Amikor megérkeztem a pakisztáni Passuba, elfogytak a szavaim.
Bármerre néztem, csak lenyűgöző hegyeket láttam.
Rendkívül agresszíven, szinte teljesen függőlegesen törtek a magasba, havas csúcsaik pedig elvesztek a felhőkben.
Többezerméteres, fenséges falként emelkedtek előttem.
Miközben a természet végtelen erejét csodáltam, arra gondoltam, hogy ennél szebb helyen még nem jártam.
A lenyűgöző látvánnyal a Pakisztánt és Kínát összekötő Karakorum Highwayen (KKH) találkoztam.
A világ nyolcadik csodájaként is emlegetett útról a valaha volt legjobb magyar hegymászóról, Erőss Zsoltról szóló könyvben olvastam először.
Már akkor felkeltette az érdeklődésemet, mert a könyv szerint még a 8000-es hegycsúcsokra induló mászókat is lenyűgözte.
A végső lökést pedig a Pamir Highway adta.
Miután végigjártam a világ második legmagasabban futó nemzetközi útját, elhatároztam, hogy az elsőt is látnom kell.
Ami pedig a 4714 méterig emelkedő KKH.
Az 1986-ban megnyitott, 1300 kilométeres út keresztülszeli a világ második legmagasabb hegycsúcsával rendelkező Karakorum-hegységet, miközben a Pamír és a Himalája vonulatai mellett is elhalad.
Két végpontja a pakisztáni főváros, Iszlámábád és a legnyugatibb kínai nagyváros, Kasgar.
Én utóbbiban kezdtem az utat.
Ujgur skanzen Kasgar a selyemút egykori állomásaként régóta fontos kereskedelmi központ.
Az elmúlt években azonban inkább a kínai kormány fokozott figyelme miatt került be a hírekbe.
A Hszincsiang tartományban található, főleg muszlim ujgurok által lakott városban az elmúlt évtizedekben számos összetűzés volt az ujgurok és a központi kormány között, az ujgur szélsőségesek több merényletet is elkövettek.
A kormány megerősített rendőri jelenléttel és az ujgurok erőszakos kulturális asszimilálásával reagált.
Utóbbiba nemcsak az átnevelő táborok tartoztak bele, hanem a kasgari óváros 2009-es ledózerolása, majd újjáépítése is.
A kormány a heves nemzetközi tiltakozás ellenére, a földrengések elleni védekezésre hivatkozva lebontotta a régi épületeket, és egy mesterséges óvárost épített a helyére.
A belföldi turizmus kiszolgálására létrehozott zóna európai szemmel nézve maga a pokol: a szűk utcákban óriási a tömeg, mindenhol ugyanazokat az ajándéktárgyakat árulják és egyetlen eredeti épületet sem lehet találni.
Miközben a külvárosokban folyamatosan épülnek a toronyházak, a régi Kasgarból már csak egy körbekerített, apró rész maradt.
Hamarosan azonban azokat a romos házakat is lebontják, hogy skanzent építsenek a helyükön.
Bár a város épített öröksége végleg a múlté, az évszázados hagyományra visszatekintő, a közép-ázsiai régióban rekordméretű vására még működik.
A tízezreket vonzó vásárt régen a belvárosban tartották, ma Kasgartól 15 kilométerre rendezik meg minden vasárnap.
A kereskedők a zöldségektől a szőnyegekig majdnem mindent árulnak, a középpontban azonban az élő állatok vannak.
Lovat, tehenet, birkát és jakot is lehet vásárolni.
A kínai kormány természetesen a vásározókon is rajta tartja a szemét.
Nemcsak a kamerák figyelik a résztvevőket, hanem a biztonsági erők is.
Szürreális látvány, ahogy két saslikos pult között feltűnnek a páncélozott járműveken álló, gépfegyverrel felszerelt, viaszbábú-szerű katonák.
Rendőrállam Bár turistaként csak a jelenség pozitív hatásait tapasztalja meg az ember, fontos kimondani, hogy Kasgarban és a KKH kínai szakaszán rendőrállam működik.
A városban tízméterenként áll egy rendőr, az arcfelismerő kamerák pedig még a 3500 méterrel a tengerszint felett található útmenti falatozót is figyelik.
A kínaiak büszkék rá, hogy nincs náluk bűnözés, de bármennyire is jó biztonságban élni, a nyomasztó hszincsiangi tapasztalataim alapján rájöttem, hogy az európai világ szabadságát még akkor sem cserélném el a kínai biztonságra, ha tudom, hogy egy nyugat-európai nagyvárosban egy rossz pillanatban akár ki is rabolhatnak.
