Gajdos László, az új kormány élő környezetért felelős minisztere szeptember végén bejelentette , hogy a májusban bevezetett fakitermelési moratóriumot szeptember 30-i lejárta után nem hosszabbítják meg.

A tilalmat a minisztérium felállásakor vezették be, azzal az ígérettel, hogy az állami erdőgazdálkodást a profitközpontúság helyett végre ökológiai alapokra helyezik.

A lejárat előtt napokkal több természetvédelmi szervezet – köztük a WWF, a Greenpeace és a Magyar Madártani Egyesület – nyílt levélben kérte a hosszabbítást mindaddig, amíg a védett és Natura 2000-es állami erdőket jogszabály nem védi a fakitermeléssel szemben.

A kormány a moratórium lejártának napján mondta ki a nemet.

A hír hallatán sokan elkeseredtek, mert úgy érzik, hogy az új kormány egyik legszerethetőbbnek tűnő minisztere cserben hagyta az erdők sorsáért aggódó állampolgárokat.

Azzal kapcsolatban is lehetnek félelmeink, hogy ezt a döntést vajon még milyen hasonlóak fogják követni.

A természet jogszerű pusztítása láttán felmerül a kérdés: mit tehetünk?

A válaszok, amiket ismerünk, a petíciónál és a bejelentett demonstrációknál véget érnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor tapasztalhattuk, milyen nehéz ezekkel az eszközökkel érdemi változást elérni.

Az erdővédelem ügye ráadásul nem olyan, ami az internetadóhoz vagy a gyerekvédelemhez hasonlóan tízezreket vinne utcára.

Előre szeretném leszögezni, hogy nem vagyok sem erdőmérnök, sem erdőökológus, sem természetvédelmi szakember.

Környezeti etikával is foglalkozó filozófusként azokat az értékválasztásokat és előfeltevéseket szeretném megvizsgálni, amelyek meghatározzák az erdőkről folyó szakmai és politikai vitákat.

Főleg az észak-amerikai természetvédelmi törekvések és környezeti etika hazánkban kevéssé ismert radikális megközelítéseinek bemutatásával magát a kérdésfelvetés módját szeretném szemügyre venni.

Mit veszítünk szem elől, ha az erdőkről kizárólag az erdőgazdálkodás által kijelölt kereteken belül vitázunk?

Ha pedig a tömeges nyomás nem működik, elgondolható-e a legális tiltakozáson túli közvetlen cselekvés, és mit mondhatunk ennek morális igazolhatóságáról? * * * A Colorado folyó észak-arizonai szakaszán lévő Glen Canyon-gát építése 1966-ra fejeződött be.

A 220 méter magas és 480 méter széles gát alapvetően megváltoztatta nemcsak a kanyon tájképét, hanem a Colorado alsóbb szakaszának áramlási és ökológiai viszonyait is. 1981-ben a frissen alapított Earth First! nevű radikális környezetvédő csoport egy békés akció keretében hosszú fekete műanyag fóliát engedett le a gát tetejéről, a gáton keletkező repedést szimbolizálva.

A helyszínen beszédet mondott Edward Abbey író, a délnyugati sivatagok különc prófétája, akinek 1968-as Desert Solitaire című műve a 20. századi amerikai természetírás klasszikusa.

Abbey jelenléte nem a véletlen műve: az Earth First! megalakítását Abbey 1975-ös The Monkey Wrench Gang (A franciakulcsos banda) című, magyarul kiadatlan regénye inspirálta.

A regény egy fiktív, törvényen kívüli csoportról szól, ami szabotázsakciókat hajt végre természetpusztító vállalatok ellen az amerikai Nyugaton, és többek között a Glen Canyon-gát felrobbantását tervezi.

Ehhez képest az 1981-es akció nem tűnik túl radikálisnak: senki nem sérült meg, semmiben nem keletkezett kár; business as usual , a szokásos ügymenet ugyanúgy folytatódhatott tovább.

