Berger Viktor, a PTE Szociológia Tanszékének oktatója a Szociológiai Szemlében megjelent tanulmányukban egy baranyai aprófalu példáján keresztül vizsgálták, miért olyan nehéz az elköltözés azok számára, akik egyszerre élnek hátrányos társadalmi helyzetben és földrajzilag is kedvezőtlen helyen.

A kutatás fontos tanulsága, hogy az immobilitás, vagyis a helyben maradás nem egyszerűen a mobilitás hiányát jelenti.

Aki nem költözik el, nem feltétlenül azért marad, mert nincs benne elég ambíció, vagy mert nem ismeri fel a jobb lehetőségeket.

A helyben maradás mögött lehetnek nagyon is racionális anyagi megfontolások, családi és baráti kapcsolatok, korábbi traumák, a biztonság iránti igény, de az is, hogy az ember egy idő után még egy hátrányos helyzetű falut is elkezd otthonosnak és kívánatosnak látni.

Háromszeg A kutatók a településnek a Háromszeg nevet adták.

A névválasztás nem véletlen: több helybéli lakos is a Bermuda-háromszöghöz hasonlította a falut, amikor arról beszélt, hogy úgy érzi, sokak számára innen egyszerűen nincs kiút.

Háromszeg a Sellyei járásban található, Magyarország egyik legkedvezőtlenebb gazdasági-társadalmi helyzetű, aprófalvas térségében.

A falu közlekedési lehetőségei rendkívül korlátozottak.

Kifelé kora reggel két busz indul – iskolaszünetben csak egy –, majd dél körül még egy.

Késő délután érkezik egy busz, amely az iskolásokat hozza haza, de kifelé ekkor már nem lehet vele utazni.

Autóval és jogosítvánnyal csak nagyon kevesen rendelkeznek.

A faluban nincs sem orvosi ellátás, sem iskola.

Az általános iskolásoknak van iskolabusz, de a távolabbi középiskolákba való napi eljutás a közlekedési hálózat hiányosságai miatt szinte lehetetlen.

Ennek következménye az is, hogy csak kevés fiatal szerez középfokú végzettséget.

Egyetlen bolt működik a településen, de a kínálata szegényes, az árak pedig lényegesen magasabbak, mint a városi szupermarketekben.

A rendszerváltás előtt persze másképp nézett ki a falu élete.

Az államszocializmus idején a lakosság nagy része a szomszédos település termelőszövetkezetében dolgozott, miközben sok család otthon is gazdálkodott, állatokat tartott.

A rendszerváltás után a tsz még rövid ideig működött, majd megszűnt.

Ma a közelben nincs olyan munkáltató, amely nagyobb számban foglalkoztatná a helyieket.

A település egyetlen helyi munkáltatója az önkormányzat.

Háromszeg népessége a 20. században lényegében folyamatosan csökkent: 1900-ban még több mint 700, ma mindössze 150–200 ember él a településen.

A kutatók 29 félig strukturált interjút készítettek 31 falubelivel.

Jól mutatja a viszonyokat, hogy közülük ketten érettségiztek, egy ember technikumot végzett, öten szakiskolai vagy szakközépiskolai végzettséggel rendelkeztek, húszan pedig legfeljebb az általános iskolát fejezték be.

Három embernek még a nyolc általánosa sem volt meg.

Tizenegyen születésük óta Háromszegen éltek, a többiek jellemzően a környező falvakból és városokból kerültek ide, sokan gyermekként a szüleikkel, mások párkapcsolat vagy házasság révén.

A faluban vannak kisebb közösségek, amelyek tagjai összejárnak, de általánosan inkább a bizalmatlanság és a bezárkózás jellemző.

Többen mondták, hogy azért nem találkoznak szívesen másokkal, mert a helyiek szerintük irigyek és pletykásak.

Ha valakinek sikerül egy helyi mércével luxuscikknek számító tárgyat, például autót vásárolnia, annak gyorsan híre megy, és rögtön felmerül a kérdés, hogy honnan volt rá pénze.

A kutatók olyan panaszokat is hallottak, hogy a helyiek meglopják egymást.

Még maga a „faluban járkálás” is negatív jelentést kaphat: egyes interjúalanyok ezt a koldulással vagy a cigarettacsikkek gyűjtögetésével azonosították.

