A magyar tudományos rendszer megújításakor nem az egyes intézményekből és azok jelenlegi helyzetéből érdemes kiindulni, hanem abból, hogy milyen rendeltetést kell a rendszer egészének betöltenie, és ehhez milyen nélkülözhetetlen funkciókra van szükség.

Ha ezt elfogadjuk, rögtön felmerül a következő kérdés: van-e olyan szereplője a rendszernek, amely saját intézményi érdekein túl annak egészére is jogosult befolyást gyakorolni?

Két ilyen szereplő azonosítható: a kormány és a Magyar Tudományos Akadémia.

Nem azért, mert ők a magyar tudományos rendszer két „legfontosabb” intézménye.

Helyzetük annyiban sajátos, hogy mindkettőtől elvárható, hogy saját intézményi érdekein túl a rendszer egészéért is felelősséget vállaljon.

Két legitimáció A kormány legitimációja demokratikus, politikai és időszakos.

A választásokon rendszeresen megújuló felhatalmazása alapján képviseli és politikai döntésekre fordítja le a közérdeket; nemzeti stratégiai célokat és prioritásokat határoz meg; szabályozza a rendszer működését; közforrásokat biztosít és oszt el, döntéseiért pedig politikai felelősséget visel.

Az Akadémia legitimációja más természetű: tudományos, köztestületi, történeti-intézményi és folyamatos.

A tudományos közösség önszerveződéséből, teljesítményelvű kiválasztási mechanizmusaiból, köztestületi jellegéből, autonómiájából, közfeladataiból és társadalmi hitelességéből származhat – de ezt a legitimációt működésével újra és újra képes kell legyen igazolni.

A kormány demokratikus legitimációja nem helyettesítheti a tudományos legitimációt, ahogyan a tudományos legitimáció sem helyettesítheti a demokratikus felhatalmazást.

Az Akadémia nem része a kormányzatnak.

Nem döntheti el, hogy az ország mennyit fordítson kutatásra az egészségügyhöz, oktatáshoz vagy honvédelemhez képest, és nem határozhat meg a társadalom számára kötelező politikai prioritásokat.

A kormány viszont nem tudományos intézmény.

Demokratikus felhatalmazása önmagában nem teszi tudományosan igazzá állításait, és nem jogosítja fel arra, hogy politikai preferenciákkal helyettesítse a tudományos minőségértékelést vagy ő döntse el, mi tekintendő tudományosan megalapozott ismeretnek.

Egyiküknek sem szabad behatolnia a másik legitimációs tartományának területére.

Együttműködésük mégis célszerű, mert különböző, egymással nem helyettesíthető erőforrásokat és képességeket hoznak a rendszerbe.

A kormány a demokratikus felhatalmazást, a közpolitikai prioritásképzést, a jogalkotási és végrehajtási képességet, a közforrásokat és a politikai elszámoltathatóságot.

Az Akadémia pedig – jó esetben – a tudományos közösség szervezett tudását, a tudományos minőség megítélésének képességét, a szakmai autonómiát, a hosszú időtávú gondolkodást, az interdiszciplináris integrációt, a tudományos és etikai hitelességet, valamint a kormányzati ciklusokon átívelő intézményi memóriát.

Ez a különleges rendszerszintű felelősség azonban egyikük számára sem jelenthet kizárólagosságot.

Az egyetemek, kutatóintézetek és kutatóhálózatok, finanszírozók, közgyűjtemények, vállalati kutató-fejlesztő szervezetek ugyancsak nélkülözhetetlen szereplők , és közülük több maga is konstitutív funkciókat hordoz.

Saját küldetésükből ugyanakkor legitim intézményi érdekek és sajátos nézőpontok következnek.

A rendszerszintű kormányzás egyik feladata éppen az, hogy ezek érvényesülése a rendszer egészének működését erősítse, és ne annak vagy más konstitutív funkciók működésének rovására történjen.

A kormánytól és az Akadémiától ezért különleges rendszerszintű felelősségvállalás és önkorlátozás várható el.

Ez nem kell együtt járjon azzal, hogy a mindenkori kormánynak és a mindenkori Akadémiának minden kérdésben egyetértésre kell jutnia.

Az egészséges kapcsolatnak a vita, a disszenzus lehetősége is része.

Az együttműködés nem személyes jó viszonyt, hanem olyan intézményes kapcsolatot jelent, amely akkor is működik, ha a szereplők között nézetkülönbség van.