A hszincsiangi szigor az utazásra is vonatkozik.
A pakisztáni határhoz csak hatósági engedéllyel lehet eljutni, mert a határzóna a tashkurgani tádzsik autonóm megyében található.
Hiába volt érvényes pakisztáni vízumom, az engedélyt nekem is be kellett szereznem, mielőtt elindultam a határ előtti utolsó kínai településre, Tashkurganba.
Mivel Hszincsiangban tiltják a stoppolást, a KKH első szakaszát a funkciójában a posztszovjet világ marshrutkáinak megfelelő, minőségében azonban jóval magasabb színvonalú kínai kisbusszal tettem meg.
A határt csak távolsági busszal lehet átlépni.
Az elsősorban pakisztániak által használt járatok hétköznap reggelenként indulnak Tashkurganból Sostba.
Az utasok fejenként maximum 30 kilogrammnyi csomagot vihetnek magukkal, az olcsó kínai árukat importáló pakisztániak pedig az utolsó dekagrammot is kihasználják.
Dugig pakolt, óriási bőröndjeikkel már kora reggel sorba álltak a jegyekért.
A buszút során átléptük a világ legmagasabban fekvő határátkelőjét, a 4693 méteren található Khunjerab-hágót.
A határon épített kínai kapu a kínai turisták kedvelt célpontja, egyben a KKH egyik legemblematikusabb pontja.
Miközben áthaladtunk rajta, a télikabátba öltözött kínaiak lelkesen fényképezték a nyárvégi hóesésben a buszunkat.
Sokat elmond a kínai rendőrállamról, hogy az arcfelismerő kamerák és az 5G-s adótornyok még a legközelebbi lakott településtől 120 kilométerre, a Mont Blanc magasságában is ott voltak.
Királyság Bár a kínai szakaszon is lehet havas hegycsúcsokat látni, a KKH igazán szép része Pakisztánban kezdődik.
A zord kősivatagokat ugyanis felváltják az óriási hegyek közé ékelődött szűk, zöld völgyek.
A havas hegycsúcsok között olyan legendás csúcsok vannak, mint a 7788 méteres Rakaposhi vagy a 8125 méteres Nanga Parbat.
Utóbbi a világ kilencedik legmagasabb hegycsúcsa, amit 1999-ben bravúros módon, de csúcsengedély nélkül mászott meg Erőss Zsolt.
Ahogy a többszázméteres szakadékok fölött kanyarog az ember, elképzelni is nehezen tudja, mekkora munka volt az út megépítése.
A nehéz terepviszonyok és az extrém időjárási körülmények miatt még a mai technológiai lehetőségek mellett is óriási kihívás lenne az építkezés, pláne az lehetett az 1970-es években.
Nem csoda, hogy a mérnöki zsenialitás csúcsművének is tekinthető KKH építése során több mint 1000 ember vesztette életét.
Az út legszebb része a Hunza folyó völgyében kanyarog.
Ezen a szakaszon található a cikk elején említett, fenséges Passu, a településtől pár kilométerre húzódó Passu-gleccser, a gyönyörű kilátást biztosító Baszkocsi-rét és az utóbbi alatt található Attabad-tó is, amit egy tragikus 2010-es földcsuszamlás hozott létre.
A Hunza fölött három függőhíd vezet át, közülük a Husszainiben található a legforgalmasabb.
Az első ránézésre veszélyesnek tűnő híd stabilitását bizonyítja, hogy tériszonyosként is kétszer végig tudtam gyalogolni rajta.
A KKH egyik emblematikus települése a Hunza és a Nagar folyók összefolyásánál található Karimabad.
A monumentális hegyek lábánál található település évszázadokon át, egészen 1974-ig volt a Hunza királyság központja.
Bár a kis állam megszűnt, a monarchia nyomai a mai napig megfigyelhetők.
A királyi család még mindig a karimabadi palotában él, de luxushoteljük is van a településen.
A család mozgását egyébként könnyű követni, mert autóik kék színű, egyszámjegyű rendszámtáblával közlekednek.
Őskáosz A KKH legfontosabb települése az út nagyjából felénél található Gilgit, ami a két végponton kívül az egyedüli nagyváros az útvonalon.
A több száz kilométernyi csönd után kicsit sokkoló élmény megérkezni a nyüzsgő, 300 ezer fős városba.
