Ugyanaz a horror és a komédia, csak más köntösben?
Hogyan inspirál a Jóbarátok egy hétszáz oldalas, epikus horrorregényt?
Miért tartja Elon Muskot egy „igazán különös és szörnyű alaknak” Joe Hill amerikai horrorszerző?
Egyáltalán, hogy fut neki egy efféle pályának valaki Stephen King fiaként?
Ilyen, és ehhez hasonlóan érdekes kérdésekkel beszélgettünk Hill-lel, aki életében először járt Magyarországon, hogy a GABO által kiadott Kín Király című regényét népszerűsítse.
A szerzővel családi afférokról, az írás folyamatáról, a közösségi média démonáról és egyéb ijesztő ügyekről beszélgettünk.
A Kín Király tegnapi bemutatóján arról beszélt, hogy a páratlan számú regényeit komfortzónás könyveknek tartja, a párosakat pedig kísérletező szelleműnek.
Pontosan hol húzza meg a komfortzónája határait?
Vagy ez csak érzésből megy?
A páratlan regényeim olyanok, mintha Stephen King-könyveket írnék.
És imádom ezeket is.
Azt hiszem, az olvasóim is imádják őket, hiszen ezek szoktak sikeresebbek lenni.
Tudom, hogy kell horrort írni, tudom, hogy kell elmondani egy olyan történetet, mint például Az elcserélt gyermek , vagy a Poltergeist , vagy a Démonok között , ha filmes példák kellenek.
Viszont az irodalom számos más műfaját is szeretem.
Sokat olvasok történelmi regényeket, krimiket és szépirodalmi műveket.
Szeretném kipróbálni magam ezekben a formákban is, felfedezni a történetmesélés egyéb módjait.
Vegyük például a második könyvemet, a Szarvakat : ez egy horror, de egyfajta morbid komédia, sőt szatíra is egyben.
Tragikus szerelmi szál is van benne, végső soron pedig egy bosszútörténet.
Nem is igazán mondanám rá, hogy úgy működik, mint egy hagyományos horrorregény.
A Spóra egy kifejezetten vidám világvége-történet – szinte már romantikus vígjáték, csak éppen az apokalipszis idején játszódik.
Úgy érzem, felfrissít, ha a fikció más műfajaival is kísérletezem.
Aztán amikor visszatérek a tiszta horrorhoz, újult energiával vetem bele magam.
A Kín Király elvileg a komfortzónába esik.
Viszont felkaptam a fejem arra, hogy elmondása szerint a főszereplők dinamikáját a Jóbarátok ból leste el.
Mégis mennyire szabad viccesnek lennie egy olyan könyvnek, aminek már a címében is ott van a „kín” szó?
Ez a könyv akár a Jóbarátok bónusz évada is lehetne, a komédia és a románc helyett horrorral.
Gyakran beszélek arról, milyen közel állnak egymáshoz a horrorok és a vígjátékok.
Példaként a Three Stooges komikus triót szoktam említeni.
Fergetegesen viccesek, ahogy folyton pofozzák, verik egymást.
Moe fog egy nagy kalapácsot, és fejbe vágja vele Larryt, megszólal egy vicces hangeffekt, a közönség pedig nevet. „Aztán ott van A texasi láncfűrészes mészárlás .
Bőrpofa egy nagy kalapáccsal szétveri egy tinédzser fejét, mire az agyvelő szétfröccsen a kamerán, a közönség felsikolt.
Pedig alapjában véve ugyanazt a jelenetet látod; pillanatra pontosan ugyanaz történik, csak más a hangsúly, más a körítés.
Szóval a horror és a vígjáték egyazon érme két oldala.” Emellett én azért írok, hogy szórakoztassak.
Versenyeznem kell mindennel, ami a Netflixen, az Amazon Prime-on vagy épp az Xboxodon elérhető.
A könyveimnek élvezeteseknek kell lenniük: az olvasónak legyen kedve ott maradni, tovább lapozni, és elmerülni a történetben.
Szóval ha épp nem félelmetes a sztori, akkor legyen vicces.