A legtöbben ezért nem szívesen járnak az utcán, nem nagyon engednek be másokat az otthonukba, és ők sem járnak át másokhoz.

A nagyobb települések, ahol több munkalehetőség lenne, busszal csak átszállással és jelentős időráfordítással érhetők el, a hazajutás pedig egy teljes munkaidőben dolgozónak sokszor megoldhatatlan.

Az egyik interjúalany például azért veszítette el a munkáját, mert az új főnöke nem fogadta el, hogy fél órával a munkaidő vége előtt el kell indulnia, különben nem éri el az egyetlen buszt, amellyel haza tud jutni.

A falu egy másik lakosa a legközelebbi nagyközségben dolgozott volna hat órában, de csak négyórás műszakot tudott vállalni, mert csak így tudta elérni a hazafelé tartó buszt.

A járat ráadásul másfél órán át, kerülő úton vitte haza.

Volt olyan interjúalany is, aki kilométereket gyalogolt az út szélén egy állásinterjúra, mert a Háromszegről induló busz késett, emiatt lekéste a csatlakozást, az interjúval pedig nem várták meg.

A vásárlás és az ügyintézés szintén komoly szervezést igényel.

Busszal egy nagyobb bevásárlás vagy hivatalos ügy intézése gyakran egy egész napot elvesz az utazással és várakozással együtt.

Aki teheti, havonta megkér egy családtagot vagy ismerőst, hogy autóval vigye el.

Ha a szűkebb ismeretségi körben senkinek nincs autója, fuvarost fogadnak: fizetnek egy helybelinek azért, hogy elvigye őket.

Ilyen körülmények között a „mozgósítsuk a hazai munkaerő-tartalékot” jelszó egészen más értelmet kap.

Zsinka a Qubit kérdésére elmondta: nehéz választ adni arra kérdése, hogy hány olyan település található az országban, ahol hasonló okokból immobilok az emberek.

Különösen a délnyugati és az északkeleti határmenti területeken számos kistelepülés küzd a közlekedési és intézményi infrastruktúrák hiányosságaiból fakadó problémákkal, és feltételezhető, hogy a tanulmányban közölt megfigyelések kisebb-nagyobb mértékben ezekre a falvakra, valamint egyes leszakadó városi területekre is érvényesek lehetnek. „Itt találtam meg a békét” A kutatók szerint a közmunka és a környéken elérhető napszámos munkák továbbra is erősen a lokalitáshoz kötik az itt élő családokat.

A kitörés objektív valószínűsége alacsony, ezért az anyagi és társadalmi kényszer sokakat abba az irányba terel, hogy maradjanak a hozzájuk hasonlóan alacsony tőkével rendelkező emberek között.

Ez azonban nem csak kényszer, ennél bonyolultabb a helyzet.

Az immobilitásban fontos szerepet játszanak a családi kötelékek és az informális támogató hálózatok is.

Aki elköltözik, nemcsak egy lakást és egy települést hagy el, hanem elveszítheti azokat a kapcsolatokat is, amelyek a mindennapi túlélést lehetővé teszik.

Az ingatlanárak szintén fontosak.

Háromszegen rendkívül olcsón lehet lakáshoz vagy házhoz jutni, de ez egyszerre lehet lehetőség és stigma is: a falu éppen azért olcsó, mert a magasabb gazdasági tőkével rendelkezők számára aligha vonzó lakóhely.

A kutatók szerint a helyben megszerezhető és megtartható, túlélést biztosító tőkék helyhez kötöttsége miatt a lakóhely-változtatás komoly kockázatot jelent.

A városba költözéssel az ott élők azt is kockáztatják, hogy még abból az alacsony tőkevolumenből is veszítenek, amit Háromszegen képesek megszerezni.

Az interjúkban visszatérően jelent meg a csend, a nyugalom, a szabadság és a biztonság.

A vidéki tájat a veszélyesnek és zajosnak leírt városi terekkel állították szembe.

Különösen érdekes, hogy a biztonság iránti igény elsősorban a női interjúalanyok történeteiben jelent meg.

Több fiatal nő számára Háromszeg menedékké vált: egy olyan hellyé, ahol a sok kényszerű helyváltoztatással és traumával átszőtt múlt után végre otthonra találhattak.