Gilgitben óriási az élet.
Nemcsak azért, mert Gilgit-Baltisztán fővárosaként közigazgatási és kereskedelmi központ, hanem azért is, mert a hegyvidéki Pakisztán logisztikai központjaként a turisták és hegymászók első számú elosztópontja.
A repülőtérrel is rendelkező városból nyugati irányba indulva a Hindukus falvait, keletre tartva, Skardun keresztül pedig a Karakorum legmagasabb csúcsait lehet elérni.
Az Iszlámábád felé tartó utazóknak két opciója van Gilgit után.
Vagy követik a KKH hivatalos útvonalát, vagy rövidítenek a babusari hágó felé.
A stoppolás egyik irányban sem kockázatmentes.
A hivatalos útvonallal az a probléma, hogy áthalad az ultrakonzervatív, gyilkosságoktól sem visszariadó helyi törzsek által lakott Kohistan régión, amit csak fokozott elővigyázatossággal látogathatnak a külföldiek.
A rendőrök nem is engedik, hogy a külföldiek éjjel utazzanak a régióban.
Az alternatív útvonalon pedig a rossz időjárás okozhat nehézségeket, a 4173 méteren található babusari hágót ugyanis gyakran lezárják.
Én végül a biztosra mentem, és busszal tettem meg az Iszlámábádig hátralévő 500 kilométert.
A gyönyörű völgyeken keresztülvezető buszút vízmosásban elakadással és vacsoraszünettel együtt több mint 15 óráig tartott.
A KKH pakisztáni végpontja Iszlámábád (1 millió lakos) és a vele gyakorlatilag egybeépült Rawalpindi (4,2 millió lakos).
Bár a két nagyváros határos egymással, karakterükben egy világ választja el őket.
Az 1960-ban alapított Iszlámábád egy tervezett, betűkkel és számokkal jelölt zónákra osztott város, amit olyan szinten optimalizáltak autókra, hogy a kisebb sugárutak is kétszer négysávos autópályák.
Rawalpindi viszont hamisítatlan harmadikvilágbeli hangulatával, szűk utcákból álló zsúfolt belvárosával és kaotikus forgalmával maga az őskáosz.
A két város között úgynevezett metróbuszokkal lehet utazni.
Ezek olyan csuklós buszok, amik forgalomtól védett pályán közlekednek: Iszlámábádban általában a városi autópályák mellett egy elkerített sávban, a kaotikus Rawalpindiben pedig magasvasúthoz hasonló módon, felüljárókon.
Ennek köszönhető, hogy a pár percenként járó buszok gyorsabban érnek át a szomszédos városba, mint az autók.
A járatok egyébként szinte mindig tele vannak, a buszok lezárt első harmadában a nők és a gyerekek, a hátsó kétharmadában a férfiak zsúfolódnak össze.
Nem csoda, hiszen a „metrójegy” csak 35 forintba kerül.
Akár Iszlámábádban, akár Rawalpindiben sétál az ember, a szegénység látványát nem tudja elkerülni.
Az utcákon olyan embereket láttam, akikhez képest még a Pamír legelszigeteltebb részén élő tádzsikok is jómódúnak tűnnek.
A jobb esetben porban, rosszabb esetben szemétben térdeplő koldusok között nagybeteg idős emberek és veleszületett végtag-rendellenességgel rendelkező gyerekek is voltak.
A sokkoló látvány az egyik propagandaplakáton látott feliratra emlékeztetett, miszerint a pakisztániaknak a jelenüket is fel kell áldozniuk, hogy az utódaiknak fényes jövőjük lehessen.
Kalasnyikov A KKH pakisztáni szakaszán nemcsak a természet, hanem a társadalom is változik.
A leglátványosabb különbség a nőkkel kapcsolatos.
Miközben Kínában a férfiak és nők egyenjogúak, Pakisztánban a muszlim vallás miatt teljesen más a helyzet.
Minél délebbre haladunk a KKH-n, annál konzervatívabb lesz a társadalom.
Északon csak azért nem olyan látványos a nők hiánya, mert Pakisztán hegyvidéki részein főleg iszmáilita muszlimok élnek, akik a legliberálisabbak az országban.
Az iszmáiliták a Korán és Mohamed próféta tanításai mellett mindenkori spirituális vezetőjüket, jelenleg Portugáliában élő imámjukat is követik, és fontosnak tartják az oktatást és a nők egyenjogúságát.
A pakisztáni többséget azonban nem ők, hanem a szunniták alkotják.