Szeretek szellemes párbeszédeket írni; szeretem, ahogy a szereplőim pofáznak egymással, és igyekszem ezt szórakoztatóvá, élvezetessé tenni az olvasó számára.
Ráadásul a jó párbeszédnél semmi sem tárja fel jobban a karakterek jellemét.
Ezekből a pofázásokból mennyi szokott végül a vágószoba padlóján maradni?
Valószínűleg a 80 százaléka.
A Kín Király esetében például az első vázlat még több száz oldallal hosszabb volt.
Minden könyvem első változata több száz oldallal terjedelmesebb volt, mint a végső kötet.
A kihúzott részek jelentős része pedig párbeszéd.
Az első vázlatban rengeteg párbeszédet írok, hogy kiderítsem, kikről is írok valójában, kik ezek az emberek.
Erre nekem van szükségem, az olvasónak viszont nincs.
Így aztán gyakran előfordul, hogy végigmegyek a szereplőim közötti párbeszédeken, és a csevegés 30–50 százalékát egyszerűen kihúzom, mert azon a ponton már csak a helyet foglalja.
Lehet, hogy szórakoztató, talán még vicces is, de ebből is megárt a sok.
Azt hiszem, Neil Gaiman mondta azt, hogy „a második átírás az, amikor elkezdesz úgy tenni, mintha az elejétől fogva tudtad volna, mit csinálsz”.
Én mindig gondolok egy kicsit az olvasóra.
Ez talán onnan jön, hogy éveken át képregényeket írtam, így mindig tudtam, hogy az írásomat szinte azonnal el fogja olvasni valaki.
Ez a valaki Gabriel Rodriguez volt, a képregény rajzolója.
Izgalmas volt, mert úgy éreztem, hogy már a kezdetektől fogva valakinek személyesen mesélem el a történetet – kicsit úgy, ahogy a gyerekeimnek mondok esti mesét.
Az alkotó folyamatosan tudatában van annak, hogy kinek szól a mű.
És szerintem ez egyáltalán nem baj.
Persze nem akarom túlzottan kritizálni az ellenkező hozzáállást sem: sokféleképpen lehet dolgozni.
Azért el szoktam gondolkodni: vajon nem az-e az első lépés az öncélú, köldöknézegetős írás felé, ha az ember megfeledkezik a közönségről?
Másfelől viszont – különösen egy kezdő író esetében – talán épp az a helyes, ha az ember megfeledkezik a közönségről.
Egyszerűen csak magának kell írnia.
Különben az ember túlságosan szorongani kezd, és azon stresszel: „Úristen, vajon mit fognak gondolni rólam?” Az évek során épült fel Önben egyfajta szorongás amiatt, hogy a streaming és a közösségi média betörésével egyre több versenytársa van a szórakoztató irodalomnak?
Általánosságban véve kevésbé szorongok, mint valaha az életemben. 2018-ban újra megházasodtam, aztán ikreink születtek.
Az elmúlt tíz év egyszerűen életem legjobb tíz éve volt.
Pedig évtizedekig rendkívül szorongó ember voltam: a fejemben folyton paranoid, legrosszabb forgatókönyvek pörögtek.
Sikerült megszabadulnom ennek nagy részétől – ez olyan érzés, mintha letettem volna két nehéz bőröndöt.
Szóval nem mondanám, hogy szorongok.
Viszont nemrég eltöltöttem négy napot Németországban, vonatokon utazgatva.
Végigsétáltam a vagonokon, és nem láttam harminc év alatti embert, aki könyvet olvasott volna.
Mindenki a telefonját bámulta.
Egytől egyig mindenki – a gyerekek, a tinédzserek – hipnotizált állapotban meredtek a képernyőre. „Az ember óhatatlanul elgondolkodik: vajon a könyvek olvasása csak egy különös történelmi epizód volt, ami mindössze párszáz évig tartott?
Az emberiség pedig már százezer éve járja a Földet.
Lehet, hogy ez csak egy átmeneti jelenség volt, ami most szépen lassan eltűnik, mert mindannyian annyira függünk a telefonjainktól, hogy már nem is foglalkozunk mással.
Remélem, nem így lesz.
Bízom benne, hogy marad annyi olvasó, amennyi elég ahhoz, hogy folytathassam a pályafutásomat.