Laura, egy 35 éves nő például így fogalmazott: „Nagyon szerencsétlen életem volt. [...] Nagyon, nagyon rossz életem volt.

Itt, [Háromszegen] találtam meg a békét.” A férfiak is nagyra értékelték a vidéki tájat, de náluk inkább a szabadság jelent meg fontos értékként.

A 26 éves Dávid például gyerekkori emlékeit idézte fel: „Tehenészetek voltak, mindenhova jártunk ki, fürödtünk itt a patakokba.

Itt azért el lehetett lenni, régen mi föltaláltuk magunkat.” Vagyis ugyanaz a hely, ami kívülről nézve a bezártság, a munkanélküliség és a rossz közlekedés szinonimája lehet, az ott élők egy részének a szabadságot, a biztonságot vagy éppen a békét juttatja az eszébe.

De ez nem jelenti azt, hogy ne látnák a hátrányokat.

A 47 éves Szilvia például egyszerre beszél arról, hogy milyen jó falun élni, és arról, hogy mennyire nehéz ott boldogulni: „Jó itt lenni, nem arról van szó, tehát így csendes, meg minden, nem erről van szó, csak ez tényleg a hátrány, hogy itt nem mész semmire, itt tönkremész.

Tehát itt most mondjam azt, hogy nyomorogsz?

Főként, hogyha nincs autód. [...] Én már nem szeretek itt lenni.

Jó, mondjuk, a városi élet sem vonz.

Szeretek Pécsre menni, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, szeretek menni.

De csak arra az időre, míg kikapcsolódok, így hosszú távon nem, nem bírnám.

Azért így a falusi élet az nekem kell.” A háromszegiek tehát egyszerre lehetnek elégedetlenek a lakóhelyükkel és egyszerre ragaszkodhatnak hozzá.

És ez az ellentmondás különösen jól látható azoknál, akik megpróbáltak elköltözni.

Alex például több külföldi és pécsi munkahelyen is próbálkozott, de sehol nem tudott hosszabb távon megmaradni.

Az interjú idején ismét Háromszegen élt, miközben arról beszélt, hogy szeretne újra külföldre menni.

A szülőfalujában sem érzi igazán jól magát, máshol azonban szintén nem találta a helyét.

A kutatók szerint Háromszegen több olyan fiatal férfi él, aki hasonlóan sikertelen költözési kísérleteken van túl.

A problémát nemcsak a társadalmi, kulturális és gazdasági tőke hiánya jelenti.

Az is számít, hogy a családjuk nem tudja anyagilag támogatni őket, ezért a legkisebb kezdőtőke nélkül indulnak el.

Ha külföldön becsapják őket, és rosszabb anyagi helyzetben térnek haza, vagy Pécsen nem tudják fizetni a drága albérletet, nincs olyan anyagi tartalékuk, amelyből átvészelhetnék a kudarcot.

Bizonyos esetekben még az ehhez szükséges kulturális kompetenciák – például alapvető jogi ismeretek – is hiányoznak.

A 24 éves Balázs története különösen szemléletesen mutatja meg ezt a helyzetet: „Huszonnégy éve abban a szobában vagyok.

Ugye megint abban a szobában vagyok.

Már elég. [...] Mostanában ezért is van ez a sok ivászat.

Mer Pécsre elmentem, az nem jött össze, és ott már volt nekem egy saját dolgom, meg...

Csak elbaszódott az egész.

És akkor megint visszajönni anyuékhoz.

Megint nullán.” A mobilitás tehát nem csupán elszántság kérdése.

Ahhoz, hogy valaki el tudjon költözni, olyan erőforrásokra is szüksége van, amelyek éppen a hátrányos helyzetű embereknek állnak a legkevésbé rendelkezésükre.

A hely, amit magunkkal viszünk A tanulmány értelmezési keretét Pierre Bourdieu francia társadalomtudós elmélete adja.

Ennek lényege, hogy a társadalmi helyzet nemcsak az emberek külső lehetőségeit alakítja, hanem azt is, hogy milyen lehetőségeket látnak maguk előtt kívánatosnak és reálisnak.

A szocializáció során az emberek a fizikai terek struktúráit is részben magukba építik, írják a kutatók.