Komparatív intézményi előny?

Minden nemzeti tudományos rendszer mögött van állam és kormányzat.

A magyarhoz hasonló Akadémia azonban korántsem található meg minden ország tudományos rendszerében.

A sikeres nemzeti tudományos rendszerek intézményi felépítése igen különböző : nincs egyetlen olyan akadémiai szervezeti modell, amely valamennyi sikeres tudományos rendszer szükségszerű eleme volna.

Az akadémia léte tehát önmagában nem garantálja egy nemzeti tudományos rendszer sikerét.

Ebből azonban nem az következik, hogy ahol történetileg kialakult egy nagy legitimációjú, a tudomány egészét átfogni képes autonóm intézmény, ott célszerű annak szerepét mérsékelni vagy jelentéktelenné tenni.

A kérdést inkább meg kell fordítani: milyen rendszerszintű előnyt tud Magyarország teremteni abból, hogy van egy „különleges” Akadémiája, és azt érdemi szerephez juttatja a nemzet életében?

A magyar Akadémia történetileg kialakult intézményi infrastruktúrája lehetőséget ad arra, hogy bizonyos, a tudományos rendszer egészének működéséhez szükséges funkciókat egyetlen, folyamatosan működő és a tudományterületek egészét átfogó szervezet integráljon.

Amit más országokban egyetemek, kutatási tanácsok, szakmai társaságok, finanszírozó szervezetek, think tankek és különféle tanácsadó testületek megosztva látnak el, arra nálunk egy szervezetben állnak rendelkezésre képességek.

Ha ezt jól használjuk, abból nemzeti szintű komparatív intézményi előny lehet.

Ha rosszul használjuk, történelmi relikvia.

Az államnak ugyanis szüksége van olyan képességekre, amelyeket saját maga nem képes hitelesen biztosítani magának: független tudományos minőségítéletre, autonóm tudományos kritikára és önkorrekcióra, hosszú távú tudományos gondolkodásra, valamint olyan tudományos tanácsadásra, amelynek hitelességét éppen az adja, hogy nem a politikai döntéshozó szervezet része.

Az autonóm Akadémia ezért nem az állam ellenhatalma.

Egy jól működő állam számára kormányzási erőforrás lehet.

Mindez azonban lehetőség, nem szerzett jog.

Az Akadémia kétszáz éves múltja önmagában egyetlen 21. századi funkció ellátására sem jogosítja fel.

A múlt magyarázza, hogyan jött létre; jelenlegi és jövőbeli funkcióinak hiteles ellátása igazolhatja, miért van rá szükség.

Az államnak fel kell ismernie, hogy szüksége van egy erős és autonóm Akadémiára, és a maga eszközeivel biztosítania kell ennek feltételeit.

Az Akadémiának viszont saját magának kell biztosítania a tudományos közösségi legitimációt.

Alkalmassá kell tennie magát ennek a szerepnek a betöltésére.

Nem befolyásának visszaszerzéséről, hanem a közjót szolgáló lehetőségeinek és felelősségének újrafelfedezéséről van szó.

A magyar tudományos közösség közös tere Mire lehet képes egy ilyen Akadémia?

Egyik legfontosabb képessége a teljes magyar tudományos közösség integrációja lehet.

Egyetlen más szervezet sem foghatja át önmagában a magyar tudományos közösség egészét .

Az Akadémia különlegessége abban rejlik, hogy a kutatóhelyeket nem közvetlenül, hanem elsősorban kutatóikon, tudósaikon és tudományos közösségeiken keresztül integrálja.

Ugyanazon akadémiai közösségben találkozhat az egyetemi oktató-kutató, a kutatóhálózat vagy valamely más kutatóintézet munkatársa, a múzeumban, levéltárban vagy könyvtárban dolgozó kutató, az ipari kutatás-fejlesztésben tevékenykedő szakember, a határon túli magyar tudós és a világ más részein működő magyar kutató.

Nem munkáltatójuk képviselőiként, hanem egy tudományterület művelőiként és a magyar tudományos közösség tagjaiként.

Ez az integráló képesség teszi lehetővé, hogy az Akadémia olyan kérdésekben is közös belső teret biztosítson, ahol célszerű a tudományos közösség vitáit lefolytatni, mielőtt azok a politikai döntéshozók vagy a széles nyilvánosság elé kerülnek.

