Ha Újlipótvárosban jársz, emeld fel a fejed a Victor Hugo 28. előtt

Tele van Budapest emléktáblákkal.

Random házfalakon random neveket olvashatunk, „itt élt és alkotott ez az akárki”, akinek ha el is olvassuk a nevét, fél perc múlva elfelejtjük.

Kivéve, ha megakad a szemünk valami furcsán.

Mondjuk egy olyan néven, hogy Frici mama.

Az ilyen be tud akadni.

Főleg, ha a neve alatt azt is olvashatjuk, hogy házmester volt.

Egy házmester, aki emléktáblát kapott.

Egy házmester, aki – ahogy a tábla is írja – „a vészkorszak idején élete kockáztatásával üldözött magyar zsidók életét és vagyonát mentette meg”. „Mindig rá szerettem volna hasonlítani, azt szerettem volna, hogy engem is úgy szeressenek, ahogy őt szeretik” – ezt az újlipótvárosi Victor Hugo utca 28-as számú ház egyik régi lakója mondta Frici mamáról, aki nemrég kapott emléktáblát , történetét pedig Kovács Tamás György urbanista kutatta és foglalta össze egy 30 oldalas kiadványban , ami a táblaállítás alapjául is szolgált. „A tábla június 9-én került ki, a Tradi pékségben ülve, pogácsázva avattuk.

Azt tudtam, hogy a háznak volt valami köztiszteletben álló házmestere, és amikor a Budapest100-on kinyitottunk, akkor a kutatót meg is kértem, hogy ezt írja bele az anyagba.

A BP100-ra eljött Falus Pál, Frici mama unokája, bemutatkozott, beszélgetni kezdtünk, és nekem egyre érdekesebbnek tűnt a történet.

Utána indult el a kutatás” – idézte fel a táblaavatásig tartó út kezdetét Kovács Tamás György, aki azt is elmondta: szerinte ennek a közösségi része az igazán érdekes, és az, hogy nem egy klasszikus értelemben vett kiemelkedő élettörténetű lakónak állítanak táblát, hanem egy házmesternek és ezzel picit magának a háznak is.

És valóban, a kutatásnak köszönhetően nemcsak Frici mamát, de a ház lakóinak egy részét és a ház történetét is megismerhetjük. (A kutatásban segített Ádám István Pál is, aki könyvet írt arról , hogy mennyire ritka volt az aktívan, pozitívan cselekvő, embereket mentő házmester.) „Van tehát az egésznek egy ritkasági értéke is; nem sok özvegyasszony mentett embereket, miközben például a saját csecsemő unokáját és a lányának a férjét is meg akarták gyilkolni a rendszert működtető honfitársaink” – mondta a 444-nek Kovács Tamás György, aki beszélt arról is, hogy a táblaállításhoz vezető találkozások alapvetően annak köszönhetően jöttek létre, hogy elkezdtek foglalkozni a társasház közös kertjével, így a lakók is egymással és a házzal is. „Engem mint urbanistát, a várossal foglalkozó embert ez azért is érdekelt, mert a társasház városi műfaj, és egy olyan, a város léptékéhez mérten egészen pici egység, ahol egymást nem ismerő, egymást nem választó emberek vannak rákényszerítve arra, hogy – valamilyen mértékben – együttműködjenek.

És ennek az együttműködésnek a milyensége, sőt, egyáltalán a léte kihat arra is, hogy hogyan vagyunk a városban, hogyan vagyunk egymással.

A társasház valahol az egészséges együttműködés tanulóterepe lehetne, mégis, a legtöbb esetben a lakógyűlés és minden közös ügy intézése nagyon negatív érzéseket vált ki.

Mintha egy ház közös ügy