Hetven évvel ezelőtt, az 1956-os forradalom szovjet leverését követően a modern európai történelem egyik leggyorsabb és legnagyobb menekültválsága zajlott le: alig néhány hónap alatt mintegy 200 ezer magyar menekült el a megtorlás elől.

A szomszédos Ausztria és Jugoszlávia a határok lezárása helyett azonnali nemzetközi segítséget kért, az ENSZ koordinálásával pedig a világ 37 országa nyújtott támogatást.

Az első százezer menekültet alig tíz hét alatt telepítették át más országokba.

Cikkünkben térképen és diagramon mutatjuk be, hová és milyen arányban vándoroltak a magyarok 1956-ban. 1956. október 23-án a budapesti egyetemisták békés tüntetésével indult el a kommunista elnyomás és a szovjet uralom elleni forradalom és szabadságharc Magyarországon.

A következő tizenhárom nap során a forradalom látszólag győzött: Nagy Imre kormánya bejelentette a többpártrendszer visszaállítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) feloszlatását, majd november 1-jén Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépést.

A remény azonban november 4-én hajnalban szertefoszlott: a Szovjetunió hadüzenet nélküli katonai inváziót indított hazánk ellen.

Harckocsik lepték el Budapest utcáit és a vidéki nagyvárosokat, elfojtva az ellenállást.

Megkezdődtek a letartóztatások, amelyeket az elkövetkező hónapokban és években 229 bírósági kivégzés, mintegy 22 ezer börtönbüntetés és 13 ezer internálás követett.

Ezzel egy időben egyre nagyobb tömegek menekültek el az országból: a forradalom leverését követő néhány hónapban több mint 200 ezren kerestek menedéket külföldön (elsősorban Ausztriában és Jugoszláviában), ami a második világháború utáni Európa egyik legnagyobb menekülthullámává vált. 1956. november 4-6.: Mindössze három nap alatt 10 ezer ember kelt át az osztrák határon. 1956. november 16.: Már 36 ezer magyar kért menedéket Ausztriában. 1956 november vége: Az Ausztriában regisztrált magyar menekültek száma elérte a 113 ezret . 1957 április eleje: Az Ausztriába érkezettek száma elérte a 171 694 főt , míg a déli irányban Jugoszláviába menekültek száma 18 799-re nőtt.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) összefoglalója szerint az 1956-os krízis kezelése a nemzetközi szolidaritás és felelősségmegosztás iskolapéldájává vált: Ausztria és Jugoszlávia azonnal megnyitotta határait, és közvetlen menedéket nyújtott az erőszak, az üldöztetés és a politikai megtorlás elől menekülőknek.

Ahogy menekültek tízezrei érkeztek Ausztriába, az UNHCR átvette a nemzetközi segítségnyújtás koordinálását. 1956 novemberében az ENSZ Közgyűlése felhatalmazta a szervezetet, hogy a kormányokkal és más nemzetközi szervezetekkel egyeztetve sürgősségi támogatási rendszert alakítson ki.

Az UNHCR felmérte a menekültek szükségleteit, és az ENSZ-főtitkárral közösen folyamodott nemzetközi pénzügyi forrásokért és áttelepítési helyekért.

A terheket megosztották a kulcsszereplők között: az osztrák hatóságok szervezték a fogadást és a szállást; a nemzetközi Vöröskereszt biztosította az élelmet, a ruházatot és az orvosi ellátást; az Európai Migrációs Kormányközi Bizottság (ICEM) pedig a befogadó országokba irányuló logisztikát és a szállítást szervezte meg.

Az UNHCR mindeközben folyamatosan tárgyalt a kormányokkal az újabb befogadási keretek megnyitásáról, és arra sürgette őket, hogy enyhítsék a szigorú bevándorlási feltételeket a gyors biztonságba helyezés érdekében.

Végül Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika és Óceánia államai lehetőséget biztosítottak a magyaroknak életük újrakezdésére: mintegy 180 ezer menekültet telepítettek át sikeresen a világ 37 országába, közülük 100 ezer főt kevesebb mint 10 hét alatt. 37 ország 5 kontinensen Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának 1959. szeptember 14-i közgyűlési zárójelentése , valamint a 2006-os jubileumi adatsorok alapján az Ausztriába és Jugoszláviába érkezett mintegy 200 ezer magyarból a közvetlen és másodlagos áttelepítésekkel, valamint a helyi integrációval együtt végül 190 449 fő letelepedését rögzítették hivatalosan a világ 37 országában (az UNHCR elsődleges áttelepítési statisztikái kerekítve mintegy 180 ezer főről számoltak be). 11 ezer magyar pedig önkéntesen visszatért Magyarországra.