A társadalmi kényszerek idővel preferenciákká alakulhatnak.

A térbeli habitus így azoknak a tapasztalatoknak a lenyomatát is magán viseli, amelyeket valaki korábban a különböző terekben szerzett.

Ez magyarázhatja azt a látszólagos ellentmondást is, hogy valaki egy olyan helyen akar maradni, amely objektív mutatók alapján hátrányos.

Bourdieu szerint a habitus meghatározza azt is, hogy az emberek milyen lakóhelyeken és lakásokban érzik magukat jól és otthonosan.

Ha a fizikai tér és a kialakult térbeli diszpozíciók között túl nagy eltérés alakul ki, abból elégedetlenség és frusztráció származhat: az ember úgy érezheti, hogy nincs a helyén.

Háromszegen éppen ezt a feszültséget lehet megfigyelni.

Egyfelől vannak az objektív kényszerek: rossz közlekedés, kevés munka, alacsony jövedelmek, kevés iskolázottság, gyenge szolgáltatások.

Másfelől vannak az otthonosság és a biztonság szubjektív tapasztalatai.

A falu lehet egyszerre olyan hely, ahol „nem mész semmire”, és olyan hely, ahol valaki végre „megtalálta a békét”.

A kutatók egyik fontos elméleti állítása éppen az, hogy a mobilitási tőkét nem lehet egyszerűen egy skálán mérni.

Nem igaz, hogy minél mobilabb valaki, annál jobb helyzetben van.

A mobilitás sok erőforrást igényelhet, de az immobilitás is lehet privilegizált helyzet eredménye.

A magasabb társadalmi státuszú ember például megengedheti magának, hogy otthonról dolgozzon, és olyan helyen éljen, ahonnan kevés mozgással is könnyen elér minden fontos szolgáltatást.

Az elit pedig akár szabadon választhat mobilitás és immobilitás között.

Ezzel szemben a kiszolgáltatott helyzetű ember mobilitása is lehet kényszerű.

Az ételfutár például folyamatosan mozog, miközben éppen a magasabb társadalmi státuszúak immobilitását teszi lehetővé.

Háromszegen a helyben maradás azonban egyszerre kényszer és választás.

Kényszer, mert a költözéshez szükséges gazdasági, kulturális és társadalmi tőke sokak számára nem áll rendelkezésre.

Kényszer, mert a közlekedés, a munkaerőpiac és a lakhatási lehetőségek beszűkítik a mozgásteret.

De választás is lehet abban az értelemben, hogy az emberek nem pusztán elszenvedik a helyet, ahol élnek, hanem jelentést adnak neki.

A csendet, a nyugalmat, a szabadságot és a biztonságot olyan értékekké alakítják, amelyekért érdemes maradni.

Ez különösen fontos akkor, amikor a társadalmi problémák megoldására kizárólag a mobilitás növelését tekintjük válasznak.

A „menjen el onnan” típusú megoldások könnyen figyelmen kívül hagyják, hogy az emberek nem egyetlen dimenzióban mérlegelnek.

Egy költözés jelenthet jobb állást, de jelentheti a családi segítség elvesztését is.

Jelenthet magasabb jövedelmet, de magasabb albérleti díjat és olyan költségeket is, amelyekkel az ember nem tud megbirkózni.

Jelenthet szabadságot, de egy olyan idegen közeget is, amelyben valaki nem érzi magát otthon.

A háromszegi történetek ezért nem egyszerűen egy elzárt magyar falu történetei.

Azt mutatják meg, hogy a társadalmi mobilitásról szóló gondolkodásban könnyű összekeverni két dolgot: azt, hogy valaki fizikailag képes-e elmozdulni egy helyről, és azt, hogy képes-e egy másik társadalmi térben tartósan megkapaszkodni.

Zsinka szerint a lokális szolgáltatások és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése, valamint társadalmi szinten az esélyegyenlőség növelése mindenképpen fontos lépések lehetnek az integráció irányába.

A kutató azt mondja, hogy a tanulmányukban arra mutattak rá, hogy a problémáknak alapvetően strukturális gyökereik vannak, ezért szerinte a társadalmi és intézményi feltételek rendszerszintű átalakítása lenne szükséges az érdemi változás eléréséhez.

Címlapkép: Bojár Sándor / Fortepan ]]>