De nem tudom.
Azért az emberben csak felmerül a kérdés: vajon hová tart ez az egész?” Gondolom, akkor az AI-nak sem nagy rajongója.
A Szilícium-völgy egymás után zúdította a világra a szar, felelőtlen és függőséget okozó technológiáit.
Olyan termékeket, amelyeket valójában senki sem kért.
Az okostelefon talán jelentős előrelépés volt, és vannak is benne jó dolgok, de keményebb függőséget okoz, mint a cigaretta, ráadásul még csak nem is menő.
Aztán nézzük csak meg, mit művelt a közösségi média a világgal!
Apró csoportokra szabdalta az emberiséget, amik gyűlölnek mindenkit, aki csak egy kicsit is más, mint ők.
Ráadásul arra ösztönzi az embereket, hogy elfelejtsék, mennyi közös vonásunk van, és milyen fontos áthidalni a különbségeket, hogy közösen munkálkodhassunk a közös boldogságért.
Aztán mindez eltörpül a kriptovaluták mellett.
Mégis, ki a fasznak kellenek a kriptovaluták?
Amennyire én látom, a bűnözőknek.
A zsarolóvírusokat terjesztő hackereknek, a pénzmosóknak és az emberkereskedőknek.
Ők azok, akiknek kell a kriptovaluta, mivel lenyomozhatatlan.
Nem az átlagembereknek.
Senki sem kérte, és senki sem vágyik rá igazán.
Mindez még inkább eltörpül a mesterséges intelligencia mellett.
Az AI hatalmas mértékű szerzői jogi lopáson alapul.
Ha te illegálisan letöltesz egy filmet, vagy mondjuk egy könyvet, akkor pénzbüntetésre számíthatsz, vagy akár börtönbe is kerülhetsz.
De ha Mark Zuckerberg csinálja ugyanezt ipari méretekben, és mindent ellop, az már „haladás”.
Úgy tűnik, ez nem bűncselekmény.
Túl gazdag ahhoz, hogy bűnösnek találják.
Ezek az alakok annyira gazdagok, és akkora hatalommal bírnak, hogy ha mégis megszegnék a törvényt, egyszerűen fizetnek azért, hogy megváltozzon a törvény ahelyett, hogy bárhogy számon kérjék őket.
Látta már az Elon Musk-féle AI Odüsszeiát?
Ó, hát már messziről látszott, hogy az egy borzalmas ötlet.
Elon Musk egy igazán különös és szörnyű alak, akinek talán inkább magában kellene tartania a filmekkel kapcsolatos véleményeit.
Ahogy lehúzta Christopher Nolan eposzát, mondván, hogy „túl woke”...
Bár kétlem, hogy egyáltalán látta volna.
Pedig az az év legjobb filmje!
És különben is: egy mítoszon alapul, ami rengetegféle értelmezésnek ad teret.
Musk az a fajta reakciós figura, aki teljesen kiborulna, ha mondjuk egy fekete színészre osztanák Macbeth szerepét.
Tegyük már túl magunkat ezen!
Számtalan különböző értelmezés és adaptáció létezhet – erről szól a művészet. „Én igyekszem kritikus szemlélettel viszonyulni mindenhez, amivel az interneten találkozom.
Mégis előfordult már, hogy az AI rászedett: láttam egy videórészletet vagy hasonlót, amiről azt hittem, valóban megtörtént, aztán kiderült, hogy egyáltalán nem.
Például pont ma reggel láttam egy posztert a Led Zeppelin 2027-es újraegyesüléséről, és vagy 20 percig lelkendeztem.
Aztán egy kis utánajárás után kiderült, hogy az egész csak valakinek az AI-jal generált fantáziálása volt.
Dühös lettem: ne keltsenek bennem hiú reményeket!
Ugyan már, mégis mit művelnek?!” Ha egyetlen olyan területet kellene kiemelnem, ahol a legpusztítóbb az AI, az az oktatás.
Teljesen aláássa a gyerekeink tanítását.
Márpedig emberként az egyik legfontosabb feladatunk éppen az, hogy megtanítsuk a gyerekeinket gondolkodni.
