Nem a Sátán volt – mondja Kristóf Háfiz .

Hajnali egy óra van, a Nyugati téren vitatkozunk: a fiam, az öcsém meg én.

Sárga a körút a lámpafényben, és már nem jár a villamos.

Moziban voltunk.

Curry Barker Megszállottság című filmjét néztük meg.

A filmben egy fiatal férfi azt kívánja, hogy a lány, akibe szerelmes, jobban szeresse őt bárki másnál.

Eltöri az ezoterikus boltban vásárolt kívánságbotot, és ezzel elszabadul a pokol. „A végén mindig ott van a Sátán” – felelem.

Nekem egyértelmű, hogy nem a következmények az érdekesek, hanem az, mire tervezték a kívánságot teljesítő tárgyat, de leginkább az, hogy ki tervezte. „Miért lenne ott?” – vág közbe az öcsém. „Mert a filmben nem egyszerűen a kívánság félreértését látjuk, hanem a kívánság olyan értelmezését, ami a legtöbb kínt okozza annak, aki kívánta.

Ez nem balszerencse, hanem dizájn” – felelem a színművész úrnak.

Háfiz megborzong.

Még mindig hat a film. „Most nyilatkozz, hogy kívántál-e olyat a természetfelettitől, hogy legyen csajod” – fordul a kamasz felé az öcsém.

A kisfiam már mindkettőnknél magasabb, és, amióta ráállt az edzésre, akkora a háta, mint egy szekrény. „Ez szinte egészen biztos.

Különben nem lenne csaja” – mondom.

A gyerek elvigyorodik. „Bekaphatod, apa.” „Lehet, hogy nincs is” – mondja az öcsém. „Te is, Gábor .” „Vagy a Sátán a csaja” – kontrázok. „Na, ugye, hogy jó film volt” – vált témát Háfiz.

Ami azt illeti, az elmúlt tíz évben nem nagyon láttam olyan amerikai filmet, amit érdemes lett volna megvitatni, miután megnéztük.

A rendezők már nem nagyon számítanak a nézők intellektusára, mindent szájba rágnak.

Nem kell értelmeznünk, amit látunk, nincsenek kérdések, amiket meg kellene válaszolnunk, sem lyukak, amiket kitölthetne a fantáziánk és a kulturális kód, amiben felnőttünk.

Az amerikai film olyan lett, mint a gyorséttermi menü.

Nincs mit gondolkodni rajta.

A Megszállottság ot egyébként a gyerek most látta másodszor.

Először a haverjaival ült be a filmre, de akkora hatással volt rá, hogy eszébe juttatta a rozzant apját és a rozzant nagybátyját.

Ez nem jellemző egy tizenhat éves fiúra barátnővel, pláne nem a nyári szünetben. „Régen láttam ilyen jó horrort” – mondja az öcsém. „Kár, hogy nekem senki sem adott ilyen kívánságteljesítő botot gyerekkoromban.” „Inkább szerencsére” – feleli a fiam.

Az öcsém felém fordul: „Mindent megtettem volna, hogy ne tudd használni.” „Miért?” „Mert nem köthetsz jó üzletet a Sátánnal.” „Na, ugye, hogy ott a Sátán.” „Tudtam, hogy tetszeni fog nektek” – feleli Háfiz, és kihúzza magát.

A génjeimmel a horror iránti rajongást is megörökölte, és roppant elégedett magával, hogy a vének visszaigazolják értékítéletét.

Családi horror Az öcsémmel a rendszerváltás környékén kezdtünk érdeklődni a természetfeletti iránt.

Egy egész ország tanulta kapkodva a kapitalizmust.

Új pártok lettek, szabadság és újgazdagok.

Egyedül az iskolák maradtak ugyanolyanok, már azt leszámítva, hogy az orosztanárok hirtelen angolt vagy németet kezdtek tanítani.

Az iskolai zaklatás fogalma ismeretlen volt akkoriban.

Ellentétben az amerikaiakkal, szavunk sem volt rá.

A felnőttek csúfolódásnak, verekedésnek, nagyjából mindennek nevezték, csak annak nem, ami leírta volna: ismétlődő, hatalmi fölényre épülő verbális és fizikai bántalmazásnak.

Egy problémás, kövér, szemüveges és nagypofájú gyereket láttak, aki a saját hibájából nem tud beilleszkedni.

Ez voltam én.

The post Jászberényi Sándor: Hogyan tárgyaljunk az Ördöggel? first appeared on 24.hu .