A magyar olvasónak is ismerős lehet ez a fajta békés, szimbolikus tiltakozás: a leghíresebb közelmúltbeli példa a Zengőre tervezett NATO-lokátor elleni demonstráció, ami ráadásul a Glen Canyon-ival ellentétben ténylegesen sikeres is volt, a lokátor nem épült meg.

Az Earth First! azonban nem állt meg a szimbolikus tiltakozásnál: Abbey regénye nyomán a gépek és az infrastruktúra elleni, titkos, alulról szerveződő ökoszabotázs – a franciakulcsra és a vonatkozó angolszász idiómára (franciakulcsot dobni a gépezetbe) utaló monkeywrenching – vált a radikális környezetvédelem új eszközévé.

A mozgalom egyik alapítója, David Foreman 1985-ös Ecodefense: A Field Guide to Monkeywrenching (Ökovédelem: a monkeywrenching kézikönyve) című gyakorlati útmutatójában a monkeywrenching tizenegy irányelvét sorolja fel, amelyek közül talán legfontosabb az erőszakmentesség elve: „A monkeywrenching a természetes sokféleség és a vadon pusztításával szembeni erőszakmentes ellenállás.

Soha nem irányul emberek vagy más életformák ellen.

Az életet pusztító élettelen gépeket és eszközöket célozza.” Az ökoszabotázs mint taktika tehát a közvetlen akció egy formája, nem követi a hivatalos szabályokat és eljárásokat, ugyanakkor definíció szerint szigorúan élettelen tárgyak ellen irányul.

A szabotázs leggyakoribb formái a gépek működésképtelenné tétele (például úgy, hogy homokot öntenek a motorba), a felmérés határait kijelölő karók kihúzása, hirdetőtáblák ledöntése, vagy a később sok vitát és a mozgalmon belüli törést is okozó fatüskézés, fémszögek fákba való beverése voltak.

A filozófus Derek Turner a monkeywrenching logikáját az úgynevezett perverz ösztönzők felől közelíti meg .

Olyan helyzetekről van szó, amelyekben a természetkárosítás kifizetődő: a haszon a gazdálkodónál jelentkezik, miközben a veszteségek jelentős részét mások viselik.

Ha egy erdő kitermelése nyereséget hoz, miközben az ökológiai veszteségek nem jelennek meg a gazdálkodó költségei között, akkor a perverz gazdasági ösztönzők a pusztításnak kedveznek.

A szabotázs ezt a viszonyt próbálja megváltoztatni azáltal, hogy költségesebbé teszi a pusztító tevékenységet.

Vagyis a szabotázs ebben az esetben nem csupán erkölcsi elégtétel, hanem a perverz ösztönzők ellensúlyozásának gazdasági eszköze; annyira költségessé tegye a természetkárosító tevékenységet, hogy a romboló fél saját költség-haszon elemzése alapján ne érje meg folytatni. * * * A gépek elleni fellépés filozófiai értelmezése túlmutathat Foreman erőszakmentességi elvén: felveti annak a természetviszonynak a kérdését is, amelyet ezek a gépek megvalósítanak.

Az, hogy a szabotázs gépek ellen irányul, nem pusztán az erőszakmentesség miatt fontos, hanem azért is, mert a természet kizsákmányolása közvetlenül gépek által valósul meg.

Nem arról van szó, hogy emberek egy kis csoportja kézi erővel, relatíve kezdetleges eszközökkel, baltával vagy fűrésszel kivág néhány fát.

Motoros láncfűrészek, harvesterek, gyökereket kitépő tuskókiemelők és tuskómarók, az ösvényeket feltúró 6x6-os rönkszállító teherautók és traktorok; utakat építő buldózerek és markolók, olajat kutató szeizmográfok és a fosszilis energiaforrásokat szállító sok ezer kilométeres csővezetékek – a Földet pusztító ipari technológia megannyi szimbóluma, egyben erőteljes eszköze.

