A 2026-os nyár drámai módon emlékeztetett arra, hogy az energiabiztonság és az éghajlatváltozás nem különálló kihívások.

A történelmi léptékű aszály következtében a Duna vízszintje rekordközeli mélypontra süllyedt, ami jelentősen visszafogta a paksi atomerőmű teljesítményét, miközben az ország számos térségében vízkorlátozásokat kellett bevezetni.

Az események rámutattak arra, hogy még a nagy, központosított energiatermelő rendszerek is sérülékenyek lehetnek a szélsőséges időjárási helyzetekkel szemben.

Ennek fényében az energiaközösségekről ma már nem csupán mint klímavédelmi vagy társadalmi kezdeményezésekről érdemes beszélni, hanem olyan decentralizált energiarendszerek építőelemeiként, amelyek képesek növelni az ellátás rugalmasságát, csökkenteni a hálózatok terhelését és alkalmazkodni a jövő egyre gyakoribb éghajlati szélsőségeihez.