Az MIT és a svájci EPFL kutatói olyan robotot alkottak, amely nem a propellerek nyers erejével, hanem a csapkodó szárnyak kecsességével hódítja meg az eget és a vizet.

Ami azonban még ennél is lenyűgözőbb: a szerkezet képes kirepülni a vízből a levegőbe – ez a mutatvány pedig hosszú évek óta megoldhatatlan feladvány elé állította a mérnököket.

A gépet a szaknyelv Flapping-wing Aerial Aquatic Vehicle (FAAV) , azaz csapkodó szárnyú légi-vízi jármű néven emlegeti, ihletője pedig nem más volt, mint a búvárkodásban profi lunda.

A legnagyobb kihívást a levegő és a víz sűrűsége közötti ordító különbség jelenti.

Ami tökéletesen működik repülés közben, az a víz alatt gyakran kezelhetetlenül túlméretezettnek bizonyul.

Míg a valódi madarak trükkös módon behajtják a szárnyukat a víz alatt, a kutatók egy mechanikailag egyszerűbb, mégis zseniális megoldást választottak: a szárnyak rugalmasságára alapoztak.

Ez lehetővé teszi, hogy a robot a levegőben magas frekvencián (körülbelül 10 Hz-en), a vízben pedig jóval lassabban (~1 Hz-en) csapkodjon, mindezt ugyanazzal a motorrendszerrel meghajtva. (function() { var container = document.currentScript.previousElementSibling; if (!container || !container.classList.contains('youtube-facade')) return; function loadVideo() { var src = container.dataset.youtubeSrc; if (!src) return; var iframe = document.createElement('iframe'); iframe.src = src; iframe.title = 'YouTube video player'; iframe.frameBorder = '0'; iframe.allow = 'accelerometer; autoplay; clipboard-write; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture; web-share'; iframe.referrerPolicy = 'strict-origin-when-cross-origin'; iframe.allowFullscreen = true; container.innerHTML = ''; container.classList.remove('youtube-facade'); container.removeAttribute('role'); container.removeAttribute('tabindex'); container.removeAttribute('aria-label'); container.appendChild(iframe); } container.addEventListener('click', loadVideo); container.addEventListener('keydown', function(e) { if (e.key === 'Enter' || e.key === ' ') { e.preventDefault(); loadVideo(); } }); })(); A mérnöki rémálom azonban a vízből való kijutásnál kezdődik – a csapat szerint ez a teljes ciklus leginkább energiaigényes fázisa.

A kutatók rájöttek, hogy a kilépési szög kritikus: a robotnak körülbelül 70 fokos szögben kell áttörnie a felszínt, hogy sikeresen visszatérhessen a repüléshez.

A súlyproblémát is elegánsan oldották meg: a hagyományos, nehéz vízhatlan burkolat helyett – ami túl súlyossá tenné a gépet a repüléshez – minden egyes elektronikai alkatrészt külön-külön szigeteltek le.

Ez a húzás feleslegessé tette a külső vázat, és a rendszert alapértelmezés szerint semleges felhajtóerejűvé tette.

Miért akkora szám ez?

A propelleres drónok zajosak, nagy sebességű lapátjaik pedig komoly veszélyt jelenthetnek a környezetre, különösen az érzékeny ökológiai kutatások során.

Egy csapkodó szárnyú robot természeténél fogva biztonságosabb, halkabb és kevésbé zavaró a vadvilág számára.

Az alkotók elképzelései szerint a jövőben egy kutató akár a hátizsákjában is kivihetne egy ilyen eszközt a partra: a robot elrepülne a megadott GPS-koordinátákhoz, lemerülne vízmintát venni vagy méréseket végezni, majd egyszerűen visszarepülne a bázisra.

Ez a hibrid megközelítés olyan új, minimális környezeti terheléssel járó módszereket kínál az óceánkutatásban, amelyekre a különálló légi vagy vízi robotok önmagukban képtelenek lennének.