Az Akadémia feladata ilyenkor nem feltétlenül az egységes álláspont előállítása.

Előbb lehetőséget kell teremtenie arra, hogy a különböző álláspontok, tudományos érvek, intézményi törekvések és legitim érdekek megismerhetővé váljanak egymás számára.

Ehhez azonban nem egyszerűen fórumokra, hanem tudományos közéleti kultúrára van szükség.

Az autonómia másik oldala A tudomány autonómiájáról többnyire úgy beszélünk, mint a politikai vagy gazdasági beavatkozástól való mentességről.

Van azonban egy másik oldala is.

A tudomány autonómiája nemcsak azt követeli meg, hogy a politika ne avatkozzon be a tudomány belső vitáiba, hanem azt is, hogy a tudományos közösség maga se próbálja a politikával eldöntetni azokat.

Ha egy-egy jelentősebb tudományos vitában vagy belső konfliktusban az egyik szereplő kormányzati támogatást keres, a másik ellenzéki politikusokat mozgósít, a harmadik médiakampányt indít, akkor a tudomány formálisan akár autonóm is maradhat, funkcionálisan azonban elveszíti önkormányzati képességének egy érdemi részét.

Ennek hosszú távon különösen káros a következménye.

A tudományos közélet szereplői megtanulják, hogy érdekeik érvényesítésének eredményes módja nem feltétlenül a szakmai érvelés és a közösségen belüli megegyezés keresése, hanem kényszer alkalmazása erős külső szövetségesek útján.

Az autonóm tudományos közösségnek vállalnia kell, hogy saját konfliktusait maga dolgozza fel.

Ez természetesen nem jelenthet „akadémiai omertát”.

Jogellenesség, közpénzek felhasználása, súlyos etikai problémák vagy közvetlen közérdek esetén szükség van a megfelelő nyilvánosságra és eljárásokra.

A cél nem a titkolózás, hanem annak elkerülése, hogy a tudományos kérdéseket vagy a tudományos közösség belső döntéseit, vitáit külső politikai vagy kommunikációs erőviszonyok döntsék el.

Az Akadémiának ehhez a tudományos közösség deliberatív terévé kell válnia.

A deliberáció több az álláspontok ütköztetésénél.

A résztvevőknek meg kell próbálniuk tisztázni, milyen tényekben értenek egyet, hol van valódi tudományos nézetkülönbség, hol ütköznek legitim intézményi érdekek, milyen értékválasztások húzódnak meg a vita mögött, és hol lehetséges közeledés.

Ehhez annak is természetessé kell válnia, hogy a vita során valaki módosíthatja az álláspontját anélkül, hogy ezt vereségnek kellene tekintenie.

A rendezett disszenzus A deliberáció célja nem feltétlenül a konszenzus.

Sokkal inkább a feltárás, a tisztázás, az önismeret.

Egy autonóm tudományos közösség érettségét nem az mutatja, hogy minden kérdésben egységes álláspontot képes elfoglalni.

Az Akadémia egyik fontos „terméke” lehet a rendezett tudományos disszenzus is.

A tudományos bizonytalanság vagy disszenzus hiteles megjelenítése nem a tudomány gyengesége, hanem integritásának próbája.

A társadalomnak és a döntéshozóknak ugyanis nem mindig egyetlen „akadémiai válaszra” van szükségük.

Sokszor értékesebb egy hiteles összkép arról, hogy mit tud a tudomány, miben bizonytalan, hol és miért vannak szakmailag megalapozott nézetkülönbségek, és milyen következményekkel járhatnak a különböző döntési lehetőségek.

Ez különösen fontos ott, ahol a tudományos ismeretekből nem következik automatikusan egyetlen politikai döntés.

A tudomány feltárhat tényeket, összefüggéseket, valószínűségeket, kockázatokat és következményeket.

A különböző értékek és társadalmi érdekek közötti választás azonban végső soron politikai felelősség.

Éppen ezért különösen kényes kérdés a tudományos tekintély felhasználása politikai döntések társadalmi legitimálására.

A döntéshozó számára érthetően értékes, ha döntését tudományos érvekkel is alá tudja támasztani.

A tudomány hitelesítheti a döntés alapjául szolgáló tényállításokat, feltárhatja annak várható következményeit és összevetheti az alternatívákat, de tudományos legitimációt automatikusan nem adhat magának a politikai döntésnek.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tudomány társadalmon kívüli és értékválasztásoktól mentes világ lenne, vagy hogy a tudósnak ne lehetne politikai véleményük.

