Egy keddi napon, amikor éppen otthonról dolgozom, hív az Országos Vérellátó Szolgálat (OVSZ).

Valaki sürgős műtétre vár, és mivel éppen olyan ritka vércsoportja van, mint nekem, így szeretnék, ha hamar elmennék vért adni.

Összecsukom a laptopot, cipőt húzok, és húsz perc múlva a Karolina úti véradóhelyen vagyok.

Bő egy óra múlva pedig már otthon.

Közben levették a majd’ fél liter vért, jól vagyok, talán egy kicsit gyengébb az átlagosnál.

Holnapra kutya bajom.

A tűszúrás sem fájt, amit éreztem egy kicsit, az az ujjbegyszúrás: innen csak néhány csepp vért vesznek, hogy ellenőrizzék a vörösvérsejtszintemet.

Néhány nap múlva sms érkezik az Országos Vérellátó Szolgálattól: megköszönik a segítséget, és jelzik, éppen most kapta meg a beteg a véremet.

Ha négy-öt napig senki nem adna vért, a rendszer nem működne A véradásról könnyű úgy gondolkodni, mint valamiféle közös tartalék feltöltéséről: elmegyünk, hozzátesszük a magunkét, és a segítség ott vár, amíg szükség lesz rá.

A valóságban ez a tartalék folyamatos mozgásban van.

Nagy Sándor , az OVSZ szakmai főigazgató-helyettese elmondja: az ország vérkészlete alaphelyzetben körülbelül ötnapos felhasználásra elegendő , egy súlyosan vérző beteg ellátásához akár tíz-húsz-harminc egységre is szükséges lehet.

A ritkább vércsoportokból egy nap alatt összegyűjtött mennyiséget így néhány óra felhasználása is elviheti.

A sürgősségi ellátás elsőbbséget élvez.

Ha a következő négy-öt napban senki nem jönne vért adni, a rendszer nem tudna működni.

Nagyon vékony jégen járunk – fogalmaz Dr.

Nagy Sándor.

Először adott vért, de már a következő alkalmat tervezi Újra a véradóközpontban vagyunk.

A huszonnégy éves jogi asszisztens, Tihanics Vanessza most adott életében először vért.

Ez a cikk eredetileg a Nők Lapja nyomtatott magazinjában jelent meg, és most a 24 Extra kínálatában is olvasható.

A Nők Lapja a női nézőpontoknak és a sokféle élettapasztalatnak ad teret: személyes történetekkel, elmélyült interjúkkal és hiteles riportokkal segít megérteni önmagunkat és a körülöttünk változó világot.

Kultúráról, kapcsolatokról, egészségről és társadalmi kérdésekről írunk kíváncsian, érzékenyen, közérthetően.

Hiszünk a jó történetek erejében és abban, hogy egymás megismerése közelebb visz a saját válaszainkhoz is.

Nők Lapja – történetek, amelyek összekötnek: noklapja.hu „Nagyon kedvesek voltak a hölgyek, végig beszélgettek velem, folyamatosan szóval tartottak, és figyeltek arra, hogyan érzem magam” – meséli.

Vanessza a Nemzeti Fejlesztési Központban dolgozik, ahol rendszeresen érkeznek véradásra hívó e-mailek, és a kollégái közül is többen elmentek már.

A legfontosabb indíttatást mégis az édesapjától kapta: ő vidéken visszatérő véradó.

Átbeszélték, mi fog történni, mennyire fáj, és hány embernek lehet segíteni vele.

Vanessza ezután időpontot foglalt. „Ha egyszer nekem vagy valamelyik családtagomnak lenne szüksége vérre, én is örülnék, ha lennének, akik vállalják” – mondja.

Van egy tizenkilenc éves öccse, őt is biztatják, hogy tartson velük.

Vanessza megérti a bizonytalanságát: hozzá is csak most jutott el igazán, miért fontos eljönni.

Viszont már szívesen visszatérne.

És ezt meg is teheti a pelikánnapja után, ami ötvenhat nap múlva jön el: a levett vér ekkorra pótlódik maradéktalanul a szervezetben.

És hogy miért a pelikán a jelképe az Országos Vérellátó Szolgálatnak?

The post „Ha négy-öt napig senki nem adna vért, a rendszer nem tudna működni” first appeared on 24.hu .