A tatai Öreg-tavat mesterségesen hozták létre még a honfoglalás előtt; amikor Árpád vezér betette a lábát Tatára, már tó fogadta ott.

Persze a települést akkor még nem hívták Tatának, a nevet először 1093-ban említik írott források, amelyek rögtön meg is magyarázzák, hogy miért hívják úgy a települést, ahogy.

A kevésbé romantikus magyarázat szerint a város alapítóját Tatának vagy Tadeusnak hívták, de hálistennek van jobb megfejtés is: az, hogy az államalapító Szent István nem tudta kimondani Deodatus, a keresztapja nevét, ezért csak tatának hívta.

A történeti források mondjuk ezt nem így magyarázzák, hanem úgy , hogy tiszteletből nem mondta ki Deodatus nevét, de könnyen lehet, hogy a tata sokkal könnyebben kimondhatónak tűnt neki, mint a Sanseverinói Deodatus.

Könnyen lehet, hogy ebből egy szó sem igaz, de egyrészt történetnek jó, másrészt pedig Tata valahogy mégis Tata maradt, hogy Tadeus vagy a keresztapa miatt, az nagyjából mindegy is.

Rohrbacher Miklós, Tata egyik legnagyobb krónikása szerint nem Szent István, hanem úgy általában a magyarok tehetnek róla, hogy Tata Tata lett: ő úgy tudta, hogy nem a király, hanem a hétköznapi magyarok bicskája tört bele a Deodatus névbe, ezért inkább Tatának hívták a települést.

Deodát egyébként létezett, nem ezen folyik a vita: hol cseh, hol normann, hol apuliai származásúnak tartják, de akárhogy is, a kis Szent István nem lett volna nélküle se szent, se István .

Ami lényeges: itt van az ország egyik legrégebbi halastava, amit rendszeresen lehalásznak, és most az egykor feneketlennek tűnő tó kezd kiszáradni, hiába lehet pótolni a vizét, és hiába eresztik le telente, hogy lehalásszák belőle a halakat.

Nem római, mégis római Az a tó, amit az Árpád-korban a tataiak ismerhettek, persze még nem volt pont olyan, mint ami most terül el a város kellős közepén.

A vizek városa már azelőtt a vizeké volt, hogy város lett volna, de a környéken a felduzzasztott tó mellett nagy mocsarak terültek el.

A tó halai mindenesetre jó megélhetést nyújtottak mindenkinek, aki itt telepedett le az idők során, a közelben pedig vadászni is lehetett.

Nem csoda, ha egyes történetírók úgy gondolták, hogy a település már a római időkben is létezett, erre azonban régészeti bizonyítékok nincsenek, és bár Tata környékén találtak a római korból származó leleteket, erőd vagy város nem állt itt.

Ezt a kérdést Rohrbacher alaposan körbe is járja, és miután bebizonyítja, hogy Szaiff Jánostól Cserhalmy Józsefen át Wenzel Gusztávig mindenki téved, megállapítja, hogy hiába szerették a rajongásig már az ősemberek is Tatát, a rómaiak nem építettek itt erődöt.

A zárógátat viszont megerősítették, erről Mátyás korából és a 18. századból is szólnak feljegyzések.

Hogy ki és mikor duzzasztotta fel az Öreg-tavat, rejtély: annyi bizonyos, hogy ez már a honfoglalás előtt megtörtént.

Szent István korára mindenesetre a tó és környéke volt olyan vonzó, hogy különösen nagy kegynek számított az, hogy Deodátnak adományozták – aki viszont utód nélkül halt meg, így a földek visszaszálltak a koronára.

Sylvester Edina történész szerint az itt épülő vár, illetve a város a 14. és 15. század fordulóján élte az első fénykorát Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt, de igazán csak Mátyás király idején vált divatossá – nem csoda, hogy számos, a legendás királyhoz köthető monda született Tatán.

Mátyás 1472 és 1490 között évente látogatott Tatára, ahol a halászat és a vadászat mellett a langyos vizű források is vonzó kikapcsolódási lehetőséget jelentettek.

Bár úgy hírlik, hogy a jelesebb ünnepek alkalmával Budán és Visegrádon is akadt egy kút, amiből víz helyett bor folyt, még ez sem volt elég Tata legyőzéséhez, legalábbis Marino Sanuto velencei történetíró szerint , aki azt írta a városról, hogy „kellemesebb volt ott lakni, mint Visegrádon”.