A határt nem a tudós és a politika között, hanem a tudományos állítás legitimációja és a politikai döntés legitimációja között kell meghúzni.

A tudós állampolgárként támogathat vagy bírálhat politikai döntéseket; tudományos tekintélyére hivatkozva azonban világossá kell tennie, hogy tudományos konszenzust, többségi szakmai álláspontot, intézményi állásfoglalást képvisel, vagy saját szakmai és közéleti véleményét.

A politikai önkorlátozás egyik legnehezebb próbája pedig éppen az, hogy a döntéshozó elfogadja-e ezt a választ.

Nem várja-e el a tudomány képviselőitől az egyetértést akkor is, amikor annak nincs megfelelő szakmai alapja; nem gyakorol-e nyomást az autonóm tudományos intézményekre; és ha azok nem szolgáltatják a kívánt legitimációt, nem keres-e olyan egyéni szaktekintélyt vagy intézményi szereplőt, aki kész a kívánt álláspontot „a tudomány” nevében képviselni.

Ez utóbbi esetben azonban az önkorlátozás követelménye már nem csak a politikára és az Akadémiára vonatkozik.

Az egyes tudósnak is tudnia kell, hogy személyes szakmai tekintélye – legyen bármilyen jelentős – nem azonos a tudományos közösség egészének tekintélyével.

Különösen akkor nem, ha az adott kérdésben nincs tudományos konszenzus.

Ez nem a tudomány közéleti felelősségének korlátozása, hanem hitelességének feltétele.

Az Akadémia ugyanis éppen azzal őrizheti meg azt a tudományos tekintélyt, amelyre a döntéshozóknak és a társadalomnak szükségük van, hogy adott esetben képes megtagadni annak politikai legitimálásra való felhasználását.

Két felelősség Az Akadémia integráló és deliberatív funkciója hosszabb távon a tudományos közéleti kultúrát is meghatározza.

Hogyan vitatkozunk?

Hogyan viseljük el, ha kisebbségben maradunk?

Hogyan változtatjuk meg álláspontunkat új bizonyítékok hatására?

Hogyan különböztetjük meg a tudományos érvet saját intézményünk legitim, de mégiscsak részleges érdekeitől?

Ez is tudományos integritás, nemcsak az, hogy valaki plagizált-e.

Egy működő belső deliberációs rendszer a kormány számára is jelentős értéket teremtene.

Nem a politikai döntéshozónak kellene a tudomány belső konfliktusainak döntőbírájává válnia, és nem az járna jól, aki jobb politikai hozzáféréssel rendelkezik.

Egy demokratikus kormány ilyen helyzetben joggal mondhatná a tudományos közösségnek: „Vitassátok meg először autonóm fórumaitokon.

Mutassátok meg, miben van konszenzus, miben nincs, milyen szakmailag megalapozott alternatívák léteznek, és azoknak milyen következményei lehetnek.

Ezután vállaljuk mi a politikai döntés felelősségét.” Az Akadémia azonban csak akkor tarthat igényt erre az integráló szerepre, ha erőteljesen törekszik arra, hogy fórumai valóban nyitottak, szakmailag hitelesek, pluralisták és méltányosak legyenek – hogy ne valamely tudományterület, intézménytípus, generáció vagy akadémiai csoport hatalmi pozícióját konzerválják –, és ha az Akadémia maga is képes az önkritikára és az önkorrekcióra.

A tudomány autonómiáját nemcsak megvédeni, hanem gyakorolni is tudni kell.

Az Akadémia egyik legfontosabb 21. századi rendeltetése az lehet, hogy ehhez közös belső teret biztosítson a teljes magyar tudományos közösségnek: olyan teret, amelyben az képes saját nézeteit egyeztetni, különbségeit felismerni, vitáit autonóm módon lefolytatni, közös álláspontjait kialakítani és fennmaradó nézetkülönbségeit tisztességesen megjeleníteni.

A politika feladata nem ennek a folyamatnak az irányítása, hanem autonómiájának tiszteletben tartása, eredményeinek mérlegelése, majd a döntés meghozatala és az érte viselt politikai felelősség vállalása.

Oberfrank Ferenc az MTA elnökének főtanácsadója.

Az írás a szerző véleménye, az abban foglaltak nem tükrözik sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem az MTA Elnöke hivatalos álláspontját. ]]>