Abbey a Glen Canyonnál állva így fogalmaz a gátról és a körülötte álló építményekről: „Úgy látom ezt, mint egy inváziót...

Számomra ezek úgy néznek ki, mint teremtmények a Marsról.” Persze lehet, hogy a különbség pusztán fokozati, nem pedig minőségbeli, és valamiféle elveszett aranykor siratása lenne úgy látni a múltat, mint ahol az emberiség még harmóniában élt a természettel.

Archeológiai bizonyítékok sokasága utal arra, hogy ez az aranykor sosem létezett; az emberi csoportok geológiai értelemben egy szempillantás alatt alapvetően változtatták meg az ökoszisztémákat.

Felmerül azonban a gyanú, hogy ennél mégis valami többről van szó: nem csupán az eszközeink váltak hatékonyabbá, hanem az a logika is megváltozott, amiben ezen eszközök egész rendszere működik.

Már a vonatkozó kifejezések is beszédesek: erdő mérnökök gazdálkodnak az erdővel.

A vágásérett fákat mint nyersanyagot kitermelik .

Faállomány, fatömeg, erdőrészlet és zöldvagyon.

Véghasználat és fokozatos felújítóvágás – a hektárokat letaroló tevékenységet távolságtartó mérnöki racionalitásba burkoló kifejezések.

Az erdő mint élőlények közössége az uralom és gazdasági hasznosság logikája mentén kerül leírásra.

Mondhatnánk, hogy ezek csak kifejezések, a kifejezéseink azonban nem semlegesek, hanem keretezik a világhoz való viszonyunkat, és egyben etikai munkát is végeznek: befolyásolják, milyen értékek és veszteségek válhatnak egyáltalán elgondolhatóvá és láthatóvá.

Ráadásul az erdőgazdálkodás szaknyelve nemcsak egy az erdőt leíró fogalmi rendszerek közül, hanem – a vadgazdálkodás mellett – az, amelyik egyben az erdő sorsát meghatározó jogi kereteket is kialakítja.

Az Északerdő Zrt. a Bükki Nemzeti Park területén fekvő Szeleta-tető végvágása után azt írta , hogy „szó sincs erdőirtásról”, hiszen a fakitermelés után új erdőt nevelnek, az erdőterület nem csökken.

Az erdőgazdálkodás terminológiájában ez nyilvánvalóan meg is állja a helyét – ugyanakkor a szóhasználat 120 éves tölgyeken, a holtfákban fészkelő, fokozottan védett fehérhátú fakopáncsokon és a harkályok odvaiba beköltöző korai denevéreken nem segít.

Ezek a növények és állatok járulékos veszteségei az elmúlt évtizedek energiapolitikai logikájának, amely évszázados fákat 30 százalék alatti hatásfokkal működő biomassza-erőművekben éget el – zöld energiaforrás címszóval.

Az erdők védelmének terheit ugyanakkor nem lehet a tűzifára szoruló, energiaszegénységben élő háztartásokra hárítani, amiket közben a légszennyezés egészségügyi következményei is aránytalanul sújtanak.

Az erdészekkel folytatott vitákban, a kormányzati döntések megváltoztatására irányuló erőfeszítéseik során a hivatásos természetvédők is ezt a nyelvet kénytelenek magukévá tenni.

A mérnöki nyelven folytatott vitákban elvész, sőt gyerekes szentimentalizmusnak tűnik a letarolt hegyoldalt nézve sokakat elfogó érzés, hogy itt valami helyrehozhatatlan kár történt.

Konstruktív és racionális, komolyan vehető vitapartnerekként igyekszünk viselkedni.

De kinek a racionalitásáról és milyen racionalitásról van szó?

Elbeszélhető, sőt elképzelhető-e az erdőt ért sérelem azon a nyelven, amely magát a sérelmet eredményezte?

Meg lehet-e győzni a láncfűrészt? * * * Albert Borgmann amerikai filozófus Technology and the Character of Contemporary Life (Technológia és a kortárs élet karaktere) című 1984-es, nagy hatású könyvében készülék-paradigmának nevezi ezt a logikát.