Antonio Bonfini szintén nem fukarkodott a dicsérettel: leírása szerint a várban „körös-körül dúsan aranyozott ebédlők, nagyszerű hálótermek sora húzódik, gerendázatos mennyezetüket gazdag aranyozás és faragványok teszik díszessé”.

Bonfini egyébként szintén odarúg egyet Budának és Visegrádnak is, amelyekre hiába költöttek tengernyi pénzt, nem értek Tata nyomába – ő úgy tartotta, hogy a tatai a legszebb magyar vár.

Mátyás korára az Öreg-tó már megvolt, de a környék még azért nem úgy nézett ki, mint ma – a legkomolyabb fejlesztésekre egészen az 1700-as évekig kellett várni.

A kihagyásnak több oka is volt, többek között a törökök, akik hol elfoglalták a várat, hol feladták, a turbulens időszak viszont semmiképpen nem kedvezett sem a vár állapotának, sem a környező települések rendezettségének.

Mire 1685-ben visszafoglalták a töröktől, a vár állapota leromlott, már csak „puszta várként” emlegették.

Hiába nem kímélték, Esztergomhoz hasonlóan Tata is ámulatba ejtette a törököket: Dzselalzade Musztafa szerint „a gonosz gyauroknak ezen a vidéken még egy Tata nevű, égigérő fallal körülvett erősségük is volt, melyet minden oldalról kellemes ízű víz vett körül, minden oldalon tulipán- és rózsaliget környékezett: melynek minden zuga hasonló a paradicsomhoz”.

Tereprendezés és a kacsák A vár oda-vissza foglalása alaposan elintézte ezeket a paradicsomi állapotokat, Tata újabb aranykora viszont csak ezután következett: hiába volt meg a felduzzasztott tó, a környék még mindig mocsaras volt, Tóváros és Tata a harcok alatt elnéptelenedett, és feltehetőleg a rózsaligetek is megsínylették a háborút.

Esterházy József 1727-ben szerezte meg az uradalmat, a romos várral és a földekkel együtt.

Ha a török idők alatti többszöri ostrom nem lett volna elég, a szerencsétlen vár a kuruc idők alatt még kapott egy kegyelemdöfést: ez volt Bottyán János generális egyik fő támaszpontja, amit 1707-ben a császári erők elfoglaltak és részben leromboltak .

A vár, a tó és a környék rendezéséhez új építészeti trendek kellettek, no meg jó sok pénz: szerencsére az Esterházyaknak pénzük is volt, ízlésük is, így a tereprendezésre a kor legjobb szakembereit kérhették fel.

Ezek közül is kiemelkedett Mikoviny Sámuel vízrendezési mérnök, aki 1747-ben lecsapolta a környékbeli mocsarakat, a maihoz hasonló formájúra alakította ki az Öreg-tavat, és megvetette a modern halgazdálkodás alapjait a tavon, amelyen vízimalmok és egy vágóhíd is működött.

A mocsarak lecsapolására nemcsak az Öreg-tó miatt volt szükség, hanem azért is, hogy a környéken megművelhető földhöz jussanak.

Mikoviny először is térképet rajzolt Tatáról, amelyen látszanak a munkálatok során átépített római duzzasztógátak, illetve az a föld alatti római vízvezeték is, amit a helyi legendárium Mátyás király egyik kedvelt szórakozásához, a kacsakergetéshez köt.

A történet szerint ehhez egy arannyal bevont fakacsát eresztettek le a vezetéken, a király pedig a csatorna szőnyi kijáratáig nyargalt – ha hamarabb ért oda, mint a kacsa, nyert.

Mivel Mátyás királyról és egy helyi legendáról van szó, a rajzfilmekből ismert igazságos király természetesen mindig gyorsabb volt, mint a kacsa.

Mellékszál, de van Tatán még egy kacsás legenda: eszerint az itteni feneketlen tó vize táplálja a budai termálfürdőket, amit úgy bizonyítottak, hogy egy ólomtáblát kötöztek egy csirke nyakába Tata felirattal, a tóba vetették, és csodák csodája, a csirke nem sokkal később Budán bukkant fel, félig megfőve.

