A humanoid robotika nagypályás világában filozófiai háború készülődik.

Az egyik oldalon az olyan MI-titánok állnak, mint az NVIDIA , akik a „szimulációra tervezés” (Design for Simulation – DFS) elvét hirdetik.

Ez az elképzelés lényegében azt mondja ki, hogy a hardvert eleve úgy kell megépíteni, hogy az MI könnyen betanítható legyen a virtuális térben.

A másik oldalon viszont egy veterán robotikus nemes egyszerűséggel „S.T.U.P.P.I.D.”-nak nevezte ezt az egész megközelítést.

Scott Waltertől származik, aki negyven évnyi tapasztalattal a háta mögött, két robotszimulációs cég társalapítójaként pontosan tudja, miről beszél.

Walter éles kritikájában kifejti: óriási hiba és veszélyes, visszafelé mutató trend, ha hagyjuk, hogy a szimuláció korlátai diktálják a hardver kialakítását.

Az alkalomra egy frappáns angol mozaikszót is alkotott: S.T.U.P.P.I.D. , azaz Simulation Throttled Underperforming Product Integration Design (szimuláció által gúzsba kötött, alulteljesítő termékintegrációs tervezés). .x-post-container { margin: 1.5rem 0; display: flex; justify-content: center; } Ez egy egyenesen Dr.

Jim Fannek, az NVIDIA vezető kutatójának címzett hadüzenet.

Fan korábban amellett érvelt, hogy a modern megerősítéses tanulás (Reinforcement Learning – RL) skálázásához a hardvert és a szimulációt közösen kell megtervezni. „Ha a robotodat nem lehet jól szimulálni, keresztet vethetsz az RL-nek” – jelentette ki Fan, ezzel a szimulációt a tervezési folyamat abszolút prioritásává emelve. .x-post-container { margin: 1.5rem 0; display: flex; justify-content: center; } Walter szerint viszont ez tipikusan az az eset, amikor a gombhoz varrjuk a kabátot.

Konkrét példákat is hoz: a Unitree Robotics például az új H2-es humanoidjánál állítólag leegyszerűsítette a bokaízületet.

Míg a G1-es modellnél egy mechanikailag fejlettebb párhuzamos megoldást alkalmaztak, az újnál áttértek a soros elrendezésre, mert az „RL-barátabb”.

De említhetnénk a komplex, inas-meghajtású kezek kerülését vagy az okosmotorok teljesítményének visszafogását is, csak hogy lineárisabb, a szimulátor számára emészthetőbb választ adjanak.

Walter szerint a mérnökök annyira rettegnek a „sim2real” szakadéktól (a szimuláció és a valóság közötti különbségtől), hogy inkább a valóságot hajlítják a szimulációhoz, ahelyett, hogy a szimulációt fejlesztenék a komplexebb, ütőképesebb valóság leképezésére.

Miért fontos ez?

Ez nem csupán egy akadémiai szőrszálhasogatás; a robotika mérnöki tudományának lelke a tét.

Ha a „szimuláció mindenek felett” megközelítés győz, azzal azt kockáztatja az iparág, hogy egy olyan robotgenerációt hozunk létre, amelyet ugyan könnyebb betanítani, de a fizikai világban alapvetően gyengébb képességű, kevésbé hatékony és sérülékenyebb lesz.

Ez a szoftveres modellezés kényelmét részesíti előnyben a gép tényleges teljesítményével szemben.

Walter kritikája egyfajta harci felhívás a mérnököknek: tessék fejleszteni a szimulációs eszközöket, ahelyett, hogy „lebutítanák” a hardvert a jelenlegi szoftveres korlátokhoz.

Ahogy ő fogalmazott: „Nem azért tervezünk hidakat, hogy a statikai elemző szoftverek kedvében járjunk.” A végső cél ugyanis az, hogy jobb robotokat építsünk, nem pedig olyanokat, amik csak az Isaac Simben mutatnak jól.

A legjobb konstrukciók mindig abból születnek, ha azt kérdezzük: mire van szüksége a robotnak?

Nem pedig abból, hogy mit bír el a szimulátor.