1995. október 30-án 54 ezer szavazaton múlt– a voksok alig több mint egy százalékán – hogy Quebec tartomány Kanada része maradt.

A függetlenségről döntő népszavazási kérdés így hangzott: egyetért-e azzal, hogy „Quebec szuverénné váljon, miután hivatalos ajánlatot tett Kanadának egy új gazdasági és politikai partnerségre a Quebec jövőjéről szóló törvényjavaslat és az 1995. június 12-én aláírt megállapodás keretében?” Utólagos kutatások szerint a szavazók egy része nem is pontosan értette, mire mond igent: sokan úgy hitték, az „igen” után Quebec valamilyen formában Kanada része marad.

Egy 43 szavas, kétszeresen alárendelt kérdőmondaton múlt egy ország sorsa.

Nem kell azonban az óceánon túlra menni hasonló példáért.

Az 1989-es hazai „négyigenes” népszavazás első és legfontosabb kérdése mindössze hatezer szavazatnyi, 0,07 százalékpontos különbséggel dőlt el, miközben a kampány jelentős része arról szólt, hogy a pártok elmagyarázzák, melyik válasz pontosan mit is jelent.

A 2017-es török alkotmányos népszavazáson pedig – ahol az elnöki rendszer bevezetéséről 51,4 százalékos igen és 48,6 százalékos nem arányban döntöttek a szavazók – a szavazólapra már kérdés sem került: a választók egy üres „Evet” (igen) és egy „Hayır” (nem) mező közül pecsételhettek, akár a kérdés ismerete nélkül is.

Ha a népszavazásokon, ahol egyetlen, hónapokig elemzett és vitatott kérdésről van szó, ekkora jelentősége van a megfogalmazásnak, vajon mekkora lehet a jelentősége egy több tucat kérdésből álló közvélemény-kutatásban, ahol a válaszadó másodpercek alatt dönt?

A reprezentatív közvélemény-kutatások egyik alapvető funkciója, hogy a politikai napirenden lévő közügyek lakossági megítéléséről átfogó és megbízható képet kapjunk, és ezáltal a demokratikus visszacsatolás egy adott politikai közösségben ne csak négyévente az urnák előtt vagy az ilyen-olyan minőségű, de mindenképp szelektív elérésű konzultációkon keresztül történhessen meg.

A legnagyobb érdeklődéssel követett pártpreferencia-mérésekhez képest a közügyek megítélésében azonban nem kevés fejfájást jelent a tárgyilagosságra és semlegességre törekvő kutatóknak, hogy pontosan milyen megfogalmazással és keretezéssel tálaljuk a válaszadók elé az aktuális üggyel kapcsolatos kérdésünket.

Közhelyszámba megy, hogy minden a kérdésfeltevésen múlik, de pontosan mik azok a buktatók, amik ilyen vagy olyan irányba torzíthatják a kérdésre adott válaszokat?

Jelen írásunkban a számos torzító hatás közül eggyel foglalkozunk részletesebben, ami a fent bemutatott népszavazási példákban különösen releváns: az úgynevezett egyetértési torzítással (angol szaknyelven: acquiescence bias ). ]]>