A legenda valóságtartalmát már csak azért is nehéz ellenőrizni, mert Tatán két tó is feneketlennek van kikiáltva, igaz, egyik sem az Öreg-tó, amit, mivel rendszeresen lecsapolnak, elég nehéz is lenne feneketlennek mondani.

Az Esterházyak De térjünk vissza a tóhoz: a lecsapolással a Nagy-tó és a mocsárvilág eltűnt, viszont létrejött a halastó, járhatóbbak lettek az utak, és nagyjából 2000 holdnyi, eddig hasznavehetetlen terület vált művelésre alkalmassá, valamint a szabályozásnak köszönhető a Cseke-tó létrejötte is (igaz, ez a tó csak 1765-re épült ki).

Ehhez viszont kellett valaki, aki meg is műveli a földet: Esterházy József már 1733-ban kiáltványt adott ki azzal a céllal, hogy német katolikus telepeseket toborozzon a Tata környéki elnéptelenedett falvak betelepítésére.

A toborzás sikerrel járt, 1733 és 1750 között nagyjából 50-60 család érkezett a környékre, őket leginkább Kocs környékén telepítették le.

Ha Dzselaladze Musztafa szerint a török időkben paradicsomi volt Tata városa, bánhatta, hogy nem élhette meg az ezután következő időket.

Az Esterházy-féle építkezések Európa-szerte nagy érdeklődést váltottak ki, nem is csoda, hogy kisvártatva az Angolpark is létrejött – ez lett az első „önálló tájképi kert”, ami Magyarországon megépülhetett.

A tájképi kert mellett fontos volt a halastó is.

Az Öreg-tóból kihalászott halakat a már említett Cseke-tóban és a várárokban tárolták a karácsony előtti böjtig, amíg el nem adták őket.

Az 1750-es évektől a tó felügyeletet is kapott: tócsőszök, halászmesterek, halászok és a tómester ügyelt rá, hogy rendben menjen a haltermelés.

Ekkor pontyot, csukát és compót tenyésztettek a tóban (akadt még kárász és sügér is), amikor pedig leeresztették, kukoricát, borsót, árpát, zabot vetettek a mederbe, ami aztán kiváló táplálékot jelentett a halaknak.

A tó leeresztése később, a Mikoviny tervei által megépített fenékzúgó miatt jóval egyszerűbb lett, ennek a munkálatai 1821-ben fejeződtek be.

Walasek pontyai Igen ám, de a halak idővel elöregedtek, ezért Esterházy Miklós 1879-ben vérfrissítést rendelt el: meghívta Tatára Walasek Ferencet főhalász-mesternek.

A mester elsődleges feladata a pontytenyésztés korszerűsítése volt, ennek érdekében pedig Landgráf János tervei alapján 1891-ben az Öreg-tavat ismét átalakították.

Az öreg a tó nevében egyébként eredetileg nem azt jelentette, hogy öreg, hanem azt, hogy nagy, de ez mindegy is: a 2,69 négyzetkilométeres tó nagy is, és ahogy láttuk, valóban öreg is.

Walasek rájött, hogy a tó évszázadok óta tenyésztett pontyai már nincsenek igazán formában, ezért utánpótlást hozatott a csehországi Wittinganból (ma Trebor; nem csoda, hogy ezt a forrást választotta, hiszen ő maga is cseh származású volt).

A pontyokat 1899-ben költöztették be a tóba, ezzel pedig a cseh halászmester megvalósította Magyarországon a korszerű pontytenyésztést.

Elég nagy sikerrel: a tó lehalászása még az ötvenes években is rekordokat döntögetett, a tavat tápláló Által-ér által lerakott iszapot pedig a tó leeresztésekor visszaforgatták az uradalmi konyhakertekbe.

A fejlődés persze Tatát sem kerülte el (okosváros is lett, legalábbis egy nem túl régi koncepció alapján): beindult a szénbányászat, ez pedig a tavak vízhozamát is csökkentette.

Tata még mindig a kertek és vizek városa volt, ahogy a törökök is hívták, de vízből egyre kevesebb akadt, bár a mesterséges tavak mesterségessége miatt aggodalomra még nem volt különösebb ok – Fehér Klára író, kommunista és állítólagos ÁVO-s 1976-ban még vidáman tudósított róla, hogy milyen szép az élet a tóparton, aszályról nem is ejtett szót, csak egy rossz helyre rakott szalvétáról. ]]>