A KKH déli szakaszán szinte már csak szunniták élnek, akik konzervatív vallási nézeteik miatt kevés jogot biztosítanak a nőknek.
Ez többek között azt eredményezi, hogy az utcán csak tetőtől talpig beöltözött, siető nőket lehet látni, és belőlük sem sokat.
Az élet vallás által szabályozott területein szigorúbb a pakisztáni társadalom a kínainál, a politika által kontrollált területein azonban liberálisabb.
A hszincsiangi rendőrállam után igazi megkönnyebbülés megérkezni az országba.
Nincsenek arcfelismerő kamerák, és stoppolni is szabadon lehet.
Utóbbinak köszönhetően a KKH-élmény is gyökeresen megváltozik, nem kell a buszokhoz igazodni, úgy közlekedik az ember a települések között, ahogy akar.
A helyiek nagyon segítőkészek, 15 percnél többet egyszer sem kellett várnom, hogy felvegyenek.
Utaztam dugig tömött Toyotában, kisteherautó platóján és Kalasnyikovval egy légtérben is.
Utóbbi tulajdonosa egy civil ruhás, magát rendőrnek valló férfi volt, aki korlátozott nyelvtudása ellenére is igyekezett a lehető legtöbb mindent megtudni az utazási terveimről, hogy aztán villámgyorsan küldje tovább az információkat valakinek a WhatsAppon.
Az illető akár a pakisztáni titkosszolgálatnak is bedolgozhatott.
Erre azért is volt esély, mert a nemzetközi híre miatt Pakisztán nagyon figyel rá, hogy lehetőleg egyetlen külföldit se ejtsenek túszul az ország egyes területein még mindig aktív szeparatista fegyveresek.
A hatalmas létszámú pakisztáni titkosszolgálat pedig az ország második legbefolyásosabb szervezete, amit csak a hadsereg előz meg.
Izomerő A hadsereg gyakorlatilag államként működik az államban.
A legtöbb országban a politikusok irányítják a hadsereget, Pakisztánban azonban pont fordítva.
A 241 millió fős atomhatalom hiába parlamentáris demokrácia papíron, legbefolyásosabb vezetője nem a miniszterelnök, hanem a vezérkari főnök.
A komoly gazdasági pozíciókkal is rendelkező hadsereg ugyanis annyira erős, hogy a tábornokok évtizedek óta kontrollálják a politikusokat, és ha úgy érzik, meg is buktatják őket.
A vezérkari főnök befolyásáról sokat elmond, hogy az augusztusban megkötött török-szaúdi-pakisztáni mekkai közös védelmi megállapodást olyan óriásplakátokon reklámozzák, amiken Recep Tayyip Erdogan török elnök, Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg és Shebaz Sharif pakisztáni miniszterelnök mellett Asim Munir, a pakisztáni hadsereg vezérkari főnöke is szerepel.
A hadsereg befolyását azonban nem mindenki nézi jó szemmel.
Érdekes tapasztalat volt, hogy amikor a pakisztániakkal beszélgettem, a politika és a hadsereg viszonya mindig szóba került.
A téma szinte mindig azután jött elő, hogy megkérdeztem, ki a leghíresebb ember az országban.
Erre mindig azt a választ kaptam, hogy Imran Khan.
Khan az 1992-ben világbajnoki címet szerző pakisztáni krikettválogatott csapatkapitánya volt, majd 2018 és 2022 között az ország miniszterelnöke.
Hivatalából a parlament mozdította el bizalmatlansági indítvánnyal, 2023 óta pedig korrupciós vádak miatt kiszabott börtönbüntetését tölti.
Bár beszélgetőpartnereim nem voltak mind Khan támogatói, azt határozottan állították, hogy a miniszterelnököt a „korrupt hadsereg” puccsolta meg, amiért el akarta érni, hogy végre a politika irányítsa a hadsereget.
A megkérdezett pakisztániak azt is egyöntetűen állították, hogy Khant koncepciós perben ítélték el.
A hadsereg szerepével kapcsolatos általános véleményt pedig az egyik vendégház tulajdonosa foglalta össze a legjobban, amikor azt mondta, hogy „ez egy korrupt ország, amit nem ésszel, hanem izomerővel irányítanak”.
De legalább a világ legszebb útja az övék. ]]>
Vélemények és hozzászólások
Vitatkozz a témáról kulturáltan. A hozzászólásokra a közösségi irányelveink és az adatvédelmi tájékoztató vonatkozik.