Az AI pedig ezt a rendkívül fontos tevékenységet rombolja szét.
Pusztán emiatt is sokkal szigorúbb korlátozásokra és szabályozásra lenne szükség.
Bár nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy ez meg is történik.
Nagy bajban vagyunk, mert ez az egész rendkívül káros a gyerekekre.
Térjünk vissza az íráshoz: az egyre erősödő kontentözön és a technológia figyelemelterelése befolyásolja, hogyan viszonyul a munkájához?
Nincs ott a kísértés, hogy még harsányabb, még bombasztikusabb legyen?
Én igyekszem úgy írni a történeteimet, hogy könnyed olvasmányok legyenek.
Nem akarom, hogy az olvasó úgy érezze, hogy házi feladatot végez.
Igyekszem én elvégezni minden nehéz feladatot, hogy az olvasónak már könnyű legyen.
Másfelől viszont alapból nem foglalkozom túlzottan a külső zavaró tényezőkkel.
Olyan korban élünk, amelyben rengeteg dolog verseng az emberek figyelméért – ám amikor történetet írok, ezzel nem igazán törődöm.
Úgy tekintek az írásra, mint arra a nagy kirakós asztalra, amely a feleségemmel közös otthonunkban van.
Számomra az írás is ilyen élvezetes tevékenység.
Teljesen elmerülök a munkában, és hagyom, hogy a történet arra vezessen, amerre csak akar.
Aztán a mű előbb-utóbb eljut az olvasóhoz, és az ember reméli, hogy az illetőnek tetszeni fog.
Tehát kevésbé használ előre elkészített vázlatokat?
Az efféle, „történet által vezetett” írási módszer buktatóit hogyan kerüli el?
Nincs ott a veszély, hogy túlburjánzanak a történetek, mint például George R.
Martin regényfolyamában Nem, nem nagyon írok vázlatokat.
De persze sokféleképpen lehet dolgozni.
Rengetegen vannak, akik vázlat alapján írnak, és nagyon sikeresek is.
Én azonban a szereplőkre építem a történetemet, és hagyom, hogy ők mutassák az irányt.
Gyakran hozom példának az első regényemet, A szív alakú doboz t – azt a könyvet, amely megtanított arra, hogyan írjam meg a többit.
Volt egy ötletem: megalkottam egy hatvanas éveiben járó heavy metal zenészt, aki korábban rendkívül sikeres karriert futott be.
Videoklipek, platinalemezek, világ körüli turnék – tudják, miről van szó.
Ám amikor megismerjük, a karrierje lejtmenetében jár.
Meglehetősen elszigetelten él a New York állam északi részén található kúriájában.
Egyetlen igazi szenvedélye az, hogy különös tárgyakat vásárol a gyűjteményéhez.
Van például egy emberi koponyája, egy írásos vallomása egy 17. századi boszorkányperből, és így tovább.
Aztán talál valakit, aki egy kísértetet árul az interneten, és elhatározza, hogy megveszi.
Aki látott akár egyetlen horrorfilmet is, az tudja, hogy ez borzalmas ötlet.
Amikor elkezdtem írni, még úgy gondoltam, hogy ez csupán egy novella lesz.
Tudtam, hogy a szellem megvásárlása végzetes hiba, és arra számítottam, hogy a szellem már a 30. oldal környékén felfalja a hősömet reggelire – én pedig kapok majd 500 dollárt egy új novelláért. „Csakhogy a főszereplő nem volt hajlandó időben meghalni.
Olyan volt, mint egy csótány: valahányszor ráléptem, majd felemeltem a lábam, ő egyszerűen szaladt tovább, életben maradt, és folytatta a küzdelmet.
Sőt, láthatóan még élvezte is a helyzetet: vajon hányszor tudok még rálépni anélkül, hogy elpusztulna?
Sorra olyan döntéseket hozott, amelyek engem is megleptek: olyan módszereket eszelt ki a szellem elleni harcban, amik nekem sosem jutottak volna eszembe.” Tudom, most arra gondolnak: „Hiszen a te fejedben született meg, tehát mégiscsak te találtad ki!” Szóval ezek az ötletek bennem fogalmazódtak meg.
De nekem nem így tűnik.
Olyan érzés, mintha egy másik embert látnék, aki a saját döntéseit hozza meg.
Tapasztalataim szerint pedig ha szabadságot adsz a szereplőknek, hogy azt tegyék, amit őszintén tennének, sosem fognak cserbenhagyni, és sosem rontják el a történetet.
Ellenkezőleg: még érdekesebbé teszik.
Tehát nem aggódik, hogy ezek a túl aktív karakterek eltéríthetik, szabotálhatják a történetet?
Nem jön el az a pont, amikor az asztalra csap, hogy „én vagyok itt a szerző”, és csak azért is keresztülviszi az akaratát?
Nem, mert bárhogy is döntenek, az elkerülhetetlenül jobb lesz annál, amit még azelőtt kitalálhattam volna, hogy megismertem volna őket.
Olyan ez, mintha egy filmet néznék.
Írás közben nem úgy érzem magam, mint a szerző, hanem inkább, mint egy megfigyelő.
Egyszerűen csak jegyzetelem azt, amit látok.
Tudom, ez talán kissé ezoterikusan vagy misztikusan hangzik.
Csak azt tudom leírni, hogyan élem meg a képzeletem mozivásznán zajló eseményeket.
Azokat próbálom a lehető leghűbben átadni az olvasónak.
Persze, amikor belekezdek egy történetbe, gyakran tudom, hogy el kell jönnie benne néhány kulcsfontosságú momentumnak.
Ez még nem vázlat, de tisztában vagyok vele, hogy bizonyos nagy pillanatokig azért el kell jutni.
Hogyan dönti el, hogy a filmet, amit a fejében néz, egy regényként kell megcsinálnia, és nem például képregényként, vagy forgatókönyvként?
Nos, néha az embernek támad egyfajta sejtése... de őszintén szólva, nem mindig tudom előre, miből lesz regény, miből kisregény, és miből novella.
Néha, amikor az ember belevág, azt gondolja: „Ó, ezzel egy hét alatt végzek!” Aztán kiderül, hogy másfél hónapig tart, és a tervezett 20 oldalas novella helyett egy 90 oldalas kisregény kerekedik belőle.
Velem már sokszor előfordult ez.
A történet a főnök.
Nem én döntöm el előre, milyen formát ölt majd a történet.
Inkább hátralépek, és hagyom, hogy az felvegye a saját, természetes alakját.
Ezzel a hozzáállással szokott fejfájást okozni a kiadóknak, vagy az ügynökének?
Nem hinném.
A képregényeknél például különlegesen egyszerű a dolog, mert minden füzetnek szigorúan 24 oldalnak kell lennie.
Egy ilyen képregény megírása hasonlít egy Shakespeare-szonett megírásához: van egy láthatatlan szerkezet.
Azt tapasztalom, hogy írás közben a történet magától belesimul ebbe a szerkezetbe – éppúgy, ahogy egy Shakespeare-szonett írásakor végig tartani kell az ötös jambust.
Nem törheted meg a ritmust, ösztönösen követed, különben nagyon rossz vers születik.
Szóval nem, sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy nagyot csalódást okozzak egy szerkesztőnek azzal, hogy a történet túl hosszú vagy túl rövid lett volna – legalábbis eddig még nem fordult elő.
Említette, hogy az első regényéből tanulta meg, hogyan írja meg az összes többit.
Mi volt ennek a munkának a top egy, legfőbb tanulsága?
Építsd a történetet egy izgalmas karakter köré!
A karaktered legyen olyan, mint egy rejtély, amelyet 300 oldalon keresztül fejtesz majd meg.
A szív alakú doboz főszereplője, Judas Coyne például egy dühös, sértődött és elszigetelt figura volt.
Elkezdett foglalkoztatni, hogyan jutott idáig, hiszen korábban hatalmas sikereket ért el: gazdag volt, rajongtak érte, és fantasztikus albumokat készített.
Vajon miért vált ennyire dühössé?
Miért lett mégis ilyen boldogtalan ember mindezek után?
Tudni akartam, miért vált olyanná, amilyen.
Körülbelül 300 oldalra volt szükségem ahhoz, hogy kibogozzam a rejtélyt, és teljes képet kapjak róla.
Ahogy haladtam előre, egyre jobban megértettem őt, sőt, meg is kedveltem.
Kezdetben szörnyű embernek tartottam, de minél többet tudtam meg róla, annál világosabbá vált, miért lett olyan, amilyen.
Így kezdtem el közelebb kerülni hozzá.
Soha nem építenék történetet egy olyan boldog fickó köré, akinek csodálatos családja van, sikeres a karrierje, és szépek a gyermekkori emlékei.
És ha mondjuk egy boldog karakterrel kezdene, akiről 300 oldal alatt derül ki, hogy egy szerethetetlen seggfej?
Akkor 300 oldalt írtál egy emberről, akit gyűlölsz, olyat pedig sosem szeretnék csinálni.
Másrészt pedig azt sem tudom, mit kezdjek valakivel, aki ennyire boldog, elégedett és sikeres.
Hacsak nem azt, hogy a lehető leggyorsabban mindent elveszek tőle.
Tönkre kell tenni az életét, méghozzá a lehető leggyorsabban, hiszen a történetek végső soron a veszélyről szólnak.
A történetek a bajról szólnak, arról, hogyan kezeljük őket, és hogyan gondolkodjunk róluk.
Ez az egyik oka annak, hogy a történetek miért olyan fontosak számunkra.
Nincs szükségünk történetekre ahhoz, hogy tanuljuk, hogyan kezeljük az elégedettséget.
Azt magam is ki tudom találni.
Önnek is segítettek a saját írásai, hogy megtanulja kezelni a paranoiát és a szorongást?
Úgy gondolom, hogy az írással való kapcsolatom sokáig a rossz mentális egészségem egyik megnyilvánulása volt. 12-13 éves koromban kezdtem el írni.
Jó ideig minden egyes nap írtam, még karácsonykor is.
Évtizedeken át, kivétel nélkül, minden nap leültem dolgozni.
Nem hiszem, hogy ez teljesen egészséges lett volna.
Ez a szokás egészen a negyvenes éveim elejéig tartott.
Ekkor eljutottam egy ponthoz: egy csodálatos kapcsolatban éltem azzal a nővel, akit később feleségül is vettem, és akivel családot is alapítottam.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán az életemet inkább erre kellene alapoznom, nem pedig a munkára.
Valahol olvastam egy írótól: „a művészet az életet szolgálja”, nem pedig fordítva.
Az élet nem a művészetet szolgálja.
Úgy döntöttem, megpróbálom megszívlelni ezt a gondolatot, és aszerint élni.
Korábban attól féltem, hogy ha kiveszek egy szabadnapot, valahogy elvesznek az író képességeim.
De természetesen ez nem volt így.
Sőt, ma már heti egy napot pihenéssel töltök, ami kifejezetten jótékony hatású.
Ez a pihenőidő teret ad a tudatalattimnak, hogy dolgozzon a munkával kapcsolatos problémákon.
Így amikor hétfő reggel újra leülök írni, felfrissülve teszem, és gyakran képes vagyok megoldani azokat a nehézségeket is, amelyeknél néhány nappal korábban még elakadtam.
A Kín Király ban többször is utal a családtagjai által írt regényekre, köztük apja, Stephen King munkáira.
Amikor készültem erre a beszélgetésre, arra gondoltam: „Vaó, biztos gyűlöli, amikor az apjáról kérdezgetik interjúkban.
Akkor miért ad ilyen magától értetődő ürügyet erre?!” Nem tudom, hogy kifejezetten gyűlöltem volna-e róla beszélni interjúkban.
Még az egyetem alatt kezdtem el Joe Hill néven írni. „Körülbelül egy évtizeden át titokban tartottam, ki az apám.
Ezidő alatt négy könyvet írtam, de egyiket sem sikerült eladnom.
Emellett számtalan novellát is írtam, amelyekre szintén nem ak


Vélemények és hozzászólások
Vitatkozz a témáról kulturáltan. A hozzászólásokra a közösségi irányelveink és az adatvédelmi tájékoztató vonatkozik.