Amikor Izrael vénei királyt követeltek maguknak, az öreg Sámuel próféta (égi utasításra) előre elmondta nekik a teljes árlistát: a király majd elveszi fiaitokat harci szekereihez, lányaitokat a konyhájába, földjeitek és nyájaitok tizedét a szolgáinak — ti pedig a szolgái lesztek.

A nép végighallgatta, és azt felelte: akkor is királyt akarunk, hogy „előttünk járjon, és vezesse harcainkat”.

Ez a háromezer éves történet arra tanít: az ember nyitott szemmel, az árcédulát végigolvasva is a vezetést választja — mert tudja, hogy nélküle nem megy.

Az emberi együttélésnek, magyarán az életnek van ugyanis egy alapdinamikája: a hierarchia és az egyenlőség, a hatalom és az egyéni szabadság örök huzavonája.

A bázisdemokrácia szép dolog, de ha visszanézünk az időben ősember eleinkig, sőt tovább, a főemlősök világáig, vagy egyszerűen szétnézünk a jelenben, azt látjuk: a közösségek szinte mindig valamilyen hierarchiába rendeződnek.

Nem szolgalelkűségből, hanem hogy fennmaradjanak, és hatékonyan tudjanak megküzdeni a kardfogú tigrissel, a barna medvével, a rivális törzsekkel vagy éppen a konkurens vállalatokkal.

Az a horda, amelyik szavazásra bocsátotta, merre fusson a tigris elől, nem hagyott utódokat.

A hierarchia a vezetés tényének elfogadását jelenti, a vezetés pedig értelemszerűen az egyéni szabadság korlátozását, szabályokon és döntéseken keresztül: ha erre megyünk, nem mehetünk másfelé, legalábbis amíg a közösség tagjának tételezzük magunkat.

A civilizáció és a mostanában sokat csepült demokrácia nem a hierarchiát törölte el: azt találta fel, hogyan válasszuk meg a vezetőt, és hogyan váltsuk le a királygyilkosságnál lényegesen békésebb módon.

Mohos Márton / 24.hu Országgyűlési választás a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban 2026. április 12-én.

Közben pedig szabályokkal bástyázta körül, mit tehet a hatalom, és mit nem.

Néhány évszázad alatt jutottunk el a felkent uralkodótól a visszahívható tisztségviselőig.

Ez az emberiség egyik legnagyobb, bár nem éppen látványos vívmánya.

Érdemes erre emlékeztetni magunkat, mert a huszonegyedik század sajátos fordulata, hogy a politikai gyakorlat jó része visszakanyarodik a felvilágosodás előtti időkbe.

A fékek és ellensúlyok, a törvények uralma helyett — amelyeket a keménytökű újbarbárok ódivatú maszlagnak, „jóemberkedésnek”, széplelkek nyafogásának tartanak — megint az egyszemélyi vezető géniuszába és korlátlan hatalmába vetett hit jön divatba.

Az Egyesült Államokban, Kínában, Oroszországban, Latin-Amerikában, vagyis a világ nem éppen elhanyagolható részén.

Napjaink politikai folyamatainak megértéséhez hasznosabb olvasmány Suetoniustól a Caesarok élete , mint a demokrácia intézményeinek bármely tankönyvi leírása.

Hogy ez a hatékonyság csábítása mellett milyen veszélyekkel jár, nem kell hosszan kibontani: rengetegen megírták, mi történik ezekben az országokban a korlátozatlan vezetői hatalom árnyékában.

Akinek pedig kényelmesebb itthon nézelődni: az elmúlt tizenhat év Orbánisztánja is felvonultatta ennek az U-kanyarnak a teljes tárházát: a közjó helyett az egyéni vezetői érdekek és mániák kimaxolását, a leépülő közszolgáltatásokkal szemben a vezető és családja mértéktelen gazdagodását, az ellenfelekkel szemben minden törvénytelen eszköz bevetését, és a gátlástalan, korlátlan propagandát, amely mindenkit ellenséggé nyilvánított, és úgy is kezelt mindenkit, „ki szót emelt”.

A vezetői elfajulás tehát nagyon is valós folyamat, amellyel szemben jó okunk van éberen figyelni — Magyarország éppenséggel most mutatott fityiszt ennek a trendnek.

The post Dessewffy Tibor: Kurucok és lakájok – Miért nem tudunk mit kezdeni a vezetőinkkel — se megbecsülni, se időben leváltani őket? first appeared on 24.hu .