Szendőfi Balázs jól ismert természetfilmes és halbiológus, aki Facebook-oldalán rendszeresen tesz közzé a hazai vizek élővilágát bemutató felvételeket, valamint a horgászat, illetve a halgazdálkodás visszásságait tárgyaló bejegyzéseket.

Ennek köszönhetően a magyar horgásztársadalom egy jó részének a szemében esküdt ellenség – olyan sötétzöld, aki egyoldalú érvekkel igyekszik diszkreditálni egy hobbit, amely a természethez való kapcsolódást segíti elő.

Idén tavasszal megjelent, Az egymillió horgász országa című kötetében ezt a terepmunkát és közéleti tevékenységet sűríti könyv formába: arra tesz kísérletet, hogy a magyarországi tömeges horgászat ökológiai, gazdasági és – mint látni fogjuk, jelentős részt kimondatlanul – etikai következményeit tárja a szélesebb olvasóközönség elé.

A könyv riportkönyv, amely a magyar szociográfia gazdag hagyományához nyúl vissza.

A szerző tézisét – miszerint a horgászat és általában a halgazdálkodás jelen formája ökológiai szempontból káros, és radikális változásra van szükség – nem argumentatív esszében fejti ki, hanem a riportalanyaival folytatott beszélgetések során, dialógus formában bontja ki.

A megszólalók a horgászattal, vízvédelemmel, halgazdálkodással foglalkozó szakértők, a szó tág értelmében: nem kizárólag akadémiai és döntéshozó pozíciókban dolgozó emberek, hanem azok, akik e komplex téma valamely szeletét első kézből ismerik.

Van köztük volt kereskedelmi halász (Frievald László), ökológus (Weiperth András), elbocsátott halőr-kutató (Dóczi István), rendszerökológus (Jordán Ferenc), de pergető- és legyezőhorgász, köztük a Michelin-csillagos séf, Széll Tamás.

A horgászattal kapcsolatban sokakban az az idilli kép él, amelynek legfontosabb hazai forrása minden bizonnyal Fekete István Tüskevárja: Tutajos és Matula bácsi Kis-Balatonja, ahol a horgászat nem pusztán létfenntartási célú zsákmányszerzés, hanem a vízparti világba való lassú beavatódás.

Szendőfi könyvének legkijózanítóbb tanulsága épp ennek a képnek a lerombolása.

Ahogy a horgászberkekben szintén „hírhedt sötétzöld”, Erdélyi „Pupa” Balázs fogalmaz: „régebben itt-ott még valami illúziója lehetett a horgásznak, hogy egy Matula bácsis horgászatot visz.

De ezt felejtsük el!

Ma már nincs Matula bácsis horgászat, nincsen Tüskevár; mindent tönkretettünk!”.

A könyv központi diagnózisa, amelyet nagyjából minden megszólaló oszt, hogy a magyar természetes vizek menedzselt horgászparkokká váltak: a több százezer aktív horgász kiszolgálására évente tonnaszám telepítenek tógazdaságban nevelt pontyot a Dunától a Balatonig, sőt olyan kisebb folyókig is, mint az Ipoly. „Ponty ponty hátán, amur és a telepítésekkel bekerülő egyéb idegenhonos inváziós halfajok” – foglalja össze az ökológus Weiperth.

A mai magyar horgász ebben az olvasatban nem Tutajos örököse, hanem egy olyab sokmilliárdos, politikai hátszéllel felduzzasztott iparág fogyasztója, amelynek gazdasági logikája – minél több horgász, minél több eladott jegy és telepített hal – strukturálisan ellentétes az ökoszisztéma érdekeivel.

A szövetségi rendszer súlyát Szendőfi többször is szóvá teszi: a horgász-érdekképviselet kvázi-monopolhelyzetben van, jelentős közpénzeket kezel, és a döntéseket egy olyan intézményrendszer hajtja végre, amelyben a hatósági szervek, például a vízügy, „katonai jellegű szervezetként” hajtanak végre bármilyen utasítást, miközben az ellensúlyt jószerével csak a civil tiltakozás jelenti.

A könyv szemléletes esetekkel illusztrálja a rendszer visszásságait: haltelepítésekhez kötődő csalásokat, a horgászvezetők visszaéléseit, a hajóforgalom kezeletlenségét.

Itt a legmeggyőzőbb a kötet: nem moralizál, hanem megmutatja, hogy a probléma nem az egyes horgász bűne, hanem egy önmagát gerjesztő ösztönző rendszeré, amelyben a túl sok hal koncepciója egyszerűen nem létezik.

A kötetet fontos és értékes hozzájárulásnak tartom egy olyan témához, amelynek széles körben olvasható magyar nyelvű irodalma eddig nem létezett.

A kérdés ráadásul messze túlmutat a horgásztársadalom belügyein: az ember okozta klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban a vizes élőhelyeknek kulcsszerepük van.

A szerző és riportalanyai éppen ezekre az összefüggésekre mutatnak rá: a természetes vizek nem pusztán a horgászat helyszínei, hanem olyan ökológiai rendszerek, amelyek állapota – a halállomány összetételétől a tápanyagterhelésen át a partvédő növényzetig – közvetlenül kihat a különösen érintett Kárpát-medence klímatűrő képességére.

A riportkönyv műfajának előnyei és ezzel szimmetrikus hátrányai is vannak.

Előnye, hogy nem száraz akadémiai szöveg, hanem lendületes, élőbeszédszerű próza, amely megkönnyíti az olvasó bevonódását.

Ugyanakkor ez a forma azzal is jár, hogy nincsenek olyan szövegrészek, amelyeknek elkülönült funkciója lenne a fő állítások összefoglalása, valamint az érvek és ellenérvek szisztematikus kifejtése.

Ez az olvashatóságot segíti, de a könyv fő állításait és szerkezetét nehezebben visszafejthetővé teszi.

Éppen ezért a kötet kimondatlan előfeltevéseinek, a riportformátumban némileg elvesző megállapításainak a fogalmi tisztázására, szétszálazására teszek kísérletet.

Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy Szendőfi félmunkát végzett volna – filmes tevékenysége, terepmunkája és interjúi értékesek –, hanem hogy a szöveg, épp mert erejét ebből az eleven terepből meríti, az olvasóra hagyja a megállapítások mögötti fogalmi és etikai előfeltevések kibontását.

Az alábbiakban ezért nem a kötet teljes tematikus ismertetésére vállalkozom, hanem egyetlen, a riportokban újra és újra felbukkanó, de csak részben kimondott kérdésre összpontosítok: milyen etikai alapon ítéljük meg a halak szenvedését, az ökoszisztémák átalakítását, magát a rekreációs horgászatot?

Mielőtt ebbe belekezdenék, egy személyes vallomással tartozom: környezeti etikai kérdésekkel is foglalkozó, a természetvédelem iránt elkötelezett tudományfilozófusként magam is horgászom, mégpedig pergetek.

A pergetés a horgászatnak az a válfaja, amelyben a horgász műcsalival igyekszik becsapni a ragadozó halakat – hazánkban leginkább a két süllőfajunkat, a csukát, a lesőharcsát, a sügért és a fejes domolykót.

A pergetés – a legyezés mellett – a horgászat sokszor legetikusabbnak tartott vállfaja – ahogy Weiperth fogalmaz: „A pergetésnél tudsz a legkevésbé végzetes sérülést okozni a halnak, pláne, ha egyágú, szakáll nélküli horoggal horgászol.” ]]>