Szerinte a modern technológia lényege, hogy az olyan javakat, mint például a táplálék vagy a meleg, árucikként teszi elérhetővé, miközben a gépezet, amely előállítja ezeket, egyre komplexebbé és bizonyos tekintetben egyre láthatatlanabbá válik.

Ezt írja Borgmann erről a viszonyról: „A készülékben a világ kapcsolatiságát egy gépezet váltja fel, ez a gépezet azonban rejtve marad, a készülék által elérhetővé tett árucikkeket pedig úgy élvezhetjük, hogy nem kell magunkat ennek kontextusával terhelnünk és azzal elköteleződnünk.” David Strong, Borgmann egykori tanítványa, ezt a logikát mutatja be az erdőgazdálkodás kapcsán Crazy Mountains: Learning from Wilderness to Weigh Technology (Crazy Mountains: tanulás a vadontól a technológia értékeléséhez) című könyvében.

A montanai Crazy Mountainsben az állami erdészet öreg, „rovar- és gombafertőzött” állományokat jelölt ki kitermelésre a „nyersfaanyag" megmentése érdekében.

A kitermelést megelőző hatásvizsgálat – a magyar erdőterv-engedélyezés megfelelője – „jelentős hatás hiányát” állapította meg.

Persze ez egyáltalán nem meglepő – de vajon mindent elmond-e egy erdő értékéről az, amit számszerűsíteni tudunk benne?

Fekete István Tüskevárjában Tutajos így reagál Matulának arra a megjegyzésére, hogy a tüskevári erdő öreg tölgyében legalább negyven köbméter fa van: „Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, mert úgy érezte, mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni.” A Fekete István hangján megszólaló Tutajost láthatóan sérti az öreg tölgy eszközként való kezelése.

Kaprinyák Tibor, a Tisza országgyűlési képviselője, az Országgyűlés Élő Környezetért Felelős Bizottságának alelnöke szerint „vétek”, hogy 140 év felett tartsuk a tölgyeseket.

A természetről való gondolkozásban visszatérően felmerül a vadon ( wilderness ), az érintetlen, szűz természet koncepciója, ahol a terület értékét pontosan emberi tevékenységtől való mentesség adja.

Mára környezettörténeti közhely , hogy ilyen értelemben vett vadon nem létezik.

Egyfelől mára a Föld legérintetlenebb ökoszisztémáiban is ott vannak az emberi tevékenység nyomai, például mikroműanyagok formájában.

Másfelől amit történetileg – például Észak-Amerikában – vadonnak neveztek, ott az emberi jelenlétet a fehér ember és a civilizáció jelenlétével azonosították, ezzel az évezredek óta a területen élő népcsoportok történetét láthatatlanná tették, és morális alapot adtak erőszakos kitelepítésükhöz a korai amerikai nemzeti parkok létrehozásakor.

Erre jön a könnyű ellenvetés: a montanai hegyekkel szemben a magyar erdők évszázados kultúrtájak.

Amennyiben egy táj értékét az eredetében, az emberi tevékenységtől való érintetlenségben horgonyoznánk le, akkor jogosan mondhatnánk, hogy a Szeleta-tető tölgyesének nem volt ilyen értéke.

Azonban az, hogy a vadon mint hely konstrukció, nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk olyan értékről, amit nem lehet pusztán a gazdasági racionalitásra redukálni.

Jack Turner – nem azonos a korábban idézett Derek Turnerrel – a vadság ( wildness ) fogalmával ragadja meg a „vad” természetnek az érintetlenségtől független, gazdasági értékekre redukálhatatlan minőségét.

A vadság a természet önelvű, nem-kezelt kapcsolataiban rejlik.

Épp abban, amit az erdőgazdálkodás menedzserszemlélete számol fel, amikor egy erdőt kizárólag célszámokkal és mutatókkal számszerűsítve, eszközként kezel.