Az alábbi diagram részletesen összegzi a végleges befogadó államokat, létszámukat és a teljes áttelepített tömegből való részesedésüket: A számokból azonnal kitűnik, hogy a magyar menekültek több mint 40 százalékát (78 ezer főt) a két észak-amerikai óriásország, az Egyesült Államok és Kanada fogadta be.

Egyesült Államok (40 650 fő): Az 1950-es évek Amerikájában rendkívül szigorú bevándorlási kvótatörvény (az 1952-es McCarran-Walter Act ) volt érvényben, amely Magyarország számára évi alig 865 fős kvótát engedélyezett volna.

Eisenhower elnök azonban felismerte a történelmi pillanat súlyát: elnöki hatáskörével élve (az úgynevezett parole rendkívüli jogi státuszt alkalmazva) megkerülte a kongresszusi korlátokat, és elindította az Operation Safe Haven kódnevű akciót.

Katonai szállítógépek és tengerjáró hajók tucatjai hordták a magyarokat a New Jersey-i Camp Kilmer katonai bázisra, ahol az amerikai civil és egyházi szervezetek (Catholic Relief Services, World Council of Churches) segítségével hetek alatt elhelyezték és munkához juttatták őket.

Kanada (38 000 fő): Ottawa kormánya még ennél is rugalmasabbnak bizonyult.

Jack Pickersgill bevándorlási miniszter személyesen utazott Bécsbe, ahol elrendelte, hogy minden egészségügyi vizsgálaton átment magyar menekült ingyenes légi vagy hajójegyet kapjon Kanadába.

A letelepítés leglátványosabb fejezete a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karának története volt: az egyetem 450 hallgatója és oktatója testületileg Kanadába menekült, ahol a University of British Columbia (UBC) vancouveri kampuszán önálló soproni karként fejezhették be tanulmányaikat, magyar nyelven szerezve diplomát.

Európán belül pedig az Egyesült Királyság vállalta a legnagyobb terhet.

A brit kormány az elsők között, kvótakorlát nélkül nyitotta meg határait a magyarok előtt.

A Brit Vöröskereszt és magán légitársaságok saját költségükön légi hidat létesítettek Bécs és London között: december közepéig több mint 7500 embert szállítottak át a szigetországba, a londoni polgármester által indított Lord Mayor segélyalap pedig rekordösszegű adományt gyűjtött össze.

A brit bányák, iparvállalatok, valamint Oxford és Cambridge egyetemei azonnal munkát és ösztöndíjakat biztosítottak a menekülteknek, akik közül végül csaknem 21 ezren leltek új otthonra az országban.

A szolidaritás három máig élő jogi tanulsága Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a 70. évfordulóra kiadott hivatalos közleményében kiemeli, hogy az 1956-os válság alapjaiban formálta át a nemzetközi menekültügyet.

Az UNHCR elemzése szerint az akkori gyors és összehangolt fellépés három olyan tartós védelmi alapelvet teremtett meg, amelyek nélkül ma elképzelhetetlen lenne a globális menekültvédelem: 1956-ban a menekülés tömeges jellege és a nyilvánvaló szovjet fegyveres erőszak miatt a világ elsőként alkalmazta a prima facie elvet: a magyarokat pusztán a menekülésük ténye alapján automatikusan menekültnek ismerték el, bürokratikus akadályok nélkül.

Ezt a mintát alkalmazták később a szomáliai, dél-szudáni és burundi válságok idején, és ez képezte az ukrajnai háború elől menekülők uniós ideiglenes védelmi mechanizmusának alapját is.

Ez volt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának történetének legelső, nemzetközileg összehangolt művelete.

Bebizonyosodott, hogy a frontországokat (mint Ausztriát és Jugoszláviát) nem szabad magukra hagyni a terhekkel: a nemzetközi kormányközi szervezetek (UNHCR, ICEM, ENSZ), a civil segélyszervezetek (Vöröskereszt) és a befogadó kormányok szoros logisztikai és pénzügyi partnerségben kell hogy működjenek.

Az 1956-os válság megmutatta, hogy a menekültek harmadik országokba történő áttelepítése nemcsak humanitárius segítség a bajbajutottaknak, de tehermentesíti a szomszédos államokat, és felbecsülhetetlen társadalmi-gazdasági értéket hoz a befogadó országok számára.

Szabó Krisztián Borítókép: Tracy S.

Voorhees, az Eisenhower elnök által kinevezett menekültügyi bizottság elnöke beszél a New Jersey-i Camp Kilmer katonai bázis 1956-os magyar menekülteket fogadó központjának megnyitásakor. (National Archives and Records Administration (NARA) / Blinken OSA Archivum ) Source