Mielőtt beszélnénk a magyar filmek ’56-ábrázolásáról, egy személyesebb kérdéssel nyitnék. 1961-ben születtél.

Hol volt a helye a ti családotokban 1956-nak, és mikor szembesültél először azzal, hogy ’56 kibeszélése vagy művészeti ábrázolása kényes kérdés?

Az első kérdésre rövid a válasz: sehol.

Nem szégyenkezve mondom, de furcsa érzés, hogy a családunkban ’56 politikai vonatkozásai soha nem kerültek elő.

Nagy Imre és társai kivégzéséről csak a tanulmányaim során olvastam.

Másfelől mégiscsak volt személyes vonatkozás, mert a szüleim ’56-ban kezdtek el tanulni Budapesten.

Apám abban az évben kezdte a Műszaki Egyetemet – rendhagyóan alakult a tanév.

Akkor már együtt voltak édesanyámmal, mert gyerekkori szerelem volt az övék, de csak 1960-ban házasodtak össze.

Sokat beszéltek arról otthon, hogy ’56-ban apám éppen ment át az édesanyámhoz, miközben lövöldöztek az utcán, és az apám a falhoz lapulva rohant, mint a filmekben.

Ez részét képezte a családi legendáriumnak.

Ahogy az is, hogy az anyai nagyapám, aki vidéki kereskedő volt, feljött Budapestre élelmiszerrel.

Ez édesanyám szemében az ő bátorságát, apai gondoskodását bizonyította.

Vagyis ’56-ra mint személyes élményre nagyon is emlékeztetek.

Édesanyám a Teleki tér környékén lakott albérletben, ahol alakultak forradalmi események.

Félt tőle, mi történhet.

A Teleki térhez közel, egy kis utcában állt a Szent Rita kápolna.

Anyám, aki erősen vallásos volt, oda menekült be a forradalmi napokban.

Később egész életében visszajártunk oda csütörtök esténként, Szent Rita ünnepi napján.

Óbudáról a Teleki térre egyórás villamosút vezetett, képzelheted, hogy gyerekként nem mindig örültem neki.

Kőrös Gábor / 24.hu Hogyan szembesültél vele, hogy vigyázni kell, mit lehet mondani ’56 politikai értelmezéséről?

Ez nem kifejezetten ’56-ra, inkább az egész Kádár-korszakra igaz volt.

Mást mondunk otthon, mint az iskolában vagy a munkahelyen.

Nálunk a vallásosságot is leplezni kellett, anyámra rászólt a főnöke, hogy rejtse el a nyakába akasztott keresztet.

Velem kapcsolatban felmerült, hogy a szüleim egyházi gimnáziumba íratnának, amivel azt kockáztatták volna, hogy egyetemre mehessek.

Ide tartozik az is, hogy van egy ’56-os disszidens a családban.

Ő éppen néhány hete halt meg kilencvenegynéhány éves korában.

Klasszikus történet: egy szál ruhában, fiatalemberként indult el, miután csinált Budapesten egy-két dolgot a forradalom alatt.

Útközben ismerkedett meg egy szintén kivándorló magyar lánnyal, akit feleségül vett, és Ausztráliában a nulláról felépítettek egy életet.

A nyolcvanas évek elejétől már visszajárt, látogatott minket.

Tavaly szilveszterkor mi is kiutaztunk hozzájuk a fiammal, aki már bánja, hogy nem csinált dokumentumfilmet Józsi bácsiról, az ’56-os emigránsról.

Kétféleképpen közelíthetjük meg az 1956. októberi forradalom és a filmesek viszonyát: beszélhetünk azokról, akik filmet csináltak a forradalom alatt, és akik filmet csináltak a forradalomról.

Mit tudunk az előbbiekről?

Milyen felvételek készültek a forradalomról?

Rögtön alakultak kis forgatócsoportok, gyakorlatilag a forradalom kitörésének másnapján kirajzottak a filmesek.

Szőts István vezette a társaságot, de ott volt Makk Károly is, és a később híressé vált, akkor még fiatal operatőrpáros, Zsigmond Vilmos és Kovács László, akik kicsempészték a felvételeiket Nyugatra.

Számomra a legizgalmasabb tanulság a montázsról szól, amit itt az egyetemen is tanítunk: két felvett anyagból két, egymással tökéletesen ellentétes ideológiai jelentésű filmet vágtak össze.

Ugyanazok a felvételek, amiket Zsigmond és Kovács elkészítettek, megvoltak itthon is, és később Ez történt címmel készült el belőlük az ellenforradalmi változat.

A forradalmi narratívát pedig a Magyarország lángokban című film mutatta be a nyugat-európai közönségnek.

Gyakorlatilag ugyanazok a snittek, de más a narráció, máshol vannak a vágások.

Filmes tanárként ennek különleges jelentősége van.

A forradalom után Szőts is elment Magyarországról, egy gyártásvezetőt, Teuchert Józsefet pedig el is ítélnek, aki részt vett a forradalom alatti forgatásokban.

Az ellenforradalomnak minősített forradalom először is láthatatlanná tett néhány ’56-ban elkészült magyar filmet, például Várkonyi Zoltán Keserű igazság át és Banovich Tamás Eltüsszentett birodalmá t.

Ezeket betiltották, hosszú évekig, akár évtizedekig nem tűzhették műsorra őket.

Mi az, ami az ’56 után betiltott filmekben „forradalminak” számíthatott?

A két filmben különböző módon, de valóban radikális politikai „mondanivaló” jelent meg.

Kőrös Gábor / 24.hu The post „Érvényesebben tudtak ’56-ról beszélni a filmesek a Kádár-rendszerben, mint akkor, amikor már lehetett” first appeared on 24.hu .