Turner így fogalmaz The Abstract Wild (Az absztrakt vadság) című művében: „A létrehozott környezet kiherélt vadság – olyan vad, amellyel már nem élünk eleven kapcsolatban.” További kérdés, hogy a vadságnak ez a fogalma milyen kapcsolatban áll a történeti használattal és az egyes lehetséges felhasználási módokkal, de a vadság tisztelete azt jelenti, hogy a táj önértékét szem előtt tartjuk, és több mint emberi világát saját jogán ismerjük el.

Mindezekből következik az is, hogy nem az egyéni erdész a probléma forrása.

Több erdészt is ismerek személyesen, mind ismerik és szeretik az erdőt, amelyben dolgoznak – mégis végrehajtják a kitermelést.

Épp ez a lényeg: nem egyéni tájékozatlanság és rosszindulat, hanem egy struktúra idézi elő a pusztítást.

A gazdasági szemléletű képzés, amely csak korlátozottan ad más fogalmi kereteket; az intézményi szervezet és az ösztönzők, amelyek a célszámokat diktálják.

Ez a magyarázat az egyéni döntések jelentőségét és a személyes felelősséget nem tünteti el.

Segít azonban megérteni a monkeywrenching foremani elvének jelentőségét: a fellépés a pusztítást végző gépek és nem az azokat kezelő emberek ellen irányul. * * * De mi igazolhatná, hogy valaki a természet védelmében mások gépeit tegye tönkre?

Az ökoszabotázzsal szemben két ellenérv szokott felmerülni.

Az egyik az, hogy magántulajdont sért, a másik pedig a törvényesség és demokratikus legitimáció kérdése.

Az első önmagában nem döntő ellenvetés: számos olyan szituációt el tudunk képzelni, amikor morálisan elfogadhatónak gondoljuk a magántulajdon megsértését.

Aki betöri a tűző napon álló autó ablakát, hogy kiszabadítsa a bent rekedt kutyát, más tulajdonát rongálja, mégsem rójuk fel neki, sőt, éppen a tétlenséget ítéljük el morálisan.

A kérdés tehát nem az, hogy bizonyos kontextusokban károsítható-e a tulajdon.

Hasonló analógiák mentén került előtérbe az elmúlt években a szigorúan értett erőszakmentesség mint stratégia tarthatósága, elsősorban a klímaváltozás kapcsán.

Andreas Malm humánökológus szerint a klímamozgalom egyes hullámainak kudarcai rávilágítanak, hogy ez a fajta pacifizmus nem tartható: a téteket és az elit tétlenségét – sőt, ellenérdekeltségét – figyelembe véve morálisan igazolható a magántulajdon megsértése árán is fellépni.

Malm ezzel nem azt állítja, hogy békés tömegmobilizáció ne lenne továbbra is a talán legfontosabb eszköz, állítása szerint ugyanakkor nem lehet az egyetlen taktika.

Súlyosabb ellenérv a demokratikus legitimáció kérdése: mi igazolhatja azt, hogy a társadalom egy csoportja törvényt sért?

Önmagában a morális felháborodás nem lehet elégséges alap; ilyen alapon egy rasszista meggyőződésű ember etnikai kisebbségek elleni agressziója is ugyanolyan jogos lenne.

Az ökoszabotázs filozófiai igazolása általában következményelvű: bizonyos esetekben azért elfogadhatók – vagy legalábbis nem eleve elfogadhatatlanok – az ökoszabotázs egyes konkrét esetei, mert következményeiket tekintve kívánatosabbak, mint a passzivitás vagy a cselekvés más formái.

Derek Turner szerint azonban az ökoszabotázs olyan képviselői, mint Abbey vagy Foreman, valójában egyáltalán nem konzekvencialista alapokon érvelnek mellette, hanem az otthon védelmére hivatkoznak.

Az ecodefence érvelés szerint jogunk van megvédeni otthonunkat (a vadont) a támadókkal szemben, és mivel a természet az otthonunk, ezért jogunk van megvédeni az azt pusztító cégekkel szemben.

Turner szerint azonban attól, hogy a vadont otthonunknak tekintjük, még külön igazolásra szorul, miért és milyen korlátok között terjeszthetjük ki rá az önvédelem jogát.

Ilyen alapon akkor annak a fejszéjét is tönkretehetném, aki a kertje végében kivág egyetlen fát, és másikat ültet a helyére.

Turner a következményelvű igazolást is problémásnak tartja: a várható következmények alapos felmérését szerinte nehéz összeegyeztetni az akciók titkosságával.

Honnan tudnák például a szabotőrök, hogy a gépek megrongálása valóban megakadályozná a természetkárosítást, és nem pusztán az alacsony jövedelmű helyiek megélhetését veszélyeztetné?

Turner így arra jut, hogy az ökoszabotázs „egyszerűen helytelen”.

Dylan Manson egy 2024-es tanulmányában igyekszik megvédeni az ökoszabotázs bizonyos formáit, ugyanakkor szerinte ehhez több feltételnek egyszerre kell teljesülnie.

A beavatkozásnak súlyos sérelmet kell elhárítania; észszerű eséllyel kell hozzájárulnia ehhez; az okozott kárnak arányban kell állnia az elhárított veszteséggel, és nem állhat rendelkezésre hasonlóan eredményes, kevésbé ártalmas megoldás, továbbá az akció nem irányulhat emberek ellen, és nem járhat az élet – ideértve a szabotőrökét is – veszélyeztetésével.

Nemcsak elvont filozófiai, hanem stratégiai kérdés, hogy mikor állnak fenn azok a feltételek, amelyek mellett igazolhatók a gépek és infrastruktúra elleni akciók.

Manson feltételeit Turner ellenpéldájára alkalmazva a favágó fejszéjének tönkretétele már csak azért sem igazolható, mert a példa feltevése szerint nem történik súlyos környezeti károkozás.

Egy védett erdő elpusztítása viszont ilyen sérelmet jelenthet; az ezt megakadályozni kívánó szabotázs igazolhatósága a további feltételek teljesülésén múlik. * * * Gajdos bejelentése után nem sokkal jött a hír , hogy Karakai Tamás, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság börzsönyi tájegységvezetője a 2026. október 2-i egyeztetési fordulóban „nem járul hozzá újabb bontó- vagy végvágásokhoz a Börzsöny nemzeti park rangban védett erdőiben.” Ez fontos és üdvözlendő fejlemény a Börzsöny hazai viszonylatban vad, ugyanakkor a klímaváltozásra érzékenyen reagáló , sérülékeny erdeinek védelmében.

Rávilágít az előző szakaszban tárgyalt dilemmákra is: ahol az intézményi cselekvés reális esélyt kínál arra, hogy időben megakadályozza a pusztítást, ott a szabotázs szükségessége nehezen indokolható.

Az ökoszabotázs igazolhatósága ezért mindig konkrét helyekhez és helyzetekhez kötődhet: ahhoz, hogy mit fenyeget veszély, és milyen tényleges lehetőségek vannak a megvédésére.

Egy lokálisan elért eredmény más erdők sorsát még nem dönti el.

Az Élő Környezetért Felelős Minisztérium tájékoztatása szerint „október 3-tól védett és Natura 2000 területeken minden erdőrészletben a tarvágás és a többi, erdőfelújítással járó kitermelés csak külön felülvizsgálat után indulhat el.” Bár a közlemény a korábbi gyakorlatokkal való szakítást ígéri, az eddigi tapasztalatok alapján kérdéses lehet, hogy az ilyen felülvizsgálatok során milyen súlyt kapnak az erdők gazdasági hasznosításon túlmutató értékei, és hol húzódik majd az a határ, amelyet a kitermelés érdekében sem lehet átlépni.

Ha végül továbbra is a gazdasági elvárások szabják meg, mennyi természet maradhat meg,