Nem is kérdés, hogy ami az elmúlt 16 évben velünk történt, azt valahogy fel kell dolgozni.

Bankó Gábor, a 444 fotóriportere igazán szórakoztató módon kezdte el ezt a munkát: Semmi sem lett elfelejtve címmel kiállítást rakott össze a NER-korszak legvadabb, legabszurdabb, legviccesebb fotóiból, amik közül egy rakás szabályszerűen beleégett az agyunkba.

A kiállítást én nyitottam meg a Gozsdu udvar mellett található KULT7 Labor nevű galériában, a szöveg alant olvasható.

Jó nosztalgiázást!

Kedves közönség, kedves túlélők, poszttraumások és felszabadultak!

Legutóbb most hétfőn vágyakoztam arra, hogy bárcsak velem lenne a Bankó, de akkor többször is egymás után.

Először délután kettőkor, a váróteremben ahol egy jól láthatóan betépett labradorral üldögéltünk ócskapiacról beszerzett minőségi macskafestmények alatt, amikor belépett egy első látásra is elképesztően aranyos cigány meleg pár.

Két nagydarab, rapperszakállas mackó egy babakocsiban tolt aprócska, de királynői tartásban ülő kutyával és egy percen belül összebarátkoztunk.

Én vittem el ugyanis altatásos fogműtétre Boldit, a papám és a barátnője öreg labradorját a Horváth Mihály téri állatklinikára.

Boldi pedig annyira fél az állatorvostól, hogy esemény előtt két órával be kell drogozni, hogy az orvos láttán ne kezdjen el úgy pörögni, mint Deutsch Tamás szeme.

A műtét előtt Boldi kapott egy első adag nyugtatót, aztán az orvosnő megkért, hogy fáradjunk vissza az előtérbe és ott várjuk meg, amíg büdös szájú barátunkat ki nem üti a szer.

Új haverjaim már aggódva vártak minket, aztán azzal a lendülettel jobbról-balról átkarolták Boldit és támogatólag simogatni kezdték, miközben hangosan kurjongatva aranyosozták, mire Boldi elégedetten rájuk nézett és azzal a lendülettel eldőlt, mint egy zsák.

Jobban vágytam rád, Gábor, mint egyszeri exállamtitkár a belize-i útlevélre.

A következő Bankó-pillanat alig fél órával később következett, miután az ájult Boldit elhelyeztem egy orvosi vizsgálóasztalon és megbeszéltük, hogy 6-7 táján jelentkezem.

A papám barátnője ugyanis megkért arra is, hogy adjam le egy festményét a Gutenberg téren most nyíló Gutenberg Galéria kiállítására.

Ahogy beléptem az épületbe, az első ember, akit megpillantottam, L.

Simon László volt, aki meglátott és bölömbikaként kezdett bömbölni felém.

Az volt a gyanúm, hogy talán azért, mert október elején, a független galériák első vásárának megnyitóján többek között arról meséltem, hogy pár nappal azelőtt, a Bálnában, a Budapest Contemporary nevű művészeti vásárban minden túlzás nélkül életem legnagyobb hatású performanszát láttam L.

Simon előadásában.

A performansz abból állt, hogy L.

Simon fogta magát és úgy sétálgatott fel-alá a Bálna termeiben, mintha semmi sem történt volna.

Az újságírók üzemanyaga az olvasói visszajelzés, ezért 400 kilósra hízott májjal hallgattam, hogy mit kiabál L.

Simon, közben azon sajnálkozva, hogy nincs velem Bankó, hogy megcsinálja a NER utáni kor egyik első bombafotóját.

Kezdetben amúgy nem pontosan értettem, miért ilyen dühös ez a Fejér megyei földesúr, de amikor azt mondta, hogy kapják be a faszát, ő nem fog a fal mellett sunnyogni, azt hittem, hogy rájöttem.

De nem egészen, mert a sztoriban volt még egy csavar, pont mint a legjobb Bankó-képeken.

Az exállamtitkár egyszer csak azt mondta: "visszahelyeztek a Nemzeti Múzeum élére?

Bocsánatot kértek tőlem?

Na ugye tessék, Itt nem változott SEMMI!!!!" És hogy az egész még klasszabb legyen, utána egész kedvesen végigvezetett az épület földszinti helyiségein.

Privát életem egyik nagy szerencséje, hogy egy szerkesztőségben dolgozhatok Gáborral, aki, mint ezeken a falakon is jól látható, az állóképek Paolo Sorrentinója.

Lehet valaki jó, sőt kiváló fotóriporter úgy, hogy közben nem művész.

Ő nem ilyen.

De nem is az a fajta, aki nagybetűs Művészként jár-kel és kesztyűs kézzel, az orrát befogva tolja le a rutin sajtótájékoztatókat.

Nem látok bele a fejébe, de kívülről úgy tűnik, hogy egészségesen élvezi az iparszerű újságírózást és közben, mintegy mellékesen olyan képeket alkot, amik akkora erővel és tömörséggel tudják megragadni egy korszak, egy rendszer, egy ország lényegét, ahogy baromi kevesen.

És ezek fantasztikus módon mind hírképek, mármint a hír kortárs, kiterjesztő értelmezésében.

Elképzelésem nincs ugyan, hogy mi lesz 50 vagy 100 év múlva, de az a gyanúm, hogy ha nem pattan elő gyorsan egy új Petri György, akkor a NER lényegét semmilyen műalkotás nem fogja tömörebben visszaadni az ükunokáinknak, mint Bankó fotója a jobbágyai főzőversenyén bíráskodó Mészáros Lőrincről.

Hány disszertáció fogja találgatni a nanotechnológiás erőtérruhák korában, hogy mit is visel az a táplálkozó Mészárost bámuló nő, akiről mi még jól látjuk, hogy szexifehérnemű-mintás kötényhez húzott horvát válogatott szurkolói sapkát.

Ezen a ponton merülhet fel a kérdés, hogy aki ilyen erejű képek teremtésére képes, az miért dolgozik egy napi darálással járó szerkesztőségben.

Szerintem azért, mert melyik hagyományos értelemben vett művész mondhatja el magáról, hogy - kérem, fogják be a jelenlévő gyermekek fülét - a legjobb komment, ami valaha képéről szólt, a következő: „a picsába, kivertem egy kötényre" Mint említettem, minket a visszajelzések éltetnek.

És melyik hagyományos értelemben vett művészt jellemzett úgy valaha is bármelyik kollégája a háta mögött, hogy, idézem „szerintem a Bankó egy kedves őrült, bár én elfogult vagyok, mégiscsak együtt haltunk meg majdnem egy szaros siklóbombától.” Bankó tanár úr országismeret óráján szerencsére nem kötött a tananyag.

Annyira nem, hogy ahány nebuló, annyiféle következtetést von le a kiállításából.

Amikor először néztem meg egyben az anyagot, féktelenül jól szórakoztam a képeken és szó szerint viháncolós kedvem támadt.

A csajom leült mellém, átpörgettem neki a 2 szériát, mire ő totál kikészült és hosszan sóhajtozott, hogy úristen, milyen országban élek.

Pedig egy lakásban töltöttük el ezt a 16 évet.

Magyarország annyira összetett óriás organizmus, hogy mozogjunk benne bármennyit, mindig csak egy nagyon aprócska szeletét látjuk.

De nem olyankor, amikor a sajátunk helyett Bankó Gábor szemén keresztül nézzük, aki az a mutáns az X-Menből, aki több dimenzióban lát, és olyan dolgokat képes egyetlen kétdimenziós lapra vetíteni, amiket nem sokan.

És mi, közemberek, semmiképp.

Ez most nem ilyen álságos közemberezés volt, amikor a beszélő úgy érti, hogy ő maga persze nem ebbe a kategóriába tartozik.

Én is ott voltam ugyanis a Fehova nevű vadász-horgász vásárban, amikor Gábor ellőtte az egész kiállítás egyik legerősebb képét az agancsos trófeaként vigyorgó Semjén Zsolttal és kedvenc mikrobloggeremmel, Nagy István agrárminiszterrel.

Én már akkor jártam Fehovára, amikor Bankó még a lyukkamerát tologatta az oviban, viccelődtem is rendesen a jelmezes vadászokon egy rakás cikkben, erre jön ez a fickó, odaszédül, azt se tudja, hol van, se nem horgász, se nem vadász, se nem fegyverbuzi és megcsinál egy olyan képet, ami nemcsak a vadászkiállítás lényegét meg a hatalom és a vadászat viszonyát fogalmazza meg egyetlen jávorszarvasbika erejű fotón, hanem az egész NER-ét is.

Ebben a képben is az a fantasztikus, hogy az élvezetéhez igazából nem kell tudnod, hogy hol készült és hogy mi a pontos kontextusa ahhoz, hogy hasson.

Amikor Gábor elküldte nekem a kiállítás tervezett anyagát, a fotók nagy része esetében jól emlékeztem, hogy milyen eseményen készültek.

Ez sima foglalkozási ártalom.

Egy részük ráadásul valamelyik közös bevetésünkön készült.

De azért messze nem az össze fotó esetében volt ez a helyzet.

És ezek varázsoltak el a legjobban.

Bankó képei annyira erősek, hogy kontextus nélkül is működnek, sőt saját kontextust teremtenek.

Ott van például az a fotó, amelyiken nagyrészt népviseletbe öltözött nyugdíjasok nézik egy társukat, aki valami furát művel a patakban.

Ennek magamban a Szennyvízben keresztelkedő asszony címet adtam, és olyan szinten kedvelem, mintha minőségi szürrealista festmény lenne.

A műélvezetből igazából elvett egy kicsit, amikor megkérdeztem a mestertől, hogy milyen eseményen készült, ő meg megírta nekem, hogy ez egy élő népszokást örökít meg, a nagypénteki mosdást az ecseri Szerelem-patakban, aminek az a lényege, hogy aki megmossa benne az arcát a kijelölt napon, az egészséges, fiatal és szép marad a következő évben.

Kiváló, de a kép enélkül még jobb, mert féktelen ábrándozásra késztet úgyhogy abszolúte értem, hogy a művész ezen a kiállításon miért nem adott címet a munkáinak,.

Pedig amúgy óriási címrajongó vagyok.

Kifejezetten javaslom, hogy ha társaságban jöttél, az ismeretlen témájú képek előtt állva ne kérdezd meg a partneredet, hogy emlékszik-e, hol készült, hanem hagyd, hogy hasson a kép és beinduljon a fantáziád.

Ez remek játék, de kizárólag magas minőségű fotókkal lehet játszani.

Bankó legjobb képei nemcsak megrázóak és rejtélyesek, hanem isteni humoruk is van.

Ami az esetek egyik felében, akkor, amikor nem a wannabe földesurakon röhögünk, igencsak kockázatos dolog.

Mivel hősünk témái között az új, vagyis hála istennek a régi Döbrögik mellett gyakran ott vannak a legelesettebbek is.

De őket is úgy képes humorral szemlélni, hogy nem gúnyolódik rajtuk, semmit sem veszít az empátiájából, de nem is sóhajtozik vagy szépeleg, ahogy a saját erényességüket hangsúlyozni akaró jótét lelkek szoktak.

Bankó úgy tud szeretettel nevetni azon, hogy milyen abszurd helyzetekbe kerülnek szegény, megalázott főszereplői, hogy nem redukálja őket a traumáikra, hanem képes úgy tekinteni rájuk, mint egy másik, adott esetben vicces emberi lényre.

A humor, az abszurd és a dráma gyakran járnak kéz a kézben Bankó legerősebb munkáin, ebből is kiderül, hogy háromkezű szerzővel van dolgunk, ami direkte praktikus dolog egy ilyen technikaigényes művészeti ág esetében.

Megfogadtam, hogy a lehető legkevesebbet beszélek konkrét fotókról, de a kiállítás egyszerűen nem engedi.

Szóval van az ritka nagy erejű a kép a kiskutyájával szelfiző nőről, akit a világ legszomorúbb arcú kislánya photobombol éppen.

Ez a fénykép mintegy zsigerileg ragadott meg először, aztán belegondoltam, hogy a kontextus pontos ismerete nélkül nem tudom eldönteni, hogy ő itt egy menekült dél-ázsiai gyerek a menekülthullám idejéből vagy egy random cigány kislány a Népszínházból tegnapelőttről, amitől ez a két réteg egymásra kopírozódik a fejemben.

Nem mintha bármelyik megoldás megmagyarázhatóbbá tenné, hogy miért pont előttük szelfizik valaki önfeledt vigyorral az arcán, kölyökkutyával a karjában.

A kiállítás révén, mintegy mellékesen, azt is megtudhatja a nagyközönség, hogy mi, újságírók miért nem bolondultunk meg teljesen ezalatt az elképesztő 16 év alatt, tisztelet persze a kivételnek.

Hát azért, mert ennyire csodásan szórakoztató, vad és morbid eseményekre járhattunk.

Azt mondjuk el sem tudom képzelni, hogy azok hogy bírták ki, akik egyikre sem kaptak meghívót.

Egy újságírótól mindig szaftos színfalak mögötti pletykákat várnak és én nem az az ember vagyok, aki szembeszegül a tömegigénnyel, úgyhogy jöjjön egy kis Bankó-bulvár.

Annál is inkább, mert a kortárs művészet befogadásához állítólag elengedhetetlen a szerző magánmitológiájának mélyreható ismerete, A fotóriporterek munkáját sokan képzelik életveszélyesen regényesnek, ami nem kis részben Robert Capa hibája.

De most exkluzíve csak nektek elárulok egy nagy titkot.

Bankó Gábornak nem kevés olyan felvétele van, amiért szó szerint az életét kockáztatta.

Sőt olyan is van, amiért egy fiatal újságírótársát is lazán feláldozta volna.

Éljük át a jelenetet a majdnem-áldozat szavaival: “Debrecenben voltunk melón, és ebédelni akartunk.

Bankó mondta, hogy tud egy helyet, menjünk oda.

Én vezettem, ő navigált.

Éppen a főúton haladtunk, amikor mondta, hogy jobbra kell fordulni.

Befordultam, és azt vettem észre, hogy egy egyirányú, háromsávos útra kerültünk.

Három sávban jöttek velünk szemben az autók.

Próbáltam nagyon gyorsan megfordulni, de nyilván így is feltartottuk a közlekedést.” Hősünk természetesen karcolás nélkül úszta meg a dolgot, aztán az egyik legforróbb nyári napon majdnem belefulladt a kiszáradt Garancsi tóba. 444-esként az a szerencsénk, hogy ha már nyomorultul el kell pusztulnunk, jó eséllyel egy olyan kollégánk a szemtanúja ennek, aki olyan klasszul meg tudja írni a haláltusánkat, ahogy Tóth-Szenesi Attila tette a Gáboréval: „Ahogy kerültük a tavat, Bankó kolléga egy pillanatra eltűnt.

Ügyet sem vetettem rá, visszaértem a parkolóhoz, leültem hűsölni, vagyis dehogy.

Leültem a perzselően forró árnyékos padra, néztem, ahogy az Üvegtigris éppen kinyit.

Elég régóta ott ültem már, amikor eszembe jutott Bankó kolléga.

Épp nyúltam a telefonomhoz aggódva, legalábbis így meséltem ezt neki később, amikor megcsörrent a telefonom.

Bankó kolléga volt az, és a körülményekhez képest hidegvérűen jelentette, hogy tökig merült az iszapban.

Ez egy ilyen nap, gondoltam, a tó felé menet nekem voltak vérnyomásproblémáim, most meg ez.

Szerencsére kikászálódott valahogy az iszapból, de muszáj volt megoldani a mosakodását, tekintve, hogy a kocsimba nem szívesen engedtem volna be.” Azt pedig maga az ünnepelt sem tudja talán, hogy néhány nappal ezelőtt milyen közel állt a munkahelyi halálhoz, amikor a következő vallomás szerzője majdnem megfojtotta: “Legutóbb pénteken megkérdezte, hogy tudnék-e 90 másodpercet segíteni, ebből az lett, hogy 20 percen át kellett a földön kuporogva felfelé dobálnom a plüssjetiket, hogy le tudja fotózni a 444-logó előtt szabadesésben – de megérte!” De az, hogy ki mitől fél úgy istenigazából, nyilvánvalóan a fronton derül ki igazán.

Bankó Gábor például a náthabacilusoktól és a néhány órán belül bekövetkező éhhaláltól sokkal jobban fél, mint bármilyen szárnyasbombától.

Mindezt a magyar nyelvű újságírás történetének legőszintébb fronttudósításából tudom, ami exkluzíve erre az eseményre íródott, és amit ti hallotok először a világon: „Engem nagyon megleptek Ukrajnában Bankó táplálkozási szokásai, és az, hogy kábé jobban félt attól, hogy tőlem elkapja a betegséget (nagyon beteg voltam az út alatt, mivel előtte leköhögött egy kétéves, és elkaptam A Gyerekpestist), mint hogy meghalunk valami légicsapásban.

Nagyon szorgosan szellőztette a kocsit minden egyes köhögésem után (úgy körülbelül 30 másodpercenként).

Azóta sem fér a fejembe, hogyan tud egy ember ennyit (és ennyiszer enni).

Az egy dolog, hogy gyakorlatilag óránként álltunk meg valami benzinkúton kaját venni, de volt, hogy egy vacsoránál kikért a főétel után még egy főételt, majd hazafelé még megálltunk egy boltban, ahol egy kurva nagy zacskónyi kaját vett, amiből a reggelire már nem maradt semmi (hiszen reggeli után rögtön az első benzinkúton ismét megálltunk egy kis nasit venni).” A bulvárrovat után jöjjön a háztartási tippek, trükkök, tanácsok.

Ez a kiállítás terápiás célra is kiváló.

Eltelt egy kis idő, valamennyit talán ülepedtek is a dolgok, keletkezett némi távlat is.

Ilyenkor a legjobb visszanézni, amikor már van távolság, a büdös iszapot már kiköptük a szánkból, de még elég elevenen élnek a konkrét emlékek.

Ha ilyen célokra használnád Bankó képeit, javaslok hozzá egy szempontot.

Miközben azon morfondírozol, hogy milyen figurák voltak ezek és mit tettek az országgal, gondolkodj el azon is, hogy te milyen mértékben dőltél be nekik.

Akkor is, ha nem alkudtál meg, de rettegtél tőlük és bármire képesnek tartottad őket.

Igen, ezeknek a szerencsétleneknek itt a falakon, akiken tele szájjal röhögsz.

És akikről az utolsó kép elkészülte és a kiállítás megrendezése közti időben feketén-fehéren kiderült, hogy nem volt semmiféle félelmetes gépezetük, árnyékállamuk, titkos közös kasszájuk, tökéletesre csiszolt tervük, sőt tökéletlen sem, ruszki patrónusról meg lojális titkosszolgálati gépezetről nem is beszélve.

Ez a kiállítás nekem a sok-sok nevetés mellett arról is szól, hogy ezt bizony együtt hoztuk össze.

Nem tudom, hogy ki vette észre és ki nem, de a kiállítás nemcsak a NER alatt készült képeket tartalmaz, hanem akad kakukktojás is.

Vagyis kakukktök.

Magyarán Magyar Péter hímvesszője.

A mindent tudatosan megtervező szerző ezzel integet át egyik korszakból a másikba.

Aki nem látta még, keresse meg, mindenkinek jó szórakozást és boldog, hosszú évekig tartó rendszerváltást kívánok!

Jómagam április 12. óta abban a könnyű eufóriában élek, amit az első és a második kis korty bor között érez az ember.

Aki inkább ezt az élményt reprodukálná, az látogassa meg a büféasztalt!

Ha nem lett volna egyértelmű, a kiállítás ezennel megnyílt, jó szórakozást!

A kiállítás december 2-ig ingyenesen látogatható a KULT7 Laborban (Budapest, Király utca. 11.), hétfőtől